Hangsúlyozom, ez a bejegyzés nem politikai állásfoglalás. Mindössze elmerengek egy konkrét történés kapcsán egy fogalmon, ami mai életünk mindennapjaiban folyton-folyvást visszaköszön.
Ez a fogalom, a nemzet.
Számomra, mint önjáró gondolkodónak a nemzetet meghatározó legfontosabb jellemzők: a nyelv, a terület, valamint a gazdasági közösség. Tisztában vagyok vele, hogy sokakban egyfajta lelkiismeretből fakadó hiányérzet kezdhet kolompolásba, tekintve, hogy a közös etnikumot és az azonos kultúrát nem (és persze lehet, hogy ezeken túl másokat sem) vettem be a nemzet számomra fontos jellemzői közé.
De úgy érzem a 21. században, amikor az információáramlás sebessége és szerteágazósága, valamint a nemzetközi helyváltoztatás egyszerűsége határozza meg világunkat, csak egy elszeparált állam őrizheti meg ezt a két tulajdonságot. Ma már "nemzetközi nemzetek" vannak, és a kultúrák "tisztasága" is egyre inkább erodálódik.
Tudom, mert látom, hallom, hogy sokaknak ez nagy fájdalom, de én most nem e folyamat mellett vagy ellen szeretnék érvelni, csak leírni egy esetet, s azt, ami annak kapcsán felötlött bennem.
A minap szemtanúja voltam, amikor egy csoport egyenruhát imitáló formaruhát viselő "kellékmagyar" elmasírozott két igencsak meggyötört (egyébként kifejezetten büdös) hajléktalan mellett, akik egy valaha volt pad romjain időztek.
{kellékmagyar = olyan személy, aki nemzeti identitását különféle viseleti kellékeken (ruházat és kiegészítők) keresztül éli meg, s gondolja magát igaz hazafinak. Ezt az általa magyarnak vélt ruházatot lehetőleg mindenkor hordja. Sok esetben ez, valamint bizonyos rendezvényeken való megjelenés minden, amit az ország, a nemzet felemeléséért tesz}
Nos, a hazafias zászlólengetés mesterei nem mutattak képességet eme szagfelhő rezignált elviselésére, s hangos pfújolás kíséretében átkozták ki őket a magyar nemzet testéből.
Talán úgy vélték, ezzel szolgálják legigazabb módon a hazát, és hogy az igaz magyar szellem akkor csilloghat a maga pompájában, ha csak verbálisan is, de még mélyebbre nyomják azt, akinek mindössze annyira telik léterejéből, hogy ápolatlanságának átható szagát (kannás)borgőzben nemesítse.
Itt az összetéveszthetetlen "csöves"-szagról van szó.
Pedig nem tudom másként gondolni, mint hogy ezek a maguk körül penetráns és permanens szagbúrát viselő emberek is a magyar nemzet részei. És akkor ilyen értelemben a bűzük is a magyar nemzet része.
A nemzet bűze. Nekik nem sikerült az élet, ahogy azt a pesti utca bölcsessége mondja. Finoman teszem hozzá, nem vagyok meggyőzve arról, hogy a sikerült élet biztos jele "magyaros" fekete ruhát ölteni, majd csoportba verődve "alapjárati" magyar nyelven mindennek elhordani a totális kiszolgáltatottság foglyait.
A nemzet vesztesei ők, akik köztünk, a nemzet többi tagjai között lettek vesztesekké.
Vajon egy egymásra jobban odafigyelő, szolidaritásból jobban vizsgázó nemzet is kitermelné magából ezt a tetemes vesztes-réteget?
Szóval, az a gondolat talált táptalajt elmémben, hogy vannak olyanok, akikben él valamiféle metafizikai-magyar-nemzet képzete. Akik nem konkrét emberek közösségének látják a nemzetet, hanem valami tisztán eszményinek. Ezek az emberek mintha nem a valódi, a konkrét világban viselnék lelkükön nemzetük sorsát, hanem elképzelnek valami "ideális" Magyarországot, egy ideális nemzettel. Ők, amikor Magyarországról vagy a magyar nemzetről beszélnek, erre az illuzórikus nemzetre gondolnak, aki minden nemes jellemzővel bír, amit az elgondoló csak el tud képzelni. A nekik nem tetsző elemeket, a körülöttük lévő konkrét problémákat a nemzet ellenségeivel azonosítják, amit véleményem szerint azért tesznek, mert azok elcsúfítják a bennük élő eszményi nemzet képét.
Ha Freud vagy Fromm megállapításai alapján vonom le ezzel kapcsolatos következtetéseimet, akkor azt kell mondanom, az ilyen módon gondolkodó emberek a nemzetet, mint egy bálványt imádják. A bálványimádás nem más, mint amikor az ember saját produktumát teszi imádata tárgyává.
A bibliai aranyborjú a tipikus példa. Amikor vezérük, Mózes késlekedett visszatérni a hegyről, a magára maradottság bizonytalanságától szorongó népe nem habozott, megalkotta a bálványt, mint Isten képmását. És mivel nyilvánvalóan nem volt fotográfiájuk (vagy más hitelt érdemlő képi ábrázolásuk) Teremtőjükről, csakis képzeletükre hagyatkozhattak, ami pedig azt üzente nekik, Isten borjúformájú. Az aranyból alkotott borjúszobor azáltal lett bálvánnyá, hogy megalkotói térdre borultak előtte, s imádatuk tárgyává tették, azaz úgy kezelték akár Istent. Ebből könnyen kikövetkeztethető, hogy valós tapasztalásuk nem volt Isten felől, ami nem is csoda, hiszen Isten is csak egy emberi képzet.
Vannak, akik azt tartják, Isten a maga képére teremtette az embert. Én attól tartok, hogy ennek az ellenkezője az igaz. Ugyanígy ez a metafizikai nemzet is csak egy belső szorongást csillapító képzet, amely a legtöbb esetben köszönőviszonyban sincs a konkrétan tapasztalható nemzettel (az élő egyénekkel), ami - teljesen érthető módon - folytonos csalódottságot, haragot, frusztráltságot szül azokban, akik ezt a képzetet ápolják magukban.
Semmiképpen nem szeretnék általánosítani vagy azt sugallni, hogy csak ebben a metafizikai magyar nemzetben gondolkodók veszik semmibe az elesetteket. Úgy vélem, ez az általános társadalmi attitűd. Jómagam is mindössze a százforintos jótevő gúnyáját öltöm alkalmanként magamra.
De még egy oldalról szeretném megvilágítani ezt a konkrét nemzet-eszményi nemzet problematikát.
Egy háborús helyzetet vizionálok, amelyben katonaként, egyazon oldalon harcolva vesz részt az egykor elviselhetetlen szagú hajléktalan és az őt semmibe sem vevő honpolgár. Egy célért harcolnak: a haza védelméért. Ha tetszik, a nemzetért. Az azonos egyenruha jelzi melyik nemzet haderejének tagjai.
Kis képzavarral mondhatom, az egyenruha egy (konkrét) nemzetbe kovácsolja őket. Egyben kijelöli számukra a "működési kereteket", illetve a közös célt is.
Vajon, amikor azok, akikben a mindennapokban rendszeresen túlbuzog a nemzeti eszmény szeretete, akik ezzel a metafizikai-magyar-alappal azonosítják magukat, ebben a szituációban közösséget vállalnak-e ezekkel az emberekkel?
Vajon az a katona, aki még civilként egyáltalán nem foglalkozott a nemzet bajbajutottaival, végiggondolja-e, hogy amikor háborúba vonul, s esetleg elesik, ezekért az emberekért is áldozza fel magát?
És ha (ad absurdum) egymás mellett és egymásért harcolnak, és ha úgy hozza a helyzet, a pfújoló magyar kockáztatja életét a kipfújolt bűzkirályért, az akkor ott, abban a helyzetben teljesen rendben van?
Azt hiszem, ezek a szituációk eltüntetik ezeket a pusztán a társadalomban érzékelhető különbségeket. Ahhoz, hogy ilyenkor valakit közülünk valónak tartsunk, elég, ha a mi nyelvünkön szólal meg.
Persze, ha kiterjesztjük a példát, és nem háborúban gondolkodunk, hanem valamilyen globálisan fennálló vészhelyzetben, amelyik közös,(bármilyen értelemben vett) nemzeteken átívelő aktivitást igényel, akkor mindjárt csak az fog számítani, hogy ki ember. Ki az, akivel összefoghatunk, akivel dolgozhatunk a katasztrófa elhárításán.
Elindultam a büdös hajléktalanokat szapuló "kellékmagyaroktól", kicsit elidőztem az eszményi nemzet képzetén és a bálványimádáson, majd háborúval, világot fenyegető veszélyhelyzet vizionálásával zártam.
Jogos a kérdés, hogy mivégre ez a fura elmetúra?
Végső soron azt kívántam mondani, hogy a nemzeti összetartozás fentebb leírt képzete az ember ősi, magára maradottságtól való szorongását hivatott enyhíteni. Már ha hihetünk Freud-nak.
Ebből következően nincs más hátra az ember számára, mint úgy szabadulni meg ettől a szorongástól, valamint egyúttal a nemzet nem kívánt bűzétől, hogy valóban (és nem csupán illuzórikusan) összetartozik.
Erről a bizonyos "valódi" összetartozásról részletesen olvashatunk Erich Fromm A szeretet művészete című művében.
És ha már ennyire hippis lett a vége, hadd zárjam egy Seress Rezső dalcímmel:
Szeressük egymást gyerekek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése