Éva leszakította, Ádámnak odanyújtotta...a Kígyó meg vigyorgott...aztán meg jött a sokk....
Ezt írja a Biblia. De hogy mi is történt valójában, azt csak a pszí-mezőből tudhatjuk:
A szenvedés csutkája megrekedt Ádám torkán. Évának szemet szúrt az új állapot, s naiv pillantások kíséretében kérdezte hím párját – hangja messze csengett az Éden kertjében.
- A Kígyó műve ez talán?
Mélységből szállingózott ki a felelet, de égő sebet metszett a Nő szívén.
„Kért, javasolt, irányt mutatott, csalt, ajánlott.” - kergette a szavakat a Férfiagyban a furdalt lélek bizonytalansága.
Volt valami, ami csengés-bongásba kezdett. Légmozgás kerekedett. Az állapot megszületésre kényszerítette azt, mit a maiak mai szavai „Misztikának” mondanak. És ez a furcsa jövevény rátespedett az addig fénylő színekben mutatkozó Helyre.
Valahogy megmagyarázhatatlanná lett minden...
Nem sokkal korábban, még mielőtt a Kígyó kihasználta képességét a rászedésre, valamint az Ádám természetében kielégítetlen fickándozásban veszteglő kíváncsiságot, és belekezdett volna kacagtató sikerrel záruló PR-beszédébe az Almáról, a Tudásról és a kettő között masszívan feszülő összefüggésről, mindent a Jóság fénye világított be, mint megannyi spotlámpa.
Mindennek megvolt a maga kis spotfénye. Minden Isteni Fényben mutatkozott, de minden csak önmagában. A fények, Isten spotjai, tehát nem helyezték közös megvilágításba Mindenek dolgait.
Akkor így állt össze a kép Ádám fejében: van Jó, van Isten, van Alma, van Éva és igen, ott van a Kígyó, vagyok Jómagam is, meg ez és még egy csomó az. Minden Isten és a belőle eredő Jóság fényének világosságában pompázik.
A kérdés, „mi is ez valójában?” vagy éppen „mire megy ki a játék?”, nem kaphattak helyet az „Ádámi” gondolatok virágoskertjében.
Ez a kérdés volt minden olyannak a kezdete, ami az istenes nyelvek szerint rossz és ördögtől való, mert arra mutatott rá, hogy van egy olyan létező, ami épp’ olyan fontos, mint a többi létező, a dolgok: ez pedig az összefüggés a dolgok között.
A Közös Fény.
A Kígyó úgy ültette be Isten első fiába e fény utáni kíváncsiságot, hogy az zabolázatlansága, és a Kígyótól elvárható pontosságú időzítés miatt hamar egy addig nem ismert érzéssé fajult: Vágyakozássá.
A vágyakozás, ami a sok isteni szépséget magán viselő dolog között lévő összefüggés után hajszolta, kerékbe törte Ádám ellenállását, s tulajdonképpen a lekötelezett hálán alapuló lojalitását is Isten lénye felé.
Azt hiszem, ez egy igazán karakteres, úgy is írhatnám fontos pillanat volt az Első Ember számára – lett valamije, amit nem Istentől kapott.
A „Bordalény” eközben a világ dolgainak pazar megmutatkozását csodálta. Szemei erre lettek teremtve, s nem kritikus kutatásra, azaz Éva a helyén volt.
Leradírozhatatlan mosollyal arcán nézett mindenre, elméjében nem merülhetett fel afféle
– akár rettenetet is – magában hordozó lehetőség, miszerint ez az egész „Paradicsomosdi”,
a megszámlálhatatlan Istentől eredő és az Ő örök fényében megmutatkozó dolog, akár máshogyan is lehetne.
Mondjuk, közös fényben, pontosabban a Kereső Értelem Közös Fényében. Ilyesmi nem érdekelte Őt, hiszen még mindig Ádám önfeláldozásának „csodája” vezérelte elméjének hajóját.
Nem volt képes szabadulni Ádám bátor tettének, azaz bordája feláldozásának rabságából. Ez a mágikus tett ejtette foglyul a boldog elégedettség és az élet (vagy írjam ezt, a dolgok?) csodái iránti feltétlen rajongás mosolyát Éva arcán.
Na, tehát jött a Kígyó, már amennyire egy kígyó jönni tud, szólt, s szavai utat találtak oda, ahová kell, ahhoz, hogy Ádám akarja a Másik Fényt.
És durr! Eljött a pillanat, majd aztán tova is állt, de amíg ott volt, egyszerre szorította ki a szuszt Isten összes fényéből.
A Jóság émelyítően egyértelmű, tiszta világossága után azonban, zavarba ejtően „sokszínű”, ultra-heterogén fény köszöntött Isten világára.
Ja, ha nem lenne nyilvánvaló, akkor most tisztázom: igen, ez a világ az Övé, Istené. Minden létező – élő és élettelen – jöhet, mehet, ugrabugrálhat, szerepelhet, még törhet is, ha a zúzás nem volna neki elég, de Atyánk „nem ma kezdte” – haszonélvezeti jogát rávezette a megfelelő helyre.
Szabadon engedte ugyan a Szabadságot az emberek között, de ezzel az aktussal párhuzamosan olyan intézkedéseket is tett, amelyek fogatlan ragadozóvá silányították le e becses emberi eszmét.
Az alapvetően szabadnak „született” Szabadságot megfosztotta szabadságától. Isten egyszerű, ám ravasz eljáráshoz nyúlt: a Korlátokhoz. Attól fogva csak az volt szabad, amit lehetett.
Azon Dolgok, amik nem boronálódtak össze a Léttel, vagy amelyek túlságosan kínosakká váltak volna akkor, ha a Szabadsággal frigyre lépnek, azok nem mindegyike (avagy egyike sem) volt kompatibilis a szabad Szabadsággal.
Viszont simán együtt tudtak működni a korlátok között fulladozó Szabadsággal.
Ez az idea lett aztán az Ember nagy-nagy megkísértője, aminek deleje annyi vér kiontásához nyújtotta az erkölcsi muníciót.
Egyszerűen fogalmazva a fáradtaknak vagy azoknak, akiknek érdeklődése csekély a téma iránt, Isten úgy állította fel a helyzetet, ahogyan az ma is áll, azaz, hogy mindent szabad, amire van lehetőség.
A lehetőségek csapdája fojtogatja a Szabadságot – azt a Szabadságot, amiről ember csak ebből a Pszi-mezőből leszállott írásból tudhat.
Isten Föld-bolygón járó apró makettjei csak a kincséből, önnön lényegéből kiforgatott, megalázott Szabadságot ismerik.
„A Kígyó műve ez talán?” – mert ugye még mindig csak itt tartunk, Éva bátortalan, mégis reménykedő kérdésénél.
Ádámnak már nem világított ekkor a temérdek spot. A furcsa fény, a felismerés, a szövevényesség, a kétely jogosságának fénye világlott már a Mindenek felett. És ez a kezelhetetlen, zablát magán meg nem tűrő fényesség új értelmet aggatott annak a nyakába is, aki az elégedettség kényelmébe rejtőzve, a Mindenek mögött kívánta háborítatlan intimszféráját kialakítani: ez volt Isten.
Pedig messzire „ment” az embertől, távol a paradicsomi Édentől, túlhaladta a Mindenek kifejezhetetlenség méretében is szűkölködő világát, de a Kígyó nyelvében megbújó istenadta tehetség utolérte és megverte Őt, amiért haszonélvezőként jegyezte be magát egy oldalra, és amit nem rakott - hogy úgy mondjam - szem elé.
Rejtett kis záradék volt ez, ami felett simán elsiklott minden olyan tekintet, ami nem leszámoló gyanakvással tekintett a Mindenek Teremtését lejegyző Jegyzőkönyvre.
Szerinted miért épp’ a zsidó lett Isten kiválasztott népe? Hát, mert gyanakvó féle. Rájött a turpisságra. Ezért választotta ki Ábrahám rafinált népét, s azóta annak a népnek nincsen nyugodalma – gyanakszik egyvégtében.
De mint azt nyilván sokan tudják már, a gyanakvás gyanakvást szül. Hoppá! És már meg is született az egyik társadalmi agyrém, az antiszemitizmus. De ez már túl nagy ívű vargabetű, még ha érdekes is.
Na, szóval a kérdés, Éva cizellálatlan egyszerűségéről egyértelműen tanúságot tevő kérdés, még mindig ott feszítette az Éden paradicsomi levegőjét. Ádám gyengéd szánalommal pillantott az emberre, akit Isten egy fájdalmas bordatáji beavatkozással hívott életre belőle. Arca szelíd volt, bár szemében már oly’ hőfokon parázslott a ráeszmélés tüze, hogy mikor a Nő választ firtatva belepillantott, azon nyomban magára engedte a forróság béklyóját. Ez mindjárt a pokoli verejtékezés fékezhetetlen hatalmával sújtotta testét.
Éva - természetesen - észlelte ezt, s azonnal megsejtette, hogy valami „nem egyszerű” dolog történik; kíváncsi is volt a válaszra, persze csak a maga „Évai” módján, amely mód kifulladt annál a pontnál, hogy kíváncsi, mert kérdezte. Inkább csak úgy kellett a válasz, mint a kérdés párja. Nálam a kérdés, nálad a válasz, hozzuk össze őket, mert jó dolog a „kerítősdi”.
Minden mögöttes tartalom a Nemlétezők-tartományának elemeként vonult volna fel előtte, ha egyáltalán megfogalmazhatott volna olyasfélét, ami nem létezett számára.
Ez az Évai-kutyaszorító. Ez a kiegészítő személyzet örök dilemmája. Ott van és részt vesz, de jelenléte a hangsúlytalanság homályzónájában őgyeleg csupán.
A kérdés csak a válasz, egy válasz, egy „mindegy” válasz, egy isteni válasz okán születik meg, nem azért, hogy tudást hozzon. Pláne nem az összes összefüggés felismerését.
Éva egyáltalán nem akart ilyen zavarkeltő dolgokat Paradicsomi Kertjébe. Kérdés, válasz, mosoly. Kérdés, válasz, mosoly. Csak így zökkenőmentesen. Minden rizikó nélkül, viszont Isten terpeszkedő jóságával a fejük felett.
Éva még a Kígyót sem ismerte igazán. Beszélni sem beszélt vele komolyan, azonban nem volt olyan alkalom, amikor elmulasztotta volna a tőle telhető legmélyebb szívélyességgel köszönteni, mikor az arra csúszkált.
A minap este, amikor Ádám először mondott igazán furcsa dolgokat, még akkor is a Kígyó kifogástalan stílusát dicsérte, illetve azt boncolgatta a naivitás éteri levegőjébe veszve, hogy micsoda becses jellemre lelhet az ember a Kígyóban.
Mit felelt Ádám? Mert ugye nem lenne rossz tudni!
(Isten tudta, ha Éva meghallja Ádám hangját ebben az ihletett pillanatban, akkor annak ránézve hosszútávú, nem kívánt következménye lészen – Férfi és Nő megtalálja a közös hangot, s sorsuk, jövőjük a megértésen fog alapulni. Ez kifejezhetetlenül nagymértékben különbözött akaratától, ami inkább az egymásra utaltságra helyezte a nemek idők sodrásában felépülő palotáját.)
Ádám nyitotta száját szólásra, de Isten hangja dörgött.
Éva, mint azt kitalálni oly’ könnyű, reszkető ajkakkal és rosszalló tekintettel fürkészte Ádám imádott orcáját. Ez a dörgő, mindent elnyomó hang az oka annak, hogy férfi és nő természetüknél fogva és óriási, tudattalanból fakadó rutinnal beszél el egymás mellett.
Mindketten mást akarnak: a nő férfit, a férfi nőt.
Isten műve ez a kibékíthetetlen ellentét, az Ő akarata, az Ő szándéka.
Végeredményben kijelenthetem, Isten csalódott a Teremtésben, s az indulatot, amit ez gerjesztett benne, ráhárította az emberre.
Itt tart most a Világ: nyögi Isten haszonélvezeti jogát.
![]() |
ha bejött volna Isten terve... |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése