Személyes vonatkozásokat előtérbe helyező elmélkedés
Viktor Frankl hasonló című műve nyomán.
Már évek óta van az érdeklődésem homlokterében a kérdés, mely arra keresi a választ, hogy miféle lélektani mechanizmus működött a nemzetiszocializmus tomboló életellenességét éltető fél-őrülete mögött. Ehhez kapcsolódóan, bár ezen jócskán túlmutatva ugyancsak foglalkoztatott az európai kultúrkör egyik évezredes kollektív félelmének, az antiszemitizmusnak természete, valamint a rasszista, antiszemita attitűd kialakulásának gyökerei.
Ezt csak azért említem meg, mert tudom, hosszasan lehetne taglalni, milyen politikai-, társadalmi-, történelmi folyamatok bonyolódtak a Harmadik Birodalom megszületését megelőzően, illetve annak csúfos – habár túl kései – porba dőléséig.
Talán érdekes lenne elemezni, hogyan szédítheti "ékesszólással" ájulásig emberek hatalmas tömegeit egy félművelt akarnok, akinek lelkét a heveny kisebbségi érzés heves viharai dúlják. Megemlékezhetnék a háborúról, amelyet nagyra vágyó fantazmagóriái erőltettek a világra. Vagy arról, hogy a háború kiszélesedésének mértékét hogyan követte arányában elméje elborulása, azaz a valóság egyre konokabb elutasítása.
A Führer mindennél, még a kommunizmusnál is jobban félt a valóságtól. Mint tudjuk, végérvényesen az önmagán kivitelezett fejlövés mentette meg a kíntól, hogy a valóság szemébe kelljen néznie.
Az egyik lényegi vonatkozás, ami a könyv (és persze a korszak) kapcsán számomra különös hangsúllyal bír: az ember mesterséges kiüresítése: „lét-csontvázzá” sorvasztása.
Arra a mechanizmusra gondolok, ami kizsigerel mindent az emberből, ami emberré teszi, amíg az individuum odáig nem jut, hogy nem képes másként önmagára gondolni, mint egy minden jellemzőjétől megfosztott, önlényeg-vesztett, lecsupaszított létezőre.
Ennek a humánumgyilkos folyamatnak a kezdetét olyan egészen elképesztő, ám „csak” a mindennapok normalitását felrúgó szabályozások jelentették, mint például amelyik megtiltotta a zsidóknak a városi parkok látogatását, vagy éppen, hogy az élelmiszer piacot is csak az este leple alatt, annak kiürülése után kereshették fel.
Aztán jöttek az állami „jóváhagyás” mellett űzhető, széles tömegeket megmozgató pogromok, ennek csúcspontja a „kristályéjszaka”; megjelentek a zsidó kereskedések kirakatüvegeire festett „Achtung! Jude!” feliratok, amik a legtanulatlanabbak számára is egyértelművé tették, melyek azok a boltok, amelyeket a tisztességes árja önkéntes bojkottal sújt.
Amikor már az emberszámba nem vett lakosság hétköznapi élete szilánkosra törve hevert a megaláztatások romjai között, amikor megélhetésük alig megoldható nehézségekbe ütközött, amikor (az akár tágas) otthonaikat már amúgy sem tudták volna fenntartani, következett a „humánumelvonó-mechanizmus” következő fázisa: a gettósítás.
Hogy a legkülönb nemzet komfortérzete a maximalizálódás havas bérceire hághasson, kvázi a közjóért végzett rabszolgamunkában épült fal a városrész köré, ahová a társadalmilag nem kívánt elemeket toloncolták be (őket emlegették „zsidóként”).
Tették ezt kritikátlan határozottsággal, lehetőleg oly módon elosztva őket, hogy a komfortérzet a lehető legrövidebb ideig tudjon csak elidőzni a túlzsúfolt lakásokban.
Itt már csaknem minden tárgyi vagyonuktól, valamint méltóságuk jelentős részétől megfosztott tömegek tengették kegyetlen lassúsággal napjaikat. Nyomor, ütleg, megaláztatás – ezek ellen nem nyújtottak „védelmet” azok a falak, amik az emberséget oly biztosan kívül tartották.
Természetesen nem állítom, hogy minden „árja” feltétlen igenléssel viszonyult a „zsidókérdés” ily módon történő kezeléséhez, de a német civil lakosság abbéli általános igyekezete, hogy lopott szolidáris pillantások, vagy tettekben megnyilvánuló segítő szándék révén ellensúlyozza a súlyos humánumdeficitet, nem volt jellemző.
Nem nehéz elgondolnom, hogy akik végigszenvedték ennek a szadisztikus rendszernek a több éves megpróbáltatásait, a gettóból a „valamiféle munkatáborokba” történő áttelepítésben, a remény szabadító csillogását vélhették felismerni. Hiszen ezek a sokat szenvedettek, minden normális emberi felfogás szerint jogosan gondolhatták azt, rosszabb már nem eshet meg velük.
Ami a halálgyárakká lett munkatáborokban folyt, arra épeszű ember nem lehetett felkészülve.
„Amíg vártunk a zuhanyunkra, úgy igazából átéljük meztelenségünket: a tényt, hogy most már valóban másunk sincs, mint ez a meztelen test - az megfosztva szőrzetétől -, hogy most már semmink sincs puszta létünkön kívül.” (1)
Nos, ezek a puszta létük rongyos szélein himbálózó emberek töltötték fel „élettel” azt a kategóriát, amely felett a félreérthetetlen egyértelműség vörös neon betűi világlottak: „ZSIDÓ”.
Ha innen nézzük a dolgot, akkor azt mondhatjuk, egy dolog megmaradt nekik: az, hogy zsidók lehettek. Persze, csak úgy és csak olyan zsidók lehettek, amilyennek az agresszor árják látták őket. Olyan zsidók lehettek, akik csak a határtalan elnyomás által és csak elnyomóik szemében azok. „Valódi” zsidóságuk, zsidó önazonosságuk, identitásuk (ha volt nekik olyan) ugyanis nem volt azonos a rájuk vetített „zsidó-tulajdonsághalmazzal”.
Elképesztően letaglózó, végletesen deprimáló érzés lehet, ha azért fosztanak meg minden jogtól (végső soron még az önmagadhoz való jogtól is), mert az vagy ami/aki, s mindeközben annak értelmezése, aki/ami vagy, teljesen torz, sőt, akár abszolút mértékben téves.
De hangsúlyozom, hogy az úgynevezett zsidó egyének nem tényleges tetteik alapján ítéltettek meg, hanem mert az "árja" gondolkodás által kriminalizált közösséghez, a "zsidókhoz" tartoztak. Ebben a történelmi korszakban egy zsidónak a halálraítéltek ezen köréből nem volt módja kikerülni (pl. nem volt elég, mint azelőtt, ha kikeresztelkedtek, stb.)
Nem részletezem, hogy az úgynevezett zsidók mennyire nem alkottak (és ma sem alkotnak) homogén tömeget, vagy azt, hogy mi tesz valakit zsidóvá. Mi a zsidó identitás fundamentuma: a származás, a szokások vagy a vallás? Úgy vélem, ez egyáltalán nem egyértelmű kérdés.
Mindenesetre itt az számított, hogy az árják leleményes „faji gondolkodása” kit tartott zsidónak. Elég csak ehhez annyit megjegyeznem, hogy a tiszta faj furmányos teoretikája felvonultatta a részleges arányú zsidó-létezők fogalmát is: így lettek háromnegyed-zsidók, fél-zsidók, negyed-zsidók, nyolcad részt zsidók.
Az erősen véleményes, hogy az ebben a felosztásban tetten érhető cizelláltságban a kreatív precizitás, avagy inkább az elmebaj mutatkozik meg…
Ilyenformán kijelenthető, hogy az árják teremtették a zsidókat, még pedig a maguk számára, hogy a tükörben fellelhető alak helyett, a bűnöst más valakiben sikerüljön felismerniük.
Természetesen, az „árjákat” is az árják teremtették.
A „zsidó”, mint közös ellenségképnek a megkonstruálása nagyon nagy haszonnal bírt az „árja”közösség tagjainak szemszögéből, hiszen minden önmagukban fellelt negatív jellemzőt ráhányhatták erre az (egyébként) illuzórikus alakra. Miután e sok nyomasztó tartalomtól megszabadultak, máris olyan remekül érezték magukat, hogy újra felbuzogott bennük a tenni vágyás harmatozó forrásvize. A fennen lángoló hazafias öntudatukat azon nyomban kifejezésre juttatták: likvidálták az országot elnyomásba taszító Nagy Közös Ellenséget.
Tulajdonképpen ezzel a tömegesen végrehajtott, "nemzeti projekcióval" létre hozták az úgynevezett, „metafizikai zsidó szubsztanciát”. Persze az is könnyen előfordulhat, hogy a Hitleri szeánszok pusztán megidézték az évezredes európai antiszemita hagyomány által teremtett démont.
Az, hogy az „árja” nemzetiszocializmus és a kontinens antiszemita hagyományának zsidókaraktere milyen hasonlóságot vagy eltérést mutat, egy külön elemzés tárgya lehetne. Ebben az írásban adekvát módon kezelem az úgynevezett árja, az úgynevezett náci és az antiszemita zsidószemléletét, mert mindegyikük zsidókkal szembeni elutasításában tetten érhető erre a bizonyos „zsidó lényegre” való hivatkozás: egy „zsidó” bármit tesz is, csakis, mint „zsidó” „látszik” a szemükben.
Ezt hívom metafizikai zsidó szubsztanciának.
Az olyan „zsidó”, ami ellen e tömegek felkerekedtek, soha nem létezett, illetve létezett, de csakis az antiszemita elmékben. Egy „zsidó” az antiszemita szemében nem lehet pusztán „jó”, a legtöbb, amit elérni képes a szerencsétlen, mindössze annyi, hogy „jó zsidó” lehessen. Azt nem tagadja az antiszemita érvelés, hogy vannak a nem-zsidók között is aljanépek, akik rettenetes dolgokat művelnek, de ennek soha nem az, az oka, hogy az illető nem-zsidó (mondjuk magyar), hanem mindig csak valami egyéb körülményben keresendő a bűnbeesés forrása.
Ellenben a zsidó elkövető bűnös szándékai mögött mindig meghúzódik „zsidósága”. Az antiszemita „zsidó” kategóriája, összegzi mindazokat a „bűnöket”, amiket az antiszemita nem hajlandó saját természetében tudomásul venni.
Talán szentségtörés egy sorban említeni a két személyt (dadog is kezem a billentyűzeten), de az ötlött fel bennem, hogy ha Buddha megmutatta a módszert, amivel az ember megszabadulhat a létezéséből fakadó szenvedéstől, akkor Hitler irányt mutatott, hogyan lehet a bűntudatot és a felelősségérzetet annulálni. Buddha a hangtalan meditációt, míg Hitler a tomboló projekciót preferálta.
Amire ki akarok lyukadni, annak a lényege az, hogy azok az emberek, akiket az árják „zsidóknak” láttak, akikkel úgy viselkedtek, ahogyan azok „megérdemlik”, nem tehettek mást, el kellett hagyniuk identitásukat, ki kellett törölni magukból minden olyat, amitől önmaguk voltak, és azzá kellett lenniük, aminek látták őket.
A náci módszerek teljesen kicsontozták a „zsidók” önmagukról, mint valóságról alkotott képét.
Amit meghagytak nekik, csak az a törékeny, cérnavékony váz volt, ami a puszta létezést jelentette. Aztán ezt a meztelen létezőt saját projekcióik rongyába öltöztették.
Ezzel a mindentől való totális megfosztottság-érzéssel sikerült megküzdenie néhányaknak, s közülük páran vissza is tértek a haláltáborokból, hogy ezzel is gazdagítsák az univerzális (sic!) emberi létezést.
Habár a nácik mindenképpen szerették volna elhitetni önmagukkal, hogy a nagyfokú precizitással, és kisszerű embertelenséggel működtetett táborokban „zsidók” szenvednek és halnak, ezzel szemben a valóság az volt, hogy emberek voltak azok.
Kínlódásuk az ember kínlódása volt, a szenvedésre adott válaszuk, az ember szenvedésre adott válasza. Itt a „zsidók” nem úgy éltek túl, mint „zsidók”, hanem túlélésük az ember túlélése volt.
Szenvedésük és szenvedtetésük is „emberi – túlontúl emberi”(2) volt.
Néhányaknak, akiknek el kellett viselniük a sorsnak ezt a rájuk mért csapását, rá kellett ébredniük, hogyan élhetik túl azt, ami a tankönyvek, és minden és mindenki szerint túlélhetetlen: azaz hogyan küzdhet meg az ember, mint faj önnön lényegéből fakadó legalapvetőbb problémával: a tiszta létezés kérdésével. Azzal, hogy tudja, létezik. Az én-tudat problematikája ez, ami (egyben) az emberré válás vívmánya, és feltétele is annak.
A korai időszakoktól egészen napjainkig keresi és adja válaszok sokaságát az ember – persze mindezt főként tudattalanul teszi -, erre a lényegi kérdésre. Az ősi mítoszok, vagy éppen a Bibliai történet az Almáról, Kígyóról és az első emberpárról szintén ezt fogalmazza meg: az Éden kert paradicsomi egységéből, ha tetszik, a természet egységéből való kiszakítottságot mondja el. Ebben az elbeszélésben megjelenik a kiszakadás kapcsán érzett bűntudat is, ami olyasfélét sugalmaz, mintha a „természettől való különlevőséget”, az attól való elválasztódást az ember valamilyen büntetésként, negatívumként, esetleg erőszakos kiszakítottságként élte volna meg.
Minden kultúra legalapvetőbb textúrájába bele van szőve az a tapasztalat, valamint a tapasztalatra adott válasz, amely a lét fájdalmas átéléséből fakad. Az összes emberi kérdés e kérdés köré csoportosul: mi végett létezem?
A kérdés mögött alapvető, ősi félelem bujkál. Ami egyszerre félelem a létbe-vetettségtől és a haláltól.
E kérdésre adott feleletek az emberi bölcselet, gondolkodás és kultúra tárgykörét jelenti.
Ebből a kérdésből nőtt ki minden, ami emberi. Ez a kérdés az emberlét alapja. Ez a kérdés választ el bennünket az állattól. Az emberi viselkedés nem ösztönös része, az alapvető tudattalan beállítottságok, de a filozófiák, a vallások is e kérdés magjának az emberi értelem táptalajából való szárba szökkenésének eredményei.
A korai ember csupasz volt, kezdetleges értelme még nem szőtte meg neki melegen tartó ruháját, amely megvédhette volna a létezés csontig hatoló hidegétől. De az emberi evolúció az értelem attraktivitásának elmesélője, annak minden hátrányával és üdv-menetével együtt. Az értelem szorgalmas és megbízható társa fajunknak az önnön létezése kapcsán megfogalmazott kérdése tisztázásában.
Az eddig leírtakból könnyen kikövetkeztethető, hogy az emberi faj egyedei nem kész minőségnek születnek, majd élik le életüket az adott minőségen, hanem egy fejlődési folyamat által lesznek „saját magukká”. Minden egyed a benne lévő „közös emberi alapból”, illetve a saját egyéni képességei kibontakoztatásával, vagy éppen azok elhanyagolásával adja meg saját válaszát a létezésre.
Minden faj az Élet egy próbálkozása önmaga fenntartására. Minden egyes faj minden egyes egyede a faj (és általa az Élet) önfenntartására adott egyedi válasz. Nincs ez másként az embernél sem: csak a mi válaszunknak komplexebbnek kell lennie minden más faj válaszánál. Nincs rajtunk kívül egyetlen más faj, akinek gondot okozna saját létezése, tekintve, hogy én-tudat híján a kérdés meg sem fogalmazódhat bennük.
És pontosan ezért a legnagyobb emberi kegyetlenség, ha ember egy fajtársát beletaszítja ennek a kérdésnek a mesterségesen megalkotott poklába. Teljességgel az Élet (mint olyan) lényege ellen való tettnek érzem, ha valaki erőszakkal lehántja embertársáról az értelem és a kultúra óvó öltözetét, majd magára hagyja létének metsző hidegében.
A náci módszer ezt tette.
Ha létünk kérdésére adott feleletben az életösztön nyilvánul meg, márpedig máshogyan nem lehet, hiszen az élet elviselésének (a félelem legyőzésének) sikere múlik rajta, akkor talán nem földtől elrugaszkodott azt gondolnom, hogy azok, akik ezt az ipari léptékű, precíz kivitelezésű emberirtást kitervelték, megszervezték, ezzel azonosulni tudtak, akik ennek tudatával keltek, s feküdtek, tudattalanul saját halálvágyukkal küzdöttek.
Harcuk – tulajdonképpen – nem volt más, mint a Führer módszere; projektálás révén megszabadulni a nyomasztó negatív tudattalan tartalmaktól: a bűntudattól és a halálvágytól.
És milyen életigenlő válasszal rukkolt elő Frankl, miután túlélte a történelemnek ezt a téboly szennyvizében alaposan eláztatott korszakát?
A válasza a következőképpen hangzik: ha szenvedésre, fogságra vagyunk ítélve, ha nem vagyunk képesek hatással lenni arra a körülményre, amely megfoszt bennünket szabadságunktól, attól még belső szabadságunkat megőrizhetjük. És ezáltal szabadon dönthetünk arról, hogyan álljunk a szenvedéshez.
„A koncentrációs tábor mindent elvehet az embertől, csak egyet nem: azt a végső emberi szabadságjogot, mely szerint eldöntheti, hogyan álljon hozzá az adott körülményekhez”(3)
Frankl megfogalmazásában, az ember „legmesszemenőkig” szabad lény. A méltóságát jelentő belső szabadságától megfosztani nem lehet, arról csakis önakaratából mondhat le.
Ennek a szabadságnak a megőrzése érdekében az embernek széles tartományú lelki életet kell élnie, azaz belső világát minden körülmények között ápolnia kell. Az embernek meg kell értenie, hogy ne a csak a testével azonosítsa magát, hanem azzal, ami „éli azt a testet”(4). Mert - végső soron - az, ami él bennünket, nem más, mint mi magunk. Ez az, amit többféle néven illetnek az emberek, de ezen elnevezések most abszolút indifferensek számunkra. Most csak azt kell megérteni, hogy az, ami az ember, az a valami, maga az emberi lény, teljes mértékben szabad, mert a legvégső döntés mindig a kezében marad. Ha tud róla, ha nem. (Persze, inkább nem tud róla, mintsem tud)
És az ember én vagyok, te vagy és mi vagyunk, mindannyian. És ha szétnézünk egymás között, csak úgy a nagyvilágban, nem éppen ezt a magától értetődő, lényünkből fakadó szabadságot láthatjuk.
Sőt! Abból láthatjuk a legkevesebbet.
Ideje mindenkinek ráfeküdnie (a pesti flaszter népének „ráflesselnie”) a kérdésre, hogy mi fosztja meg az embert a szabadságtól.
Miért tartjuk „csak” a legnemesebb emberi eszménynek a szabadságot, amikor valójában bennünk van, s csak meg kellene élnünk; szabadokká kellene tennünk önmagunkat. Saját magunk alkotta kötelmek láncait csörgetjük, miközben a szabadság mozdulatlan szobrai közt járunk. Vajon tényleg emlékművekre van szükségünk, hogy ne feledjük a szabadságot?
Évezredes kötelemhálókba ragadva játsszuk nagy átéléssel a kiszolgáltatott ember figuráját, miközben a szabadság, mint igazán soha el nem érhető eszmény világlik elménk távoli zugában. De az igazán nagy baj, nem az, hogy ez már (túl) régóta így van, hanem az, hogy az általános vélekedés szerint ez nem is lehet másként.
Pedig lehet!
Talán az egyik legfontosabb gondolat, aminek az emberek között meg kellene honosodnia, hogy az ember lehet szabad, csak ahhoz szabaddá kell tennie magát. Az embernek ki kell szabadítania magát önmaga fogságából. Tehát: „csak” saját magunkat kell legyőznünk, s nem valami ellenünk támadó gonosz hatalmat, a Nagy Közös Ellenséget. Csak magunkat. Mindenkinek csak saját magát. Ez egy harc, amit azért kell lefolytatnia mindenkinek, hogy visszaszerezzünk azt, amit elzártunk saját magunk elől: önnön szabad lényünket.
(1) Viktor Frankl – „És mégis mondjak Igent az Életre?”, ”Amink maradt, a puszta lét” című fejezetből
(2) Friedrich Wilhelm Nietzsche művének címe
(3) Viktor Frankl – „És mégis mondjak Igent az Életre?, „A belső szabadság” című fejezetből
(4) Fliegauf Benedek: Feldmár András – Van élet a halál előtt? című filmjében hangzik el
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése