Erich Fromm: Pszichoanalízis és vallás

Erich Fromm könyve kapcsán a következő kérdésekre keresem a választ:

    

      1.      Mi alapozhatná meg a papok (teológusok) és a terapeuták szövetségét?

      2.      Igaz-e, hogy Freud a vallás ellen, Jung pedig mellette foglalt állást?

      3.      Mit jelent a vallás, s mi a különbség a tekintélyelvű, valamint a humanisztikus vallások között?

      4.      Mit kell (kellene) tenni a pszichoanalitikusnak ahhoz, hogy valóban a „lélek orvosává” váljon?

      5.      Veszélyezteti-e a pszichoanalízis a vallást?

      Az egyes kérdésekre (nagyjából) a könyv egy-egy fejezete adja meg a választ. Öt fejezet, öt válasz. Ezért választottam azt a szerkesztési elvet, hogy írásomat öt részre tagolom, s ezeknek a fejezeteknek a Fromm-éval megegyező címeket adom. Röviden ismertetem a részek tartalmát oly módon, hogy megválaszoljam az ide vonatkozó kérdést, majd kifejtem saját véleményem a tárgyalt tartalommal kapcsolatban.

   

    Mindenekelőtt álljon itt a vallás általam alkotott fogalma: egységes szimbólumrendszeren alapuló, valamilyen transzcendens X-ben való hit köré szervezett, dogmatikus (kötelező hittételekben megfogalmazott) vagy nem dogmatikus rítusokban megélhető életszemlélet, valamint az ember és az őt körülvevő világ viszonyrendszerét tisztázni hivatott magyarázat.

      De, álljon itt egy másik, némileg relevánsabb vallás-definíció is, amely Voigt Vilmos A vallás megnyilvánulásai című könyvében található. 

      "Egy vallás bármely (kisebb vagy nagyobb) közösség tudatformája, amelynek van szertartásrésze, hiedelemrésze, szervezeti része stb. Azaz van „ritológiája”, majd „liturgiája”, „hiedelemrendszere”, majd „mitológiája” és „teológiája”, társadalmi praxisa, majd „egyháza”. Megjelennek a vallási specialisták (a „papok”), és megjelenik az egyházi hierarchia is.” 

      

I.Problémafelvetés

A szerző alapfelvetése abból a problematikából fakad, hogy amíg az ember a technológia fejlődése során és annak segítségével, a soha nem gondolt bőség aranykapujának küszöbére jutott (mintegy tökéletesen elrendezve a „külső” világot), addig az ember "belső világa" (a lelki faktor) mintha a lényegtelenség homályzónájában őgyelegne. A tárgyi szükségletek minél szélesebb és gyorsabb kielégítése sokkal előbbre valónak mutatkozik meg civilizációnkban, mint az, hogy lelki életünk a harmónia puha ösvényét tapossa. „Önmagára tekintve azonban vajon mit is mondhatna? Vajon közelebb került-e az emberiség másik álmának megvalósításához, az ember tökéletesedéséhez, a szomszédját szerető, igazságot szolgáltató, igazat beszélő képmásához?”(9.o) 

E felfogás eredményeként a mai emberek jelentős többsége elidegenedett önmagától, és attól a világtól, amiben élni kényszerül. Csak belső konfliktusok és permanens szorongás árán tudja betölteni funkcióját világunkban. Civilizációnk tagjai a boldogság utáni sóvárgás, illetve az önnön sorsuk felett érzett kétségbeesés szakadékának peremén támolyognak, messze attól a céltól, amire e faj hivatottá válhatna.

    

Fromm azt állítja, két út vezet vissza ahhoz a létállapothoz, amelyet a boldogság, az önelfogadás és a felebaráti szeretet dominál. Ezt az állapotot úgy is leírhatnám, mint amit minden vallás közös alapjának tekinthetünk.

   Osztozom azok álláspontjában, akik szerint az összes vallás (kisebb eltérésekkel, de alapvetően) avégett jött létre, hogy utat mutasson a Mindenséggel való egység állapotának megéléséhez. 

     

Nos, az egyik ilyen út a valláson, a másik a pszichoanalízisen keresztül vezet. Ebben az utóbbi mondatban találjuk meg a választ a fejezetben keresett kérdésre, még ha nem is explicite módon. Arra gondolok, hogy vallásnak és pszichoanalízisnek mind a tárgya, mind a célja megegyezik. Mind két terület a lélekkel foglalkozik, illetve mindkettő célja megfogalmazható úgy, mint a lélek (lelki élet) egészséges kiteljesedésének elősegítése. Ezen az alapon jöhetne létre az együttműködés a lélekgyógyászati irányzat eme formája és a vallások között. Vannak is efelé mutató jelek, ám ezeket még véletlenül sem írhatnánk le valamilyen pozitív tendenciaként.  

 Ennek oka abban a figyelmen kívül nem hagyható részletben érhető tetten, hogy a vallásoknak kikerülhetetlen eleme a hit. Hit az adott vallás tantételeiben, s valamiben, amit ésszel fel nem foghatunk, ha tetszik valamiféle természetfelettiben, valami transzcendens X-ben. A vallásos „lélekgyógyítás” kritériuma, hogy a hitbéli hozzáállás meglegyen, hiszen ennek hiánya ellehetetleníti a lélekhez való hozzáférkőzést. Kvázi a hit nyitja meg a lelket a teológus előtt, hogy aztán elvezethesse az embert az „egység-állapothoz”.

    

Nyilvánvalóan különféle vallások különféle „X”-ekkel dolgoznak, ráadásul módszereikben is eltérő módon. Itt az X-hez való viszonyulásukra gondolok, azaz hogy Fromm megkülönböztet autokratikus és humanisztikus vallásokat, de erről a későbbiekben még bőségesen lesz szó. 

     

A Freud-i módszer vezérelvét pedig az „igazság szabadokká tesz titeket” (Jn 8,32) bibliabéli idézettel írhatnánk le. Ez a metodika tette lehetővé, minden addiginál sikeresebben a lélek mélyreható és meglehetősen pontos megfigyelését, valamint a pszichodinamika leírását. 

7   Fromm ezzel zárja a fejezetet: a pszichoanalitikus „(…) számára a kérdés nem az, vajon az ember visszatér-e a valláshoz és hisz-e Istenben, hanem az, hogy képes-e szeretetben élni és az igazságról gondolkodni. Ha képes erre, másodlagos, hogy mely szimbólumrendszer követője. Ha nem, hát az egész lényegtelenné válik.”(15.o.)

  

 Egyetértek Fromm álláspontjával abban, hogy a közös alap (a lélek segítése) nem elégséges ahhoz, hogy a vallás emberei és a pszichoanalitikusok között széles körű együttműködés jöhessen létre. Tekintve, hogy a vallások önnön lényegüket, minden értelemben vett önazonosságukat vesztik el akkor, ha az X-be vetett hitet „kivesszük a kalapból”, és gyakorlatilag ugyanez a helyzet, ha az általuk használt szimbólumrendszert akarjuk annulálni. További problematikus pont a lélek fogalmának értelmezése. Ha példaként vesszük a keresztény egyház egyik alapvetését, akkor jól megérthetjük a szövetség lehetetlenségét. Az Imago Dei dogmájára gondolok, tehát arra, hogy (a keresztények) Istene az embert saját képmására teremtette, s ily módon a lélek csakis a Teremtő által tölthette be az emberi bensőt. Tehát végső soron Istentől függetlenül a lélek nem vizsgálható.

     

Habár egyes hitemberek esetében mutatkozhat esély a pszichoanalízis tanainak és saját hitbéli felfogásának integrálására, de a vallás világi, intézményes képviseletét ellátó egyházak esetében nem beszélhetünk közös platform kereséséről. Például a keresztény egyház rendszeresen hirdeti a benne megmutatkozó kizárólagos üdvözítő potenciált. Az „egyetlen útként” állítja be önmagát, és ezért (a szemszögéből egyébként érthető módon) erős merevséget tanúsít - nagyon nehezen integrál bármi kívülről érkező, egyébként meglehetős alapossággal alátámasztott tant a sajátjai közé. 

Persze, az vesse rájuk az első követ, aki az egyetlen, mindenható Isten támogatását, áldását magán viselve, a szavait könyvekbe rendezett formában birtokolva másként tenne. Tehát rigid ellenállásukat az egyetlen igazság (egyetlen igazság?) birtoklása okozza. És ez egy nagyon nehezen áthatolható burok.