Még egy fejezet (a Fromm-könyvhöz)

    

Szememben a vallás az ember egyik első próbálkozása a világ megértésére, azután hogy a bioevolúció során az élet éppen az ő fajában ébredt öntudatára. Az ember tudata önmagáról, kérlelhetetlenül kiszakította őt a természetből. Az állatot még leginkább ösztönei által meghatározott cselekvőként írhatjuk le, még akkor is, ha vannak olyan fejlettebb fajok, amelyeknél már az értelem, a tanulási képesség és az eszközhasználat is megfigyelhető.

Mégis azt mondhatjuk, hogy az állat a természet harmonikus része, hogy a túléléséhez szükséges képességeket a természet ruházza rá. „Csak” a természetet kell túlélnie, önmagát nem. Ezzel szemben az embernek komolyan munkálkodnia kell olyan képességek kidolgozásán, amivel saját maga, illetve a faja által végzett (ma már) globális tevékenységet kezelni tudja: tehát hogy túlélje önmagát.

Az állatnak nincs tudata önmagáról, ami lehetővé tenné számára, hogy meghaladhassa a természetet. Nem úgy az embernek, akit én-tudata kiszakít a természet Éden kertjéből, s akinek már önmaga sorsáért felelős individuumként kell megküzdenie a létezés problematikájával.

Úgy fest a dolog, hogy a létbe-vetettség problémájának megszületése az élő szervezet tudatossággal kötött frigyéhez kapcsolható. A megoldás megszületéséhez okvetlenül szükséges az emberi abbéli törekvése, hogy növelje önmaga tudatosságát. A Tudat világa egy hatalmas, új terület a homo sapiens sapiens számára, amit ugyanúgy fel kell térképeznie, be kell járnia, mint ahogyan tette azt a Földbolygó kontinenseinek, vizeinek feltárásakor.

Oda érkeztünk vissza, ahonnan a „problémafelvetésben” elindultunk: a külső világ viszonylag jól ismert számunkra, de a belső horizont feltárásától még nagyon távol járunk. A magam részéről nem tudok elképzelni más hosszú távú tervet, mint hogy minél inkább megismerjük a Tudat birodalmát. Erre mutatnak azok a jelek is, amik számosan érkeznek a legkülönfélébb tudományok felől, de itt elég, ha csak a kvantuum mechanika eredményeire vetünk egy pillantást. A non-lokalitás elve, az observer-effect, vagy az EPR-paradoxon azt sugallja, mintha a Tudat az egyik legalapvetőbb létező volna. Mintha egy egységes, két pólusú világban élnénk, amelynek egyik pólusa az energia, a másik pedig a Tudat.

Ez, ha így van, ha másként, ennek az elméleti felvetésnek az ellenőrzése (bizonyítása vagy cáfolata) elkerülhetetlenné vált: osztom azt a vélekedést, amit – ha jól emlékszem – a kvantuum fizikus, Amit Goswamitól olvastam, miszerint „a 21. Század a tudatkutatás évszázada lesz”.

  

 

És még egy gondolat, amiben az előzővel ellentétben esik szó Istenről, Krisztusról, meg egyébként is sokkal inkább teológiai szemlélete az esszében leírtaknak. Egy olyan praktikus megközelítés, ami a felsőbbrendű hatalomba fektetett hit, az egyházak által elvárt diktátumok gondolkodás nélküli teljesítése helyett felelősségteljes cselekvést kialakító, kézzel fogható módszerrel áll elő.

Arno Anzenbacher (a „Bevezetés a filozófiába” című művében) Dorothee Sölle az „Isten halála utáni teológia” bemutatását célzó részben (8.1.7) ez olvasható: „Isten halála után az emberek tevékenységükkel (szeretetükkel) valósíthatják meg Istent azáltal, hogy újra megvalósítják Krisztus tetteit. A történelemben Isten az emberek által lesz. Istent gyakorlatban éljük át.” (1)

Azt gondolom, ezzel vallásos és nem vallásos, teisztikus és ateisztikus, gnosztikus és agnosztikus egyaránt azonosulni tud: cselekedjük a szeretetet, ne csak papoljunk róla.

A szeretet munka és nem ömlengés. A szeretet belülről fakadó tett és nem kívülről érkező parancs eredménye.

Ha szeretet van, Isten is van. Ha nincs szeretet, Isten sincs.