Erich Fromm: Pszichoanalízis és vallás 5

V. Veszélyezteti-e a pszichoanalízis a vallást?

Hogy a címben feltett kérdésre megtalálhassuk a választ, feltétlenül fontos a vallásnak azokat a vonatkozásait tisztázni, amelyek közül háromról ez idáig egyáltalán nem esett szó. Csak miután megismertük ezeket az összetevőket, leszünk képesek arra, hogy kellő megalapozottsággal ítélhessük meg, a vallás melyik szegmensére jelent fenyegetést a pszichoanalízis.

Fromm négy ilyen elemet mutat be: 1 a tapasztalati

                                                               2 a tudományos-mágikus

                                                               3 a ritualisztikus

                                                               4 a szemantikai vonatkozást.

A tapasztalati összetevő a tényleges vallási élmény, amely az emberben rejlő értelmi és érzelmi képességek kibontakozását jelenti. Erről már említést tettem az előző fejezetekben: itt tulajdonképpen az embernek a „Nagy Egységbe” való visszatérés utáni vágya beteljesülésének elősegítéséről van szó.

Valószínűleg nem szükséges hosszasan taglalni, hogy ezen a területen a pszichoanalízis egyáltalán nem jelent veszélyt. Sőt, amint ezt már leírtam, a vallás, ezen elemének pompázatos virágba borulásához felbecsülhetetlen segítségre lelhet a lélekelemzésben.

A vallás és a pszichoanalízis ebbéli – végső soron – közös törekvését leginkább a korunk értéktorzult társadalmában uralkodó szokások veszélyeztetik. Civilizációnk (mint erről már szó esett) magától értetődő módon termeli ki túlgépesített testéből a világban magát elhelyezni nem tudó, pusztán funkcióbetöltésre képes, elidegenedett embertípust: a konzumidiótát.

Ez, az egyébként a legkülönfélébb médiafelületek erdejében tévelygő, információs ingerrel túlterhelt, viszont a „Nagy Egész” természetéről mit sem tudó embertípus, lelki életének elhanyagolása folytán nagyon kevés (reális) önismerettel bír. Éppen ezért önbecsülését is külső visszajelzések, a környezetéből érkező (ilyen-olyan) impulzusoktól teszi függővé.

„Mások jóváhagyásától függ, és erre folyamatosan szüksége is van, s ennek elkerülhetetlen eredménye az elesettség és bizonytalanság.”(80.o)

A negyedik fejezetben említett „beilleszkedési-terápia” könnyedén eredményezheti ennek az embertípusnak a kialakítását. Az ilyen szemléletmód vezérelte ember gondolhatja (hiheti) magát vallásosnak, követheti a hitének megfelelő rítusokat, miközben meg van győződve arról, hogy vallásának legszebb hitelvei, illetve legnemesebb emberi értékekért imádkozik, még sem tesz mást, mint „egy, a piaci szemléletben gyökerező, reális céljait idealizáló bálványt imád.”(80.o)

A vallás tudományos-mágikus vonatkozása az embernek a természetben megfigyelhető jelenségek értelmezésére, illetve ezek befolyásolására tett törekvés.

Az ember először az Istenhez (istenekhez) fordult gyakorlati igényeinek, természetes szükségleteinek teljesítése érdekében. Ezek a „kérő, Istenhez fordulások” a rítusok.

Ahogy egyre inkább fejlődött a tudomány és a technológia, úgy „ragadta magához” a természet-magyarázás elsődleges szerepkörét. A nyugati (tekintélyelvű) vallások kikezdhetetlen dogmákból építkező rigiditásuk következtében nagyon nehezen alkalmazkodtak ehhez az új helyzethez, ugyanis lényegük részének tekintik ezt a tudományos-mágikus vonatkozást. Hiába jut a tudomány aprólékos vizsgálódása tételesen más eredményre egy adott témában, mint amit a Szent Írás”alapján a vallás hirdet, az egyház, a valóságot nem-tényszerűen megragadó szakralitás mellett foglal állást. Mivel Könyvének szavait Isten szavainak tartja, az értelmezésükben –ugyan - hajlandó némi engedékenységre, de a világról tett alapvető kinyilatkoztatásokat kritika nélkül fogadja el.

Ilyen például, hogy a keresztény egyház még mindig hat napos teremtésről beszél, miközben a „Big Bang”-teória semelyik formáját nem tartja szája íze szerint valónak. Hasonlóképpen áll az emberi faj „színrelépésével” is: ragaszkodik az első emberpártól eredő származottság tételéhez. Az evolúció versus teremtés vita még sok helyütt nem eldöntött.

A keleti vallások sokkal türelmesebben és kifejezett nyitottsággal viszonyulnak a tudományos magyarázatokhoz. (Ennek oka abban érhető tetten, hogy például a Buddhizmus vagy a Hinduizmus ezeket a tudomány által kutatott témákat sosem tartotta lényeges kérdéseknek.)

Tehát ezen a területen a pszichoanalízis az igazság megismerésére irányuló módszere éles összeütközésbe kerül a vallás által tanúsított lomhasággal, amely a szimbolikus nyelven megfogalmazott világmagyarázata melletti vak ragaszkodásban mutatkozik meg.

A harmadik vonatkozás a vallás egyik legfontosabb eleme a rituálé. A „(…) rituálé a gondolatok és érzések cselekvés általi szimbolikus kifejezése”(85.o) – írja Fromm.

A pszichoanalitikus vizsgálódás megfigyelte, hogy a vallási rituálék és a patologikus kényszerneurózisok mechanizmusa nagymértékben megegyezik. Ezt a témát már érintettem az előző fejezetben, s ott is lefektettem ezt a megállapítást. Most igyekszem tisztázni, hogy a jelentős egyezés dacára, mégis mely pontokon mutatható ki érzékletes különbség.

Fromm irracionális rituálékat és racionális rituálékat különböztet meg; a kettő elsősorban szerepük tekintetében tér el.

A kényszerneurózisokban az irracionális jelleg mutatkozik meg, s ez a többiektől való elszigetelődést eredményez. Ezek mögött elfojtott impulzusok elhárítása dolgozik, így a rituálé elmaradása esetén a tudattalan tartalom kitöréssel fenyeget, ami elviselhetetlen szorongással jár együtt. A szorongástól (és persze az elfojtott tartalomtól) való félelem indukálja a rituálé kényszeres ismétlését.

  

A racionális rituálé az egyén által értékesnek vélt célok kifejezése miatt jött létre. Nem ritkán ez a cél a közösség céljával is megegyezik. A rituálékat többnyire valamilyen közösségi tudat hozta létre éppen azért, hogy valamilyen cselekvésben manifesztálódva megerősítse önmagát. Nem véletlen, hogy Fromm úgy nyilatkozik az általában vett rituáléról, mint „kölcsönösen vallott értékekben gyökerező, közös célokat kifejező, közös cselekedet”-ről.(84.o)

Társadalmunkban ennek az emberi természet mélyén gyökerező igénynek a kielégítése három módon történhet meg: vallásossá válunk, esetleg korunk önmagáért való, értelmetlen rituáléiban igyekszünk feloldódni, avagy hagyjuk parlagon szikkadni ebbéli vágyainkat.

A vallás negyedik vonatkozása a szemantikai oldal, ami a vallás szimbolikus nyelvezetével van kapcsolatban. „A szimbolikus nyelv az emberiség által ismert egyetlen egyetemes nyelv”. (86.o) Ez a mítoszok, a tudattalan, az álmok, a lelki élet nyelve. Lényegét a belső – gondolatokból, (meg)érzésekből álló – tapasztalat kimondhatóvá, megfogalmazhatóvá tétele jelenti.

A szimbólumok nyelvét a világ minden szegletében, ahol élnek emberek, beszélik. Így van ez a mi kultúránkban is, nálunk a hiátus e nyelv megértésében mutatkozik meg. Tudatalattink még képes a kódolásra, viszont tudatunk a (legtöbb esetben) már elhasal, amikor a dekódolásról van szó.

Freud (és kicsit később Jung) az álom nyelvének megismerésével, újra utat nyitott tudatunk számára, hogy visszatalálhasson a szimbolikus nyelv dekódolásához. Ezzel kapcsolatban kifejtette azt is, hogy a mítoszok, a vallások, és így a dogmák is ezen a nyelven „íródtak”. Tehát a pszichoanalízis annyiban összeölelkezhet a vallással, hogy erősíti azt szemantikai vonatkozásában.

Tulajdonképpen a pszichoanalízis az ember által tudattalanul „használt” szimbólumok, szimbólumrendszerek értelmezéséhez ad kulcsot, vagy, hogy az előbbi hasonlatnál maradjak, dekódoló berendezést. Ugyanakkor éppen a dekódolás képessége jelenti a fenyegetést is a vallásra, hiszen az ember könnyen felismerheti a hittételek mögött rejlő lelki folyamatokat, emberi attitűdöt.

Ezek a felismerések ugyan közelebb viszik önmaga megértéséhez, de eltávolíthatják a vallás által támasztott kötelemtől, az Istenbe vetett hittől. Úgy pedig nem lehet vallásos az ember, ha annulálódott a természetfeletti X felé irányuló hite.

A kérdésre, amire e fejezetben keressük a választ – végső soron, és amennyiben a tekintélyelvű vallásokra gondolunk -, igennel felelhetek. Igen, a pszichoanalízis fenyegetést jelenthet a vallás évezredes monolitjára. Ennek elsődleges okátt abban találhatjuk meg, hogy a vallások fundamentumát az istenbe vetett feltétlen hit jelenti. A pszichoanalízis ezzel szemben az igazság megismerésének módszerét kínálja. Ha az ember tisztába kerül saját lelki életét befolyásoló folyamatokkal, többé nem érzi otthon magát a vallás által kínált, a hit támasztószerkezetére felépült, az igazságra félvak világában. Hite a nagy X-ről, a Mindenhatóról, saját magára irányul. Felismeri, hogy a problémái saját magából fakadnak, s hogy ezek megoldása is benne rejtezik.

Megismerve álmai üzenetét, tudattalanjának nyelvét, már nem ugyanazt olvassa egykori vallása hittételiben. Azelőtt úgy hitte, Isten nélkül semmi volna, ma már jól tudja, hite nem engedte, hogy saját magává legyen.

Meglátásom szerint az ember belső életének pszichoanalitikus megközelítése, segít őt leválasztani azokról a függőségi rendszerekről, amelyeket a vallással kapcsolatban épített fel: már nem kell többé hinnie az „igazságban”, már a saját kezébe veheti sorsának alakítását, meglelheti igazságát.

Mindezt teheti szabadon, önnön képességei kibontakoztatásának örvendezve, a világgal való összhang birtoklásának biztos tudatában.