Erich Fromm: Pszichoanalízis és vallás 2

II. Freud és Jung 

Fromm ebben a fejezetben C. G. Jung „Pszichológia és vallás” és Freud „Egy illúzió jövője” című művekben lefektetett vallással kapcsolatos nézeteket veszi górcső alá.

A lélekgyógyászat e két teoretikusa álláspontjának összehasonlítása után cáfolja azt az általánosan elterjedt véleményt, miszerint Freud a vallás ellen, Jung pedig mellette érvel.

Freud az említett műben kifejti azt az elgondolását, amely szerint a vallást kollektív neurózis, ami tulajdonképpen nem más, mint azon gyermekkori élmények megismétlése, amikor az apának tulajdonított „varázslatos” erő végett érzett tisztelet és félelem segítette legyőzni a saját bizonytalanságát, amit a világ beláthatatlansága okozott benne.

 Ezt a bizonytalanság-érzést ugyanaz állítja fel a gyermeki lélekben, ami a korai emberben: a világba való belevetettség; a létezés problémája.

Az evolúció korai szakaszának embere a természettel való „állati egység”, míg a kisgyermek az anyával felbomló duálunió elvesztése után találkozik a puszta létezése felett érzett bizonytalanság mindent betöltő (éppen emiatt enyhítésre szoruló) fájdalmával. Más eszköze nem lévén, az értelmével száll szembe a helyzettel: válaszokat keres. Így alkotja meg azt a választ, amit Freud „illúzió”-nak nevez: ez nem más, mint Isten képzete, egy földöntúli hatalommal felruházott „vágyteljesítő gondolat”.

Ezzel szemben Jung vallással kapcsolatos álláspontja csakis fenomenológiai megfigyelésekre szorítkozik. Nem foglalkozik azzal, hogy egyes hittételek a szó kritikai értelmében igazak-e vagy sem. Szerinte egy ideát pusztán a létezése már „igazzá tesz”.

„Igazsága tény és nem ítélet”(19.o) – ahogy Fromm fogalmaz.

Később felismerve nézőpontja tarthatatlan voltát, melyből következően minden és bármely téveszme igazzá lesz a puszta létezése okán, elméletébe bevezeti az „objektív” és a „szubjektív” létező fogalmát. Szubjektívnak akkor lát egy létezőt, ha az csak egyetlen individuumhoz fűződik, objektívnak, amennyiben egy társadalom, vagy valamilyen közösség sajátja.

Jól látható, hogy az „igazság kritériumának” a létezők ebbéli felosztása sem felel meg, hiszen e szerint a hitleri agyrém, amely egy bizonyos népcsoport kipécésén alapult, amelyet az emberiség mételyeként mutatott be, attól nyerné el igazságtartalmát, mert azt milliók balga, megvezetett fejjel, többé vagy kevésbé magukénak tekintették.

Ez a relativista igazságértelmezés jó néhány vallás (pl. Buddhizmus, Judaizmus, Kereszténység) eszméjének is ellentmond.

A svájci pszichiáter (Freud szemléletével ellentétben) a vallást az emberen kívül álló, magasabb hatalom előtti hódolásként értelmezi. „(…) megragadja és hatalmában tartja az emberi szubjektumot, amely a vallásnak inkább áldozata, mintsem teremtője”. (21.o)

Szerinte a tudattalan az Isten, s ránk gyakorolt hatása, így az álmok, vallásos jelenségként értelmezhetőek.

Freud leírja azt is, miben látja a vallás fenyegetését.

Ez három érvben jelenik meg (talán e pontok miatt gondolják őt vallásellenesnek):

1.      Azt üzeni az embereknek, hogy illúziókban higgyenek (Isten, a Mindenható, stb.)

2.      Tiltja a kritikai gondolkodást (a dogmák ereje)

3.      Az erkölcs Istentől való (ha Isten bukik, az erkölcs is bukik)

Végül Freud arra a megállapításra jut, hogy habár egykoron az kikerülhetetlenül szükséges volt, mégis ma az ember legfontosabb célja, hogy maga mögött hagyja az „atyáskodó Isten” gyermeki fixációját: felnőjön.

Fromm írja: „csupán a fenyegető-védelmező hatalomtól megszabadult ember képes szellemi erejének kiaknázására (…)”(18.o)

A magam részéről úgy vélem, hogy a Freud által leírt felsőbbrendű hatalommal felruházott „illúzió”, azaz Isten képzete, majd aztán az ennek való engedelmesség nem más, mint a tudatnak az evolúciója során történő alkalmazkodása ahhoz, hogy eltüntesse azokat a vakfoltokat, amire az értelme racionális válaszok útján nem volt képes.

Pontosan emiatt tartható racionálisnak, de legalábbis logikusnak egy irracionális és illuzórikus Isten képe az emberi tudat fejlődésének egy időszakában. De éppen ennyire ésszerű egy idő múltán ennek a vágybeteljesítő gondolati konstrukciónak a magunk mögött hagyása akkor, amikor a napnál világosabbnak tűnik, hogy már csak kolonc a tudatfejlődés sokat terhelt, ám (reményeim szerint) mindennél többet bíró nyakán.