Erich Fromm: Pszichoanalízis és vallás 4

IV.A pszichoanalitikus, mint a „lélek orvosa”

Fromm a fejezet első néhány oldalát annak szenteli, hogy különböző eseteket vonultasson fel, majd megmutassa, mennyire nem egyértelmű, mit tekinthetünk betegségnek, illetve terápiának. Alapvetően az esetek két fajta értelmezését tárja elénk, illetve a harmadik terápiás „hozzáállásként” a kettő szintézisét nevezi meg.

 

   Az egyik analitikus megközelítés a beilleszkedést nevezi meg primer célként. Itt „a társadalom és a kultúra által hitelesített létező magatartásminták jelentik a mentális egészség mércéjét.”(60.o) Ez, tehát mindenféle elvi megalapozottság nélkül várja el az embertől azt, hogy egy nagyobb struktúra (a társadalom) elemévé váljon, s tekintse sajátjának az ott regnáló értékeket, valamint (többé-kevésbé) a céljait is mondja magáénak. Talán felesleges hangsúlyoznom, hogy az egyén ebben az esetben nagyon kiszolgáltatott a kívülről jövő erőknek, a társadalomban jelenlévő destruktív folyamatoknak. Sorsának iránya túlságosan ki van téve a többség vélekedésének, önálló akaratának kevéssé van birtokában.

  

A másik ”iskola” abból a nézőpontból tekint a páciensre, amely az egyéni képességek minél teljesebb kibontakozását helyezi előtérbe. Ennél a felfogásnál az önerő, az önelemzés (ami nélkül másokat sem ismerhetünk meg) és az igazság utáni vágy kap hangsúlyt.

Az igazság megismeréséhez csak akkor közelíthetünk eredményesen, ha saját gondolkodásunkat vizsgálva képesek vagyunk felismerni azt, mikor valósak érzéseink, gondolataink, és mikor csak (ahogy a pszichoanalízis szaknyelve mondja) racionalizáljuk azokat olyanná, hogy azok megfelelővé váljanak számunkra.  Ahhoz, hogy az ember elérhesse szellemi szabadságát, meg kell szabadulnia a kívülről ráerőszakolt kötelmektől és a saját magának előállított hazugságaitól, azaz tudnia kell különbséget tenni, igaz és hamis között. Ezt segíti elő a pszichoanalízis.

Ebben az introspekció által kifejleszthető képességben rejlik a kritikus önértékelés és a helyes énkép kialakításának módja. Természetesen ahhoz, hogy biztosan megismerjük saját lelki működéseinket, hogy biztos kézzel csíphessük nyakon az önhazugságainkat gyártó racionalizáló képességünk tevékenykedését, permanens önelemzésre van szükségünk.

A „lélekorvoslás” e két irányzatának igazság-felfogása közötti különbség abban mutatkozik meg, hogy a beilleszkedést preferáló módozat az igazságot az individuumon kívül láttatja, amihez neki igazodnia kell. Ezzel ellentétben, az introspekciót előtérbe helyező módszer szerint az igazság bennünk van, s ha az egyén a lehető legteljesebben kibontakozik, nem csak saját magával, hanem a világgal is összhangba kerül.

Fontos megjegyeznem, hogy ez nem az individualizmusnak azt a formáját élteti, amely azt szuggerálja, hogy csak az önös érdek számít, amit minden áron (mások kárára is) érvényesíteni kell. Itt is érvényes az a szabály, hogy „szeressed felebarátodat, mint magadat”. És a megfelelő önismeret éppen ezt a felebaráti szeretetet, a tulajdonképpeni szolidaritást segíti elő.

Tulajdonképpen újra a tekintélyelvű vallások kontra humanisztikus vallások problémaköréhez érkeztünk vissza. Hiszen jól látható, hogy a „beilleszkedés-terápia” a tekintélyelvű vallásokat, míg az „introspekciós-terápia” a humanisztikus vallásokat juttatja eszünkbe.

Vajon miből fakadhat a kérdéshez való alapvetően kettős és ellentétes hozzáállás? Van az emberi lélek mélyén valami, ami ezeket az élesen eltérő nézőpontokat eredményezi?

Fromm ennek a kulcsát a szélesen (nem csak szexuális értelemben) felfogott Ödipusz-komplexusban véli felfedezni. Freud ezen „leghíresebb” elméletének tágabb kontextusban történő kifejtése azt mondja, hogy a gyermeknek a személyiségfejlődés során meg kell küzdenie az úgynevezett „inceszt rögződéssel”, tehát azzal, hogy el tudjon szakadni a biztonságot nyújtó szülőktől, illetve az azt felváltó, szociális kötődésektől. Ez utóbbiak sorába a nemzet, a faj, a vallás, a rassz, a politikai párt és ehhez hasonlókkal kialakított kötődések tartoznak. 

 „Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az emberiség fejlődése nem más, mint az út az incesztustól a szabadság felé”. (65.o) Az önmegvalósításhoz saját függetlenségünk kivívásán keresztül vezet az út, amibe a mi kultúrkörünkben sokaknak beletörött a bicskája. Az a faramuci az egészben, hogy éppen az önfeladásuk segítette elő beilleszkedésüket; ez társadalmi rendszerünk kritikáját is jelenti egyben. Persze autonómiájukat feladó egyének nem is alakíthatnak ki mást, csakis autokrata rendszert – ez teljesen ésszerű. Aki nincsen tisztában azzal, kicsoda is ő maga, azt a szabadság önkiteljesítő fuvallata sem járhatja át soha. Azt csak az igazíthatja el, hogy milyen elvárás, sugalmazás, szuggesztió jön kívülről, hogy mit mond a tekintély, mit ír elő a törvény: az ilyenek csak igazodhatnak, de nem igazgathatnak. Nem lehetnek rendezői saját életüknek.

„Az a ’beilleszkedett’ ember, aki nem az igazságban és nem szeretettel él, csupán a konfliktusok felszínre kerülésétől mentesül. Ha nem tud teljesen beletemetkezni munkájába, a kultúránk kínálta menekülési módok valamelyikéhez kell folyamodnia, hogy megvédje magát a magárahagyottság, a saját emberi gyengesége és tehetetlensége feneketlen mélységébe való bepillantás szorongató élményétől.”(67.o)

   A „hogyan lehet a terapeuta a ’lélek orvosa’” kérdésre a választ csak felsorolásszerűen adom meg.

-          Segítenie kell a pácienst kötelmei (inceszt kapcsolatait) feloldásában, hogy ezáltal képessé váljon a tiszta és önálló ítéletalkotásra.

-          A „szeresd felebarátodat, mint magadat” elvének elsajátításának támogatása.

-          Meg kell tanítania, hogy a bűntudatában a jóvátétel vágyát lássa lobogni.

-          Arra is meg kell tanítania, hogy az általa elkövetett és felismert bűnök, az erejét, s nem az esendőségét jelentik.

-          Ráébreszti a kliensét, hogy törekedjen saját lelki folyamatainak minél részletesebb megismerésére.

-          Meg kell értetnie a hozzá fordulókkal, hogy egyszerre különálló egyének („bőrbe zárt ego”-k, ahogy Alan Watts fogalmaz), ugyanakkor egy nálánál sokkal hatalmasabb egység kicsiny elemei. Ezzel kapcsolatban fontos, hogy erre a páciens ne rémülettel reagáljon, hanem tudja azt, ahogyan a világ hat őrá, úgy hat ő is a világra. Parányi, mégis jelentőségteljes. Jelentősége egyediségében és megismételhetetlenségében mutatkozik meg.

„(…) a lélek pszichoanalitikus gyógyításának célja, hogy a pácienst olyan attitűd kialakításában segítse, amely humanisztikus - ám semmiképpen sem tekintélyelvű – értelemben akár vallásosnak is nevezhető. Célja, (…) hogy meglássa az igazságot, hogy szeressen, hogy szabad legyen, vállalja a felelősséget, és érzékeny legyen saját lelkiismeretére”.(73.o)