Későn
érkeztem. Holtan találtalak, egy könnycseppel, az élet utolsó leheletével a
szemedben.
Rövidlátó egocentrikusságomat
mutatja, hogy csak a hiányoddal tudatosultak bennem értékeid. Eddig a folytonos
önmagam-körül-forgás közönybe burkolta azt a rengeteg érzelmet, szeretetet,
lelkesültséget, szépséget, ami te voltál, s aminek hiánya ma lelkem marcangolója.
Pillanatok alatt omlott össze
az önhittség általam hosszú ideje tákolgatott vázszerkezete – ami megmaradt, a
széjjelfeszítő űr, az ostoba öntetszelgő tékozlás emlékműve: a nagy büdös
semmi. Most, ahogy nézem életed utolsó megnyilvánulását, a lassan felszáradó
könnycseppet a szemedben, a bénító tehetetlenség letaglóz. Valóban csak ennyire
vagyok képes?
Mindössze annyi telik tőlem, hogy érzéketlenül
döntsem romba környezetem, miközben szenvedő ábrázattal léggömböket eregetek a
többnyire borúsnak látott égbolt felé?
Miért nem volt elég a sok-sok,
túl sok könnyed, miért csak a legutolsóból értettem meg, milyen otromba
tudatlanság vakította szemeim mikor rád néztem?
S mi lesz,
ha eltűnik (mert hamarosan felszárad) az utolsó könnycsepped is?
Szemed kiszárad, üveges lesz.
„Igazán” halott leszel. És én igazán gyilkos.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése