Mintha

A gang sötétjének illuzórikus palatáblájára rovom fel

cigarettám parazsával ittlétem jeleit.

Hagyom a belülről osonva hullámzó nyugalomnak, hogy

kényelmes csodaszőnyeggé varázsolja alattam az üres folyosó lábtörlőjét.

Csodálom az udvar fény-hiánytól feketéllő fáinak formáit,

az éjszaka végtelen árny-spektrumát bontja ki előttem.

Olyan mintha otthon lennék, rendben a világgal,

mintha beengedték volna az örök kívül rekedtet.

Finoman pukkanó boldogság-buborékok, fogatlan kétely-rémek,

szép remények hulló csillagai, langyosan simogató szellő-barát.

Mosolyogva magamba tekintek:

puhán táncol tudatom sokszínű parkettjén ez a mágia,

hosszú ruhája szárával söpörve fel a mindennapok hiányának koszfoltjait.

Átmeneti e tisztaság és a vele járó boldogság – elszáll, tudom.

Mégis:

az áthatóan pulzáló sötét minden pórusából csepegő bűbájt,

hogy mintha, 

azt szomjazom.