Bobo bá és a szerelem

Tom Bagshaw

     Kölök már messziről látja a jól ismert, szikár alakot, aki felé éppen igyekszik. Bobo bá a bevett testtartásában ül a fűben, éppen szemben a hatalmas tölggyel, amelynek formáján, ágainak kiszámíthatatlanul egyedi térkitöltésén oly sokat merengtek és filozofáltak már együtt. A természetben megnyilvánuló Isteniséget, a transzcendencia földi lenyomatát jeleníti meg számukra ez a hatalmas életenergiák felett rendelkező növény. Képét a belső béke szimbólumává nemesítették magukban.

    Efféle spirituális és költői gondolatokkal a fejében sétál be a Városi Park közepén elterülő, itt-ott árnyakat nyújtó ligetecskékkel megtűzdelt nagy füves placcra. Egyenesen a szokott a hely felé tart, oda, ahol az öreg van. Amikor mellé ér, természetesen nem szólnak egymáshoz. Ilyenkor nem kell. Kölök nem akarja megzavarni, ahogy az öreg kontemplál.

    Így hát letelepszik mellé és felveszi a meditáció gyakorlásához megfelelő pozíciót. Nemsokára már elengedi minden gondolatok súlyát, és felemelkedik az időtlen létezés szférájába. Kívülről nézve mozdulatlanul, szeizában ülő alakjaikat, éppen olyanok, mint két, a lemenő nap vörösében sötétlő szikla egy rét közepén.

    Az „Öregharcost” még „odaát tartja” rutinja, amikor Kölök visszatér a világba. Tudata mindjárt tárgyat keres, amire irányulhat. És mivel meditációja előtt a szeretet és a szerelem témakörét forgatta magában, nem meglepő módon első gondolatcsápjai is ezek köré fonódtak. Mindennél pontosabban érzi, hogy iránya egy tiszta kapcsolódásra való rátalálás. Egy minden eddigi kapcsolódását felülmúló, öntranszcendentáló kapcsolódás, amiben a két én önmagán túlmutatva hozza létre a legbiztonságosabb állapotot, a mi-t.

    Kölök efféle elvont elképzelésekben tobzódó elméje aztán gyorsan egy alakhoz is köti ezt a vágyat, ami valójában sokkal több puszta vágynál: életének értelme fejeződik ki benne. Élete értelmének formája, végső soron életének testet öltött értelme egy személy: a Lány.

    Alig egy hete, teljesen triviális módon ismerte meg, amikor az szerda este a villamosnál a pótló busz megállója után érdeklődött nála. Tulajdonképpen Kölökben már akkor elkezdtek finoman rezegni lélek-hárfájának húrjai, amikor meghallotta a lány hangját a háta mögül. De miután megfordult és azt magyarázta, merre találja a buszmegállót, a lány gesztusainak leheletfinom érintései már az elragadtatás dallamait szólaltatták meg bensőjében. A két tudattalan közötti kommunikáció öröm ódát komponált érzékeny hangszerére. Egy totális, leírhatatlan érzet töltötte el.

    Elköszöntek egymástól, Kölök nézte, ahogy távolodik tőle, éppen abba az irányba, amerre ő küldte. Letaglózó volt számára, hogy hiányt érez. Egyfelől azt érezte, mintha a lány magával vitt volna belőle valamit. Ha mást nem, egy lehetőséget. Valami hatalmasnak a lehetőségét.  Másfelől pedig egyfajta ösztönös szimpátia köteléket. Mintha az összetartozás-érzés varázslatos, de törékeny selyemszála kötötte volna össze őket.

    Ahogy távolodott a Lány, úgy feslett el egyre inkább ez a kötelékszál. Teljesen betöltötte az eltökéltség, hogy tennie kell a védelmében, így hát utána sietett. Fogalma sem volt, mit fog neki mondani, de ez nem zavarta igazán. Meg volt győződve róla, hogy a legnagyobb hibát azzal követné el, ha passzív szemlélője lenne e selyemkötelék semmibe porladásának.

Órákon keresztül sétáltak és beszélgettek a langyos nyári éjszakában. Az a természetes fesztelenség, amely egymás társaságában a legelejétől megadatott nekik, éppen az élet azon nagy lehetősége, amit az ember csodaként élhet meg. És ők alaposan megfürödtek ebben a csodában. Kiélvezték minden cseppjét.

    A hajnal fényei sem rebbentették el a varázst. A lány házának kapujában búcsúztak el egymástól. Amikor elköszönés után egy ölelésbe fonódtak össze, mindketten vibráltak. Szándékosan alig értek egymáshoz az éjszaka folyamán, ez is a csodát szolgálta. Vágyaiknak ezen megzabolázása aztán egy igazi, mélyre ható ölelésben talált kisülésre. Kölök azt érezte, hogy nem is a felületét fogja a Lánynak, hanem őt magát, a lényét, hogy belemarkol, hogy megragadja, hogy szellemileg magáévá teszi ebben az ölelésben. Hogy teljesen átadva magukat a másiknak betöltekeznek egymással. Betöltekeznek a totális együttléttel. Hogy abban a rövid, egymás karjaiban eltöltött időben együtt vannak teljesek. Éreznie a lány apró kezeit és szorításának odaadó erejét a testén, megható volt, és felemelő. Teljességet élt meg. Azokban a pillanatokban szellemi orgazmusban osztoztak.

    A lány még aznap elutazott. Kölök azonban nem feledhette. Gyakorlatilag folyamatosan beszél hozzá gondolatban. Az ő gondolatával alszik el, majd reggel vele ébred. Habár intuíciója a legszebb reményekkel andalítja, nem ostoba, tudja, hogy talán csak a fantáziája teszi ennyire izgalmassá számára a helyzetet.

    Úgy döntött, követi belső hangját, vállalva minden racionális kockázatot. És élvezi. Mert azóta nagyon él.

    Bobo bá közben kinyitja egyik, majd másik szemét, aztán lassan, szokásának éppen megfelelően felemeli karjait, hogy kinyújtóztassa azokat. Ahogy elkezdi befogadni a világot, arcán a megtisztultság derűjével odabiccent Kölöknek. Az meg vissza neki. Rövid ideig csendben ülnek, majd Kölök odafordul az öreghez és megkérdi:

-          Bobo bá! A te szerelmes verseidben miért van olyan kevés szerelem és annyi sok szex?

-          Erre mindig érzékeny voltam. – jön a felelet.

-          Pontosan mire?

-          A valóságra.

    Ezután még sokáig ültek kinn csendben, és élvezték a fű hűvösét, gondolataik tisztaságát.