Ülök a parton.
A kétely örökkön
pergő, finom homokszemei
már a zsigereimben zizegnek.
Kereső retinámon
rezeg a kép:
az
ősbizonytalanság óceánjának
kétségbeejtően
széles horizontja.
Szigetem: a Hiábavalóság.
Itt létezem: a
szerető-élet hajótöröttjeként.
Komfortom: sorsom
elfogadása.
Éjszakáim
csillagjaiban ezernyi nő kedvessége világít.
Onnan, az
elérhetetlen magasságból
az elfogadást
mosolyogják felém.
Sugallják, talán lesz kereső tekintet,
amelyik nem siklik
el a végtelen vizekbe simuló
alig létező szigetem,
és folytonos
önigazolását kereső,
önmaga körül
bolygó lakója felett:
hogy igazán rám
találhat valaki.
Az elfogadottság esélyét…
Talán te vagy az?
Te, aki a remény
egyre közeledő fehér vitorlái alatt
oly hívogatóan nevetsz rám?
Te, kinek hajója
régóta az egyetlen,
kit oly közel érzek magamhoz,
hogy távolból is
hallhatjuk egymás szívdobbanását?
Vágyott, s kacagó
alakod
megtöri látómezőm
sivár egyhangúságát:
szememet bizakodó napsugarak vakítják,
elmémben már gyűlnek
a csalódás rettegett
fellegei.
Elhihetem?
Merjem hinni,
miután annyi
bizakodás rongyként való elhajítása,
annyi hajó
szenvtelen elfordulása
és visszavonhatatlanul
semmibe veszése,
annyi sebfeltépés
és behegedés után,
hogy te leszel, ki
felenged
az együttlét
fedélzetére,
ki célommá,
szeretőmmé, társammá
ki valóságommá
lesz?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése