Erich Fromm: Pszichoanalízis és vallás 3

III. A vallásos élmények néhány típusának vizsgálata

A vallás Fromm által adott értelmezése: „a vallás bármely közösség által elismert eszme- és tájékozódási rendszer, mely az individuum számára tájékozódási keretet és odaadásának tárgyat biztosít.”(24.o) 

Ebből a megfogalmazásból világosan kiolvasható, hogy Fromm (velem ellentétben) nem köti természetfeletti erő létezésébe vetett hithez a vallás alapkritériumát. Nála egyes világi eszmerendszerek is vallásnak számítanak, mert az egyén mind imádatának tárgyát, mind a világmagyarázó keretet megtalálja benne. Az egyszerűség kedvéért ezekre, mint „világi vallás” fogok hivatkozni.

Ezen világi vallások tantételei a követőiknél olyan emberi attitűdöt eredményeznek, amelyek nagyfokú hasonlóságot mutatnak ahhoz, amit a „klasszikus” vallásokban vigasztalást találóknál figyelhető meg. Példaként említi meg a humanisztikusak között Spinoza filozófiáját, a panteizmust, és a „francia forradalom emberi értelembe vetett hitét”. (35.o)Az autokratikus világi vallásnál a tizenkét évet élt Ezeréves Birodalom Führerének agyrémét, a nemzeti szocializmust írja le.

Röviden említést tennék Fromm-nak arról a számomra felettébb érdekes magállapításáról, amely az önmegvalósításban kudarcot vallott individuum a világra adott (tulajdonképpeni hibás) válaszát, a neurózist, egyéni vallásként láttatja.

Így ír erről:”Ha valaki nem képes magasabbrendű énjének szolgálatába állítani energiáit, alacsonyabbrendű célokra irányulnak; ha nem rendelkezik igazságközeli képpel, illuzórikus képet fog kialakítani, és ehhez úgy ragaszkodik, mint hívő a hittételekhez.” (29.o) Ezek a „privát célra kialakított vallások” mindig a primitív vallás egyes formáinak az adott személyben újjászülető fajtái: ezek például a totemizmus, a fetisizmus, az őskultusz, vagy a ritualizmus.

Azonban van egy nagyon fontos különbség (az akár Fromm értelmezése által leírt) vallás és a (szintén „Fromm-i”) individualizált vallás között, amitől a téma vizsgálatakor nem lehet eltekinteni. Amíg a „valódi” vallások mindenképpen bírnak közösségképző erővel, addig a vallásként értelmezett neurózisok izolálják az egyént (beteget?) (hívőt?) a közösségétől.

Nézzük meg, mit ír Fromm a vallás általa vázolt két formájáról. 

Az autoriter vallás alapvető jellemzői:

-          Az Isten (természetfeletti X) megkérdőjelezhetetlen hatalommal bír az ember felett; jutalmaz és büntet

-          A legfőbb emberi erény az engedelmesség, a legfőbb bűn: az engedetlenség

-          Istenben minden pozitívnak tekintett emberi érték legfőbb megjelenítését látják

-          Az ember esendő, önmaga kibontakoztatásához az Úr segítségére, jóindulatára szorul

-          Az ember a behódolás által elveszti függetlenségét, ellenben elnyeri a legnagyobb hatalom védernyőjét.

A humanisztikus vallás alapvető jellemzői:

-          Teljes mértékben az emberről, az emberi értelem és szeretet kibontakoztatásáról szól; annak megértését segíti, hogy az egyén tisztázni tudja önmagához, embertársaihoz, valamint a világhoz kapcsolódó viszonyát

-          A vallási élmény csúcspontja az az emberi felismerés, hogy saját képességeinek köszönhetően képes megélni az egységélményt a Nagy Egésszel.

-          A teisztikus humanisztikus vallásban az Isten(ek) nem uralkodnak az ember felett, hanem az emberi értelem kiteljesedésének szimbólumaként jelennek meg.

„A humanisztikus vallásban Isten az ember felsőbb énjének kifejeződése, a benne rejlő lehetőségeké, azé, amivé válnia kellene, míg a tekintélyelvű vallásban Isten az eredetileg ember által birtokolt képességek – mint az értelem és a szeretet – egyedüli birtokosa.”(43.o)

Fromm ebben a mondatban egy nagyon lényeges különbségre, ugyanakkor az autoriter vallás fontos elemére mutat rá: a projekciós mechanizmusra.

Az ember e mechanizmus keretében minden magában lévő értékét Isten képébe vetíti, azaz „mindenét Istennek adja”, hogy aztán rituálék és könyörgés révén visszakérje azokat. Tehát a saját magából kivetített értékekből létrehozza a világ szakrális szegmensét, amely aztán imádatának tárgyát fogja képezni. Ebből a mechanizmusból következik, hogy az ember „eredendően bűnösnek” gondolja magát, ami viszont a konstans bűntudat érzésének poklába taszítja, ahonnan mindössze az Istenhez való könyörgéssel, illetve az egyház törvényeinek való kritikátlan engedelmességgel lehet képes kiutat találni.

Mindebből világosan láthatóvá válik az is, mi a különbség a bűntudathoz való hozzáállásban a vallás eme két formája között.

Mivel az autoriter vallásban az elkövetett bűn Isten sérelmére történik, a bűntudat a félelem és (valamifajta) öngyűlölet kialakulásával jár. Ez az erkölcsi öngyengülés behódoló rítusok által csökkenthető vagy helyreállítható ugyan, de a bűnök révén megerősítést nyerő esendőség-tudat, mindig körbe fogja lebegni az embert.

Ezzel szemben a humanisztikus vallásokban a bűn az önmagunk ellen elkövetett bűnt jelenti. Felismerése nem a felsőbb hatalommal szembeni tehetetlenséget, hanem saját erőt mutat. A bűntudathoz történő hozzáállás is merőben eltérő: nem dolgozik mögötte a büntetéstől való félelem. A jóvátétel vágya az önkiteljesedésből, s nem a bíráló hatalom kiengeszteléséből nyeri motivációját.

A leírásokból világosan kitűnik az a nem kevés különbség, amely a vallás eme két formája között feszül, ezért én csak azt a két eltérést emelem ki, ami számomra (mint a pszichoterápiák formái iránt érdeklődő, nem vallásos személynek) a leglényegesebb.

Az egyik a lelki békéhez, az egység megéléshez vezető út.

A tekintélyelvű vallásoknál az individuum önmagán kívülre, egy természetfeletti X kezébe helyezi az „üdvözülését” szolgáló kulcsot. Itt az üdvözülés, kívülről érkező jutalmazás.

A humanisztikus vallás gyakorlói az önmaguk létezése kapcsán felmerülő kikerülhetetlen probléma megoldását saját magukon belül, azaz belső életük teljes és igaz megélésében, a képességeik minél teljesebb világra hozásával kívánják elérni.

Ebben a formában az üdvözülés, önmagáért való jutalom.

A másik az igazság kérdése.

Az autoriter vallásokban az igazság mértéke az Isten.

A humanisztikus elgondolásban az igazság mértékét az ember jelenti.

A vallásnak ezt a vonatkozását azért tartom lényegesnek, mert úgy gondolom, hogy a független és felelős emberi magatartás csak az „igazság belső birtoklásával” érhető el. Ha az igazság egy külső hatalom parancsa, akkor az ahhoz való viszonyulás, nem több mint igazodás abban a szellemben, hogy a törvény betartásával az egyén elkerülje a hatalom büntetését. Nem beszélve arról, hogy a külső és legfelsőbb hatalom nevében nem kevés kegyetlen, embertelen tettet követtek el, ami után a személyes felelősségérzet messze elkerülte az "Úr parancsolatainak" végrehajtóit.

   Én azt tartom, hogy az autonóm személyiségnek, akinek többségbe kell kerülniük ahhoz, hogy a fajunk túlélje korunk kihívásait, ezzel a három tulajdonsággal, jellemzővel feltétlenül rendelkezniük kell: belülről fakadó igazság birtoklása, a döntés szabadsága és a tettei iránt érzett felelősség vállalása.