Emberek!
Eljött a nap, amire a hatvanas-hetvenes években nem sokan gondoltak azok közül, akik nyomon követték az underground zenei szcénát.
Hetven éves lett a dekadencia egykor megrögzötten fekete bőrdzsekit és napszemüveget viselő hercege, a városi aljanép trubadúrja, aki olyan szívesen hempergőzött meg minden emberi mocsokban, és aki cinikus mosollyal helyezte fejére a fájdalom töviskoronáját, Lou Reed!
Életének korai szakasza eléggé - hogy is mondjam - megrázó volt: 17 évesen nyolc héten át, hetente többször alkalmaztak rajta, egyébként a kor pszichiátriai gyakorlatának megfelelően, elektrosokkterápiát.
Mindezt azért, mert "segíteni szerettek volna" neki, hogy levetkőzze "homoszexuális hajlamait és riasztó hangulatingadozásait". Aki ismeri életútját, követte művészetét, az tudhatja, a terápia nem járt sikerrel.
Később, még húszas évei első felében, megrögzött amfetaministává lett, s ez az állapot majd két évtizedig eltartott. Állítása szerint, a teljes hetvenes évek "kiesett" neki. A heroint ugyan csak "kirándulásra" használta, végtelen dalszerzői tehetségét mutatja, milyen érzékletesen ír róla. Íme a Velvet Underground 1967-es dala, aminek hallgatásával, mindenki "tiszta heroinistává" lehet:
A 60-as és 70-es évek drogok meghatározta varázsában készült (egyébként változó minőségű) albumai közt, legalább 3-4 rocktörténeti alapművet találunk:
Velvet Underground and Nico 1967.
Andy Warhol közreműködésével, de ami sokkal fontosabb John Cale-lel!
Az egyik legfontosabb lemez, amit valaha készítettek, minden kortárs underground (és nem a neve miatt) alapja. Az összes lényeges "X lemez, amit meg kell hallgatnod mielőtt..."-lista résztvevője - jogosan.
Transformer 1972.
Kollaboráció a "glam hercegével", az akkor már baromi sikeres David Bowie-val. A legismertebb dalai: Perfect Day, Satellite of Love, Walk on the Wild Side
Berlin 1973.A (sajnos) el nem ismert remekmű. Jim és Caroline az egymástól és a világtól elidegenedett pár drámai története. A posztmodern dekadencia alapműve, egy öngyilkosság szimfóniája. Az RCA nem volt hajlandó a művet eredeti állapotában kiadni, s Reed tudta nélkül vágott ki belőle egy több, mint 10 perces részt. Reed mást nem tehetett, mint a haját tépte. A lemezt nem is turnéztatták meg egészen 2006-ig; akkor Julian Schnabel rendezett belőle koncertfilmet.
Metal Machine Music 1975.
Reed válasza a művészi értékek helyett, a piac szempontjait előtérbe helyező kiadónak, illetve bosszú a sok "hajtépetés" miatt.
Zenének nem nevezhető négy tételt, tulajdonképpen különféle elektromos gerjedést, zörejt, végül is zajt tartalmaz a lemez.
Ezzel talán az elektrosokk traumáját is megbosszulta Reed.
És hogy miről is van szó?
Íme: Metal Machine Music part 2 (huzamosabb hallgatása esetén a fejfájás garantált!)
Coney Island Baby 1976
Az újra "konszolidált" állapotba kerül Reed.
Dalok nőkről, homokosokról és drogokról.
És akkor most ugorjunk egy jó nagyot, egészen 1993-ig. Ekkor hozta meg neki a megváltást Laurie Anderson, az egyik legnevesebb performansz művész, akibe a romlottság nem alkuvó királyfia belezúgott. Az esküvőt ugyan nem kapkodták el, de 2008-ban lezavarták azt is.
Azóta Lou Reed meditál, tai chi-t művel, s az egykor elektrosokkal támadott homoszexuális attitűd is a múlté.
Még egy utolsó fejezet, a legutolsó lemez: együttműködés a Metallicával.
A Lulu címet viselő albumot a kritikusok egybehangzó degradációja övezi. A magam részéről kedvelem a lemezt, ami noha nem tartozik a legjobb Reed albumok közé, mégis áthatja az az alkotói attitűd, művészeti hozzáállás és önfelvállalás, ami jellemzi őt. Én pedig éppen azt kedvelem benne a leginkább, hogy művészetében nem alkuszik.
Happy Birthday, Lou!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése