A kóros szerzés kora

   Íme a korunkat jellemző "embertípus": a Homo Shopping: az ember, akit a vásárláson keresztül határozhatunk meg; tulajdonképpen a "Vásárló Ember".

Bár a kép inkább e típus egyik alfaját, az "Alaposan Túlvásárló Ember"-t illusztrálja.

Erről szeretnék megosztani néhány gondolatot.

    Nos, nézzük meg, milyen társadalmi hatások révén és mikor alakult ki ez a fura forma, a Homo Shopping.

Első felbukkanása egybeesik a piac láthatatlan kényszerítő erejének (profitmaximalizálás) a társadalom determinálásába való beszivárgásával, ami valamikor a 19. század közepe táján következik be. Viszont szélesebb elterjedése a 20. századra tehető, a II. világháború után pedig már egyedül uralja a Föld bolygót. Láthatatlannak nevezem ezt a piaci törvényt, mert látszólag semmiféle erőszakos kényszert nem alkalmaz, sőt azt szuggerálja az embereknek, hogy szabadok, s azt tesznek életükkel, amit csak akarnak. Persze, ha nincs pénzük és vagyonuk, valamint nem adják el egyetlen piacképes "árucikküket", a munkaerejüket, gyakorlatilag ingyenkonyhára, koldulásra vagy éhhalálra vannak ítélve.

    A Homo Shopping kritikátlanul veti alá magát ennek a "szelíd erőszaknak", hiszen készségesen elhiszi önnön szabadságát. Korunk információs társadalmának egyik virágzó üzleti ágazata, a reklámipar, számtalan médiumon keresztül képes szuggesztív információs ópiátjaival támadni és lebénítani az emberi tudatot, így az felettébb könnyen veszik el ebben az illuzórikus szabadságképben.

    Ezen kívül a piac törvénye versenyre is kényszeríti korunk embereit. Folyamatosan űzniük-hajtaniuk kell a javakat, küzdeniük kell a munkahelyekért, elfogadva azt, hogy bérüket a munkaerőpiac szava határozza meg. Ebből az következik, hogy a beárazásnak köszönő viszonyban sem kell lennie az ember valódi értékeivel (itt olyan őrültségekre gondolok, mint méltóság becsületesség, őszinteség, önismeret és egyéb "avítt" erények), hiszen az emberi munkaerő értékét semmi más nem határozza meg, mint a profittermelő képessége. Ez viszont egy olyan új, ám  minden más feletti értékként jelenik meg a társadalomban, aminek fojtogató jelenléte sikeresen tett életképtelenné olyan evolúciós értékeket is, mint a szolidaritás.

A verseny, amibe a Homo Shopping bele van űzve, nem másért folyik, mint a minél magasabb értéktöbbletet előállító pozíciókért.

   A "Vásárló Ember" bálványimádó; bálványa: a pénz, amiben számára a vásárlóerő fejeződik ki .

A vásárlóerőben pedig maga az embertípusnak az értéke. Megmagyarázom.

Ez abból fakad, hogy mélyen hisz a pénz transzcendens voltában. Úgy él, hogy a legmesszebbmenőkig áldoz kora hiedelmének, történetesen, hogy minden és mindenki (!) kifejezhető pénzben. A korszellemnek ez a babonája, a köznyelv ajkain a "van az a pénz" formulában éli önálló életét.

A Homo Shopping képes felismerni a közös metafizikai lényeget (mondjuk) az árvízkárban, a cipősarkalásban, egy színházi előadásban, a fodros-csipkés alsóneműben és saját munkaerejében, illetve az összes többi dologban is, ami nem más, mint azok pénzben kifejezhető értéke.

Egy hangverseny vagy megér vagy nem ér meg neki X összeget. Pedig Bartók Béla Csodálatos mandarinjának élvezeti értéke átkonvertálható-e - mondjuk - forintra? Hiszen az vagy "ad" valamit, vagy nem. De ez semmiképpen nem attól függ, hogy valaki mennyit fizet érte.

    Mint azt már említettem, korunk jellemző embertípusának többsége áruba bocsátja munkaerejét, amit aztán a piac kíméletlenül steril törvényei áraznak be.

Ezáltal maga a Homo Shopping is könnyedén kifejezhetővé válik pénzben, habár ennek kiszámításához több összetevőt kell figyelembe vennünk:

1. mennyit keres (munkaereje áruba bocsátása révén mekkora vásárló erőt képvisel)

2. mennyi pénzben kifejezhető értéket birtokol (a már felhalmozott vásárlóerő)

    Ez utóbbi (2.) tételt kívánta alátámasztani korunk egyik jeles hazai politikusa is, amikor azt találta mondani, hogy "akinek nincs semmije, az annyit is ér". Ő az, aki folyamatosan a munka világáról beszél, holott számára az nem más, mint terra incognita.

    Az össznépi verseny, ami a Homo Shopping-ot elidegenedetté, civilizációs betegségek áldozatává teszi, majd szép lassan elkergeti az őrület jéghideg vermeibe, a szolidaritás, azaz a sorsközösségvállalás megszűnését is eredményezi. Az útnak, amelynek elejét a szolidaritás vége jelenti, pedig egyenesen a kizsákmányolás felé kell tartania. Ma emberek úgy használnak más embereket, mintha csak tárgyak volnának. Így válnak a Homo Shopping tömegei olyan passzív létezőkké, akiknek alapvető érzése az, hogy semmiféle hatással nem lehetnek a közvetlen környezetükre; végső soron a világ alakulását a tehetetlen szemlélődés erősen frusztráló pozíciójából kénytelenek szemlélni.
"Kicsi vagyok én ehhez!" -sóhajtanak fel. Csupán saját életük elszenvedőivé válnak; itt kereshető (többek között) a tömegesen jelen levő depresszió, pánikbetegség oka is.
Ez a Frankl által egzisztenciális vákuumként leírt állapot.

A "passzív létezők" nem többek puszta eszköznél; egy önmagáért (s nem az emberért!!) létező személytelen struktúra, egy profittermelő gépezet egyetlen, bármikor cserélhető alkatrészénél. A piaci gondolkodás nem ismeri a konkrét emberi létezőt; az ember csakis mint elvont számsorok eleme tűnik fel előtte. Amikor ez a fajta gondolkodás döntést hoz, az gazdasági, pénzügyi döntést eredményez, ahol a humán-faktor nem jelenhet meg. Teszem azt, az elbocsátás, nem emberekről szól, hanem a gazdasági hatékonyság, a versenyképesség növeléséről, bizonyos számsorok megváltoztatásáról.

    Ez a piaci rendszer a korlátlan, ha tetszik, a szabad vásárlás lehetőségét kínálja. Mivel minden beárazható, eladhatóvá lett (szinte) az egész világ. Az egyetlen vásárlást (a "szabadságot") korlátozó tényező: a pénz. Így harapózhatott el a Homo Shopping elméjében az a kiméra, amely a pénzt a szabadsággal azonosítja.

   A "Vásárló Ember" életritmusát a termelés-fogyasztás üteme határozza meg. E kettő fázis mellé illeszkedik be a szórakozás, de többnyire azt is meg kell vásárolnia, tekintve, hogy az ember e típusa nem az erdei patak csobogásának a madárcsiripeléssel keveredett hangorgiájában talál kikapcsolódásra. Nem ritka a Homo Shopping körében az sem, ha magában a pénzköltésben lelnek rá a szórakozás forrására. Ezekből jön aztán létre az "Alaposan Túlvásárló Ember" altípus.

    "Ma minden pénzbe kerül" - mondják. Vagy: "ma már nincsen ingyen ebéd".

És valóban nehéz lenne ezt nem elismerni, amikor premier plánban látjuk mennyi pénzt költenek arra, hogy - például táplálkozás által - megbetegítsék magukat. A Homo Shopping társadalma olyan fejlett, hogy megkülönbözteti a táplálkozás nem káros formáját, az úgynevezett egészséges táplálkozást. Igen, ebben a szuper mód meg- és túlszervezett, szuper-fejlett szuper-társadalomban nem magától értetődő a táplálkozás egészséges volta.

Ezt mi sem mutatja jobban, mint az, hogy ezeknek az úgynevezett egészséges táplálékoknak a piaci érdek magasabb árat szab, ezáltal zárva el a Homo Shopping szerencsétlen tömegeit az ennivaló ezen formáitól. Természetesen a mesterséges adalékokkal bőségesen "fűszerezett" kotyvalékokat nagy kedvezménnyel kínálja azoknak, akik nem tudják magas áron értékesíteni a munkaerejüket. Mert hallottuk, ők ennyit érnek csupán a társadalomnak, hiszen aki nem termel elég profitot, jobb is ha minél előbb feldobja a lyukas talpú pacskert, és átengedi a helyét egy olyannak, aki (lehetőleg) termelékenyebb nála.

     "Olyan mintha" - így nevezik ennek az embertípusnak egyik legelterjedtebb "filozófiai iskoláját". Ez nem takar mást, mint a megszerezhető dolgok kapcsán kialakított abbéli felfogást, hogy nem kell, hogy a vágyott tárgy az legyen, elég, ha olyan, mintha az lenne. Nem kell valódi márvány a lakásba, ha nem tudja megfizetni, megelégszik azzal, hogy olyan, mintha márvány lenne; kvázi mű-márvány. Igazgyöngy helyett bizsu. A Vásárló Ember tobzódik ebben a filozófiában: a műanyagok korát éli. A hamis termékek, a másolatok, az utánzatok, a reprodukciók, a "majdnem olyan" giccsben fuldokló világa ez.

    A Homo Shopping úgy illeszkedik be, hogy közben mindvégig megőrzi szabadságának illuzórikus voltát. Különféle kívülről ráerőltetett trendek kényelmes hullámait meglovagolva "veszi bele" magát az uniformizált tömegbe. Mert minden ezt üzeni neki, tárgyak révén kíván eltalálni valódi önmagához, s végzetes keserűséggel veszi tudomásul, hogy az eszközök birtoklásáért folytatott önfeladó munkálkodás nem eredményezi belső békéjét. Lassan elveszik tárgyai között, s idegenként tekint saját magára: elidegenedett. Tetteivel, a világban betöltött szerepével valójában azonosulni nem képes; mivel nem teremtője saját magának, így az életét sem képes sajátjaként megélni, sokkal inkább az a létélménye, hogy a kiszolgáltatottja a körülményeknek. 

    Sok minden veszi körül, rengeteg dolgot birtokol, de nem szabadulhat az örökösen mardosó hiányérzettől. Keresi a hiánypótló dolgot, hiszen vásárol, de nem leli - mert nem is lelheti. A hiány, amivel küzd, belül keletkezett, mivel lemondott az emberi léttel járó egyik kikerülhetetlenül fontos tevékenységről, az introspekcióról. Önelemzés híján, honnan is lehetne sejtése arról, ki is ő valójában, és mik is az ő valódi szükségletei?
    A Homo Shopping azért vásárol, hogy felhalmozzon. Önmagában a felhalmozás, a "megszerzés", illetve az avval járó birtoklás jelenti számára a lényegi tényezőt. Nem számít, mi az, amit birtokol; hogy milyen használati értéket visel magán a birtokolt tárgy, csupán a megszerzése eredményezi a döntő élvezetet. Csakhogy a kívülről a tudatába erőszakolt "trendek" mindig újabb és újabb dolgok megszerzésére ösztökélik, ő pedig kritikátlanul engedelmeskedik a "belső hangnak", hiszen a "megszerzés" aktusában önnön szabadságát véli megélni.

A Vásárló Ember gyarló sötétséget teremtett maga számára, amibe aztán alaposan beleveszejtetett, s ahol folyton-folyvást beleütközik azokba a tárgyakba, amikkel túlzsúfolta az értelem fényét nélkülöző világát. Ne csodálkozzunk hát rajta, ha eme embertípus nem szabadulhat szorongásától.

    A Homo Shopping legmélyebb tragédiáját az jelenti, hogy jó bálványimádó módján leborul saját alkotása (a társadalma, gazdasági berendezkedése) előtt. A piac törvényét úgy tiszteli, ahogy Isten törvényét; eleve adottnak gondolja, olyan dolognak, ami tőle független, amire hatással ő nem lehet. Olyan faramuci világot teremtett önmaga számára, amiben az ember játssza el a teremtett és egyben passzív dolog szerepét, s a dolgot (a rendszert) helyezi abba a pozícióba, amelynek kezében a hatóerő összpontosul. Egyszerűen fogalmazva, az ember szenved a saját alkotásától, mint egy külső és megváltoztathatatlan erőtől, ahelyett, hogy maga kedvére formálná azt.

    Mit is írhatnék még erről: "fura madár" ez az ember!

    Georges Perec A dolgok című művében ezt írja e téma kapcsán: 

"Az ő világukban szinte törvény volt, hogy mindig többet kívánjanak, mint amennyit el tudtak érni.”(…) „Sylvie meg Jerome megértette: nem csoda, körülöttük minden ezt harsogta a fülükbe, erre tanították őket egész nap a reklámszövegek, a plakátok, a neonok, a kivilágított kirakatok egyaránt: egy kicsit alacsonyan vannak, egy kicsit még mindig alacsonyan."