Schmitt Pál köztársasági elnök úrért

    Most megy a nagy haddelhadd, hogy Schmitt Pál mondjon le a köztársasági elnök posztjáról. A lemondást szorgalmazók több  mint elég, több mint meggyőző érvet vonultattak fel állításuk alátámasztására.

    Én viszont azt mondom,  NE MONDJON LE, SCHMITT PÁL KÖZTÁRSASÁGI ELNÖK ÚR! 

Persze, persze, én is tudom, de még akkor sem, ha ő úgy tudja, hogy a tisztsége "álamelnök". Van ilyen. Mindenki tévedhet, ő is megtette. Mindjárt az első államelnöki útján. Remélem már mindenki túllépett ezen, hiszen azóta annyi mindent aláírt már, s mindet helyesen, ráadásul teljes meggyőződésből, igaz magyar hittel.

    Egyébként is: miért mondana le? Az egyetemen nem mondták neki, hogy amit tesz, azt nem lehet. Talán ha szóltak volna neki: "hé, kedves Pali, talán ne más dolgozatát add be sajátodként, mert az nem elfogadható". De nem tették ezt meg. Schmitt Pál köztársasági elnök úr pedig nem tudhatta, hogy amit tesz, az plágium. Ő a jóhiszemű plagizáló tipikus esete. 

Arról nem beszélve, "legjobb tudása szerint" másolta az irományt. 

Ezért csodás ez az ország. Emlékszik még valaki a nagy kérdésre? Taggyűlés-e a tagok gyűlése? 

Schmitt Pál köztársasági elnök úr a sport világából jött, ez igaz. Szívvel-lélekkel szolgálta az olimpiák becses eszméjét, de hát ott sem szól minden a fair-play-ről. Azt csak mi, az idealista, az erkölcsi tisztaság illuzórikus képe után vakon nyúlkáló nép szeretnénk hinni - biztosan azért, mert magunk közt nem leljük.

    Szerintem pedig egyszerűen nem releváns (sőt! álszent) feltenni azt az egyébként kétségtelenül logikusnak tűnő kérdést, hogy sportemberhez vagy akár sportdiplomatához méltó-e ilyen - hm - körülmények között kisdoktorrá válni. És azt sem, hogy az a sportember, aki ilyen - khm - az egyetem részéről nem teljes körűen ellenőrzött  körülmények mellett jutott kisdoktori címéhez, vajon alkalmas-e köztársasági elnöknek. Miért ne lehetne a köztársasági elnök olyan, mint amilyen a "népe"? Az adót nem túl nagy kedvvel fizetők országa volnánk, nem igaz?

az elnök úr kedvenc időtöltésének produktuma

     A leglényegesebb momentum az ügyben, de azt hiszem az országot érintő minden ügyben, hogy Schmitt Pál köztársasági elnök urat Orbán Viktor miniszterelnök úr jelölte a tisztségre. Az ő akaratának pedig olyan túlsúlya van, aminek nem állhat ellen emberfia Toldi  hős hazájában. A dicső magyar nép voksainak csecséből táplálkozó "kétharmados" orbáni akarat széltében-hosszában felszántja országunkat, s az emelte fel Schmitt Pált is az emberek embere nemzetegyesítő magasságáig. És ha úgy alakulna, hogy a köztársasági elnök úron  elhatalmasodik a tériszony a legfőbb közjogi méltóság szédítő pozíciójában, hiába lenne minden félelme a "rókázás" szégyenétől, amíg Orbán Viktor miniszterelnök úr másként nem dönt, maradnia kellene.

     Nem lehet, hogy Schmitt Pál köztársasági elnök urat maximálisan kiérdemelte e kis nagy nemzet? Mert én attól tartok, igen.

Szükségünk van rá, hogy élő felkiáltó jelként tevékenykedjen közöttünk, vigye becses hírünket a nagyvilágba. Simulékony modorával, diplomatikusan széles mosolyával, a mindenkori hatalomhoz való maximális igazodásával beragyogja szép hazánkat, hogy el ne feledjük, milyenek vagyunk - és milyennek nem kellene lennünk. Én azon a véleményen vagyok, Schmitt Pál köztársasági elnök úr járjon csak közöttünk, hiszen flexibilis gerince, felülmúlhatatlan képessége a hatalmasokhoz való odadörgölőzésre, abszolút mód predesztinálja őt erre. Mi pedig, kik között (vagy inkább: felett) jön-megy, soha ne mulasszuk tekintetünket rászegezni, hiszen nemzetünk egységét megtestesítő személye kristálytisztán megmutatja mindazt, amitől azok vagyunk, amik: magyarok.  Benne észrevehetjük "simliképességünk", vagy éppen vonzódásunk egy a szabadságunk feladásával járó elmebeteg szabadságharchoz, ami felkent hatalommá avatja egy végtelenül bizonytalan ember centrális erőtérnek becézett "akarattákolmányát".

    Én azt mondom, örüljünk a tudományos bizottság jelentésének, úgy is oly' sokan érzik elégtételnek, megnyugtató eredménynek, egyszóval örömtelinek azt. Annyira ritkán derül együtt ez az ország. Leginkább a sportesemények vagy az olimpia kapcsán öleli keblére a közös öröm országunkat. Most itt van egy újabb alkalom, és ráadásul a főszerepet egy olimpikon játssza. Örüljünk együtt, iktassuk be  ezen esemény kapcsán a Nemzeti Öröm Napját.

A nagy közös öröm pedig majd felemel bennünket, mindannyiunkat fel egészen a mennyekig. Ott talán még a Magyarok Istenével is sikerül összefutnunk egy rövid, de annál üdvözítőbb időre, hogy együtt örvendjünk kacagva a magyarság legnagyszerűbb voltának.

   Nem tudok másra gondolni, minthogy a lehető legszélesebb támogatás mellett kellene utcai összejöveteleken ünnepelnünk Schmitt Pál köztársasági elnök urat. Lengessük karizmunkat nem kímélve a nemzeti színű Schmitt Pál zászlókat, testünkön - természetesen - a jó szabású, Schmitt Pál elnöki orcájával díszített póló feszüljön. Sokszorosított kézjegyét vidám és lelkes aktivisták osztogassák a boldog egységben összegyűltek között, akik szapora szívveréssel, büszke mosollyal és a derűlátás enyhe pírjával arcukon skandálják: SCHMITT PÁL, ELNÖK ÚR, SCHMITT PÁL, ELNÖK ÚR. Az már csak tényleg hab lenne a megvalósuló nemzeti összefogás tortáján, amikor mindannyian egyszerre tűznénk ki az alkalomra készített Schmitt Pál-kitűzőket. És hogy a jótékony magyar szellem is kielégülésre leljen, a kitűzőkből származó bevételeket felajánlanánk a diszgráfiásokat doktori címhez segítő, Schmitt Pálról elnevezett alapítványnak.

    Valami ilyesmi lehet a Nagy Magyar Boldogsághoz vezető út. Nosza, rajta, járjuk végig.

Hagyjuk Schmitt Pál köztársasági elnök urat, hogy hivatala megtartása révén feláldozza magát értünk, a népért. Ne vegyük el tőle a lehetőséget, hogy orcáján viselje a szégyent, ami a mi szégyenünk, magyaroké. Engedjük őt köztársasági elnöknek lenni, lehetőleg jó sokáig, úgy talán nem felejtjük el soha.

És még egy derék tett, ami e kitűnő emberhez, Schmitt Pál köztársasági elnök úrhoz fűződik:  legragyogóbban mutatja meg nekünk, hogy kikerülhetetlenül Örkény István országában élünk!

A házasság (Corso szerint)

                                            82 éve született Gregory Corso!

Gregory Corso 1930-2001

Meg kéne házasodnom? Meg kéne javulnom?

Kápráztassam el a szomszédék lányát bársonyruhámmal és faustus csuklyámmal?

Ne moziba vigyem hanem temetőbe

értekezzek vele az Ullman-fürdőkádak meg a legújabb csaptelepek előnyeiről

aztán kívánjam meg csókoljam meg és a többi és a többi

ő meg mindent csak azt nem én meg tele megértéssel

tudom miért nem gurulok dühbe és nem ordítok rá Tapogass! Azt szeretem, ha tapogatsz!

Ehelyett szépen összeölelkezünk nekidőlünk egy vén megroggyant sírkőnek és

csillagokat számlálva duruzsolok neki egész éjszaka -

Mikor bemutat a szüleinek

egyenes hát, végleg megfésült haj, fojtogató nyakkendő,

üljek le összeszorított térdekkel harmadosztályú heverőjükre

és ne kérdezzem Merre van a fürdőszoba?

Hogy lehetnék más mint aki vagyok,

fiatal senki minden vágyam egy habfürdő -

Ó szörnyű is egy fiatal senkinek

kitéve közszemlére a család elé és a család ilyeneket gondol

Most látjuk először! Ez akarja a mi Mary Lou-nkat!

A tea meg a házi-sütemények után megkérdezik Mivel foglalkozik?

Most mondjam meg? Tetszenék-e nekik akkor?

Mondanák-e Na jó házasodjatok össze, elveszítjük a lányunkat

de kapunk helyette egy fiút –

Most kérdezzem meg Merre van a fürdőszoba?

Úristen, és az esküvő! Az egész család meg a család barátai

és csak egy maroknyi tarhálós szakállas haver

azok is kizárólag a kajáért meg a piáért -

És a pap! Rám bámul mintha onanizálnék

és megkérdezi Óhajtod-e ezt a nőt hites és törvényes feleségedül?

Én meg, reszkető térddel, hogy mit feleljek, azt mondom Zselatin!

Megcsókolom a menyasszonyt és azok a gennyes állatok veregetik a hátamat:

Na fiú, most már testestül-lelkestül a tiéd! Ha-ha-ha!

és láthatod hogy a szemükben valami obszcén nászéjszaka csillog –

Aztán lehetetlen rizsszemek és edénycsörgés meg cipőnyikorgás

Niagara! Csődület! Férjek! Feleségek! Virágok!

Mind kényelmes hotelekbe tódulunk

Mind ugyanazt csináljuk éjszaka

A közömbös portás tudja mi következik

A hallban lötyögők tudják amit tudnak

A fütyörésző liftkezelő tudja

A pislogó szobapincér tudja

Mindenki tudja! Esküszöm már ott tartok hogy semmit sem csinálok!

Fennmaradok egész éjjel! Belebámulok a szállodaportás pofájába!

Visítozom: Francba a nászéjszakával! Francba a nászéjszakával!

ámokfutást rendezek ezekben a majdnem felülmúlhatatlan szobákban

nyasgem! Unom a banánt!

Élnék inkább a Niagara mélyén! egy sötét odúban a Zuhatag alatt

ott gubbasztanék Őrült Nászutazó kiötölve

a házasságtörés sohanemvolt módozatait,

 bigámia megszállottja, válás szentje -

De mégiscsak meg kéne házasodnom meg kéne javulnom

Milyen szép is volna hazamenni hozzá

És ülni a tűz mellett és a feleségem a konyhában

kötényben fiatalon és kedvesen a gyerekemmel a szíve alatt

és túláradó boldogsággal odaégeti a marhahúst

és sírva jön be hozzám és felkelek a nagy karosszékből

Azannya! A teremburáját! Tyű a kiskésit!

Istenem micsoda férj lenne belőlem! Bizony, meg kéne házasodnom!

Annyi ugyanis a dolgom! Többek közt be kell lopódznom Mr. Jones házába késő éjszaka

és be kell temetnem a golfütőit 1920-as norvég könyvekkel

Továbbá egy Rimbaud-képet akasztanom a fűnyírógépre

Továbbá teleragasztanom Tannu Tuva postabélyegeivel az egész léckerítést

Továbbá ha Mrs. Kindhead gyűjteni jön a Közös Kassza számára

elmarnom és a fülébe súgnom Kedvezőtlen jelek gyülekeznek az égen!

Valamint ha a polgármester eljön a szavazatomért

Mikor hoznak törvényt a bálnavadászok ellen?

És a tejesembernek egy cédulát hagynom az üvegben Pingvinport,

legyen szíves, hozzon egy kis pingvinport -

Mégis, ha megházasodnék és Connecticut és minden csupa hó

és lebabázik az asszony és én álmatlanul mint a rongy

éjszakákon át talpon, homlokomat a csöndes ablaknak támasztva, mögöttem a múlttal minden helyzetek legközönségesebbjében találom magam, remegő ember

a felelősség súlyával a vállán és semmi hogy-oda-ne-rohanjak

semmi római arcélű smúzolás -

Az lenne csak a szép!

Cuclinak hoznék egy gumi Tacitust

Csörgőnek egy zsák törött Bach-lemezt

Kiszögezném Della Francescát az ágyra

Ráhímezném a partedlire a görög ábécét

járókának meg felépítenék egy födetlen Parthenont –

Nem, kétlem hogy ilyen családapa lenne belőlem,

se vidéki élet se hó se csöndes ablak

csak ez a tüzes büdös szűk New York

hét emeletnyire a föld felett,

svábbogár és patkány a falban

elhízott birodalmi-német feleség sikoltozik a krumpli felett Mer büdös neked a munka

És öt csöpögő orrú kölyök örök szerelemben Batman-nal

És a szomszédok fogatlanok és kazal a hajuk mint

a 18-ik század izgága boszorkányainak

mind át akar jönni és nézni a tv-t

A háziúr a lakbért követeli

Fűszer és Gyarmatáru és Kék Láng Gáz és Elektromos Tartozékok Szerelése

Lehetetlen hanyatt feküdni és álmodni telefon hóról parkoló szellemekről –

Nem, nem házasodhatom meg soha nem házasodhatom meg!

De - tegyük fel ha elvennék egy szép szívdöglesztő úrinőt

magasat és sápadtat elegáns fekete ruhában

hosszú fekete kesztyűben egyik kezében cigarettaszipka

másik kezében egy pohár whisky

és egy műteremlakásban élnénk óriási ablakkal

ahonnan kilátás nyílik egész New Yorkra tisztább napokon még távolabbra is

Nem, nem ismernék magamra elegáns börtön álom felestársa -

Na, és a szerelem? Azt bizony elfelejtem

nem mintha alkalmatlan lennék rá

éppen csak fölöslegesnek tartom mint hogy cipőben járjak –

Soha nem akartam elvenni egy anyám-forma lányt

És Ingrid Bergman szóba se jöhetett

És lehet hogy ma már akadna nekem való de az már biztos régen férjhez ment

És a fiúkat nem szeretem és -

de mégiscsak kéne valaki!

Mi lesz ha 6o éves leszek és magányos

egyedül a bútorozott szobában húgy-foltokkal a gatyámon

és a világon mindenki házas! Az egész világegyetem csak én nem!

Ó, tudom én ha volna egy valószínűtlen nő amilyen valószínűtlen vagyok

én a házasság sem volna valószínűtlen –

Ahogy Ő várja magányos idegen ékkövei

közt Egyiptomi Kedvesét úgy várom én is –

2000 évet és az élet fürdővizét siratva.

Szívemből szóltál, Gregory Corso!

Diktátorok lélektana (interjú C.G. Jung-gal)

     Egy interjú a világhírű, ám mint a sorokból kiderül, nem éppen tévedhetetlen lélekgyógyásszal Carl Gustav Jung-gal, amit - hogy úgy mondjam - technikai okokból nem én készítettem, hanem

     egy H. R. Knickerbocker nevű újságíró az International Cosmopolitan címû lap számára. Az interjú a folyóirat 1939 januári számában jelent meg (116-120. old.).  A magyar fordítás a németül közreadott szöveg alapján készült. A német szöveg “Diagnose der Diktatoren” címmel jelent meg Heinrich H. Balmer - Die Archetypen-theorie von C. G. Jung című könyvének függelékeként (Berlin-Heidelberg-New York 1972. 134-151.) A német fordítás közreadója megjegyzi, hogy a New York Public Library-ban fellelt folyóiratpéldány nem teljes, néhány sor hiányzik belőle, így a fordítás is hiányos.

  

    “Mi történne - kérdeztem -, ha Hitlert, Mussolinit és Sztálint együtt bezárnák egy szobába, és egy hétre csak egy cipót és egy korsó vizet adnának nekik? Melyikük szerezné meg a vizet és a kenyeret - vagy talán megosztoznának rajtuk?” “Kétlem, hogy megosztoznának. Hitler, a sámán, gyaníthatóan távol tartaná magát a civakodástól. Ő tehetetlen volna, mert népe, a német nép nélkül állna ott. Mussolini és Sztálin, mindkettő fővezér, illetve erős ember saját ereje révén, sejthetőleg harcolnának a kenyérért és a vízért, és valószínűleg Sztálin, az erősebb és ravaszabb, szerezné meg az egészet.”
    Ezt a választ dr. Carl G. Jung adta, akit meglátogattam a Zürichi-tó partján épült házában, hogy arról kérdezzem, mifélék ezek az emberek, akik az emberiség történelmét ilyen villámcsapásszerűen megváltoztatják. A diktátorok azonban egymással és a demokráciákkal nem csupán egy cipóért, hanem egy egész világért harcolnak.
    Miután szemtanúja voltam Csehszlovákia legyőzésének, eljöttem a világhírű analitikus pszichológushoz, hogy megkérdezzem tőle, el tudna-e vezetni bennünket e három férfi lelkületének megértéséhez, akik nemcsak saját háromszáz millió alattvalójukra kényszerítik rá akaratukat, hanem egész jövőnket befolyásolják. Amikor a Közép-Európában, Spanyolországban és Kínában zajló folyamatokra gondoltam, olyan jelenetek merültek föl bennem, amelyek megmagyarázták, miért is írta Jung doktor: “A bennünket fenyegető gigantikus katasztrófák nem fizikai vagy biológiai természetű elementáris események, hanem pszichikai folyamatok. Félelmetes mértékben fenyegetnek bennünket olyan háborúk, amelyek nem egyebek, mint pszichikai járványok. Minden pillanatban embermilliók eshetnek áldozatul egy rögeszmének, és akkor ismét egy világháborúban vagy egy pusztító forradalomban találjuk magunkat. Vadállatok, kőomlás vagy árvíz fenyegetése helyett az ember most elementáris pszichikai erőknek van kiszolgáltatva. A lélek nagy hatalom, amely messze felülmúlja a föld minden más hatalmát.”
    Természetesen azt akartam tudni, mit gondol Jung a három diktátor lelkületéről - és nem, mondjuk, a politikájukról vagy a gazdaságról. Ma már nyilvánvaló, hogy a történelemnek a gazdaságból és a tömegmozgalmakra építő politikából történő marxista magyarázata nem kielégítő. Hiszen itt áll három ember, aki a maga hatalmi övezetén belül néhány év alatt félresöpörte a francia forradalom minden vívmányát, amelyek százötven éven át meghatározták a nyugati világot. Éppen most láttuk, hogyan fordította visszájára Hitler a világháború eredményeit és hogyan csinált a győztesekből legyőzötteket. Mussolini eközben ott állt az oldalán; Sztálin ugyan ellenséges érzületet táplált iránta, de a háttérben maradt. Rettegtünk, amikor (a korábbi győztes) hadseregei gyülekeztek, és amikor megtorpantak, tudtuk, hogy a most következő világháború szörnyűsége felülmúlhatja a legutóbbiét. És minden nagy válság alkalmából egy ember hozta meg a döntést egyesegyedül, párthívei számára is váratlanul. Senki sem állíthatja, hogy a történések ugyanilyenek volnának, ha Hitler, Mussolini vagy Sztálin nem olyanok lennének, amilyenek. Jung doktor egyetértett azzal, hogy kevés érdekesebb és jelentősebb kérdés létezik, mint az, hogy mi hát a három férfi: mi teszi őket százmilliók sorsának urává, és mi teszi őket diktátorokká. Vidéki háza kis dolgozószobájában arra kért, foglaljak helyet egy bőrkarosszékben. A karosszék az ablak felé volt fordítva, hogy megkönnyítse az orvosnak a páciensével való beszélgetést, Jung doktor azonban készséggel megengedte nekem, hogy szerepet cseréljünk. Fel-alá járkált, leült, felállt, erőteljesen gesztikulált és ragyogóan beszélt, folyékonyan, hibátlan angol nyelven.
    A hatvanhárom éves svájci tudóst, a Nemzetközi Orvosi Pszichoterápiai Társaság elnökét, a karakterkutatás modern irányzatának megalapítóját és a tudattalan kutatóját akadémiai és polgári elismerés övezi, de ő egy fiatalember türelmetlenségével és az igazságkereső szerénységével beszél.
    “A primitív társadalmakban az erős embereknek két típusa létezett. Az egyik a törzsfőnök, aki testileg erős volt, hatalmasabb, mint valamennyi riválisa; a másik a sámán, aki önmagában nem volt erős, de hatalmassá tette az erő, amelyet az emberek láttak benne. Valami ilyen lett azután a király és a főpap. A király személyesítette meg a törzsfőnököt, aki katonái révén testileg erős; a látnok (főpap) pedig a sámánt, aki nem, vagy csak alig rendelkezett testi erővel, ehelyett azonban olyan hatalma volt, amely néha felülmúlta a királyét, mivel a nép elfogadta, hogy õ mágiával, azaz természetfölötti képességekkel rendelkezik. Például megnyithatja vagy eltorlaszolhatja a halál utáni boldog élethez vezető utat, elvarázsolhat egy embert, egy közösséget vagy egy népet, kiközösítéssel nagy nehézségeket vagy fájdalmakat okozhat egy népnek.
    Ma Mussolini a testi erő embere. Ha látja őt, ezt azonnal észreveszi. A teste jól fejlett izmokról árulkodik. Ő a legfőbb vezér, mert erősebb, mint riválisai. És tény, hogy Mussolini szellemileg megfelel ennek az osztályozásnak: törzsfőnöki szelleme van.
    Sztálin ugyanabba a kategóriába tartozik. Ő azonban nem alkotó. Lenin alkotó volt: Sztálin elpusztítja az új csiráját. Ő konkvisztádor: csak elvette, amit Lenin már megcsinált, belevájta a fogait és felfalta. Még a destrukcióban sem alkotó. Lenin az volt. Lerombolta Oroszország egész feudális és polgári struktúráját, és a helyébe azt tette, amit maga teremtett. Sztálin azonban csak elpusztítja ezt.
    Szellemileg Sztálin nem olyan érdekes, mint Mussolini, aki személyisége alapvonásaiban hasonlít hozzá, és egyáltalán nem hasonlítható össze a sámánnal, a mítosszal - Hitlerrel.”
  Valami olyasmit mormogtam erre, hogy az olyan ember, mint Sztálin, aki magához ragadja a parancsnoklást százhetvenmillió ember fölött, kötelezően érdekes, akár szeretjük őt, akár nem, de Jung doktor elhárító mozdulatot tett.
    “Nem, Sztálin csak egy szörnyeteg, egy fejlett ösztönű, erős állat, ily módon kétségkívül messze a legerősebb a három diktátor között. Vaskos tarkójú, hegyesfogú szibériai tigrisre emlékeztet, olyan macska bajszával és somolygásával, amelyik megette a tejfelt. El tudom képzelni, hogy Dzsingisz Kán tulajdonképpen egy korábbi Sztálin volt. Nem csodálkoznék, ha Sztálin cárt csinálna magából.
    Hitler egészen más. Az ő teste nem tanúskodik erőről. Arckifejezésének legszembeötlőbb jegye álmodozó tekintete. Mindenekelőtt akkor döbbentem meg ettől, amikor azokat a képeit láttam, amelyeket a csehszlovák válság idején készítettek róla: a szeméből egy látnok tekintete sugárzott.
    Nem kétséges, hogy Hitler az igazi misztikus sámán kategóriájába tartozik. Ahogy valaki a legutóbbi nürnbergi pártnap alkalmával mondta róla, Mohamed ideje óta hozzá hasonlót nem látott ez a világ.
    Hitlernek ez a hangsúlyozottan misztikus karaktere ösztönzi őt arra, hogy olyan dolgokat tegyen, amelyek nekünk logikátlannak, megmagyarázhatatlannak, különösnek és ésszerűtlennek tűnnek. De gondolja csak meg, a náciknak már a kifejezésmódjuk is teljesen misztikus. Nézze a náci állam nevét. Ők a Harmadik Birodalomnak nevezik. Miért?” “Azért - válaszoltam -, mert az Első Birodalom a Szent Római Birodalom volt, a második az, amelyet Bismarck alapított és a harmadik Hitler birodalma.”
   “Természetesen - bólintott Jung doktor. - De van egy mélyebb jelentése. Nagy Károly birodalmát senki sem hívja az elsőnek, vagy Vilmosét a másodiknak. Csak a nácik nevezik birodalmukat a harmadiknak. Ennek ugyanis mély misztikus jelentése van: a ‘Harmadik Birodalom’ kifejezés minden német tudattalanja számára utalás a bibliai hierarchiára. Hitler, aki nem egyszer hivatkozott már arra, hogy tudatában van misztikus küldetésének, így jelenik meg a Harmadik Birodalom odaadó híveinek szemében emberfeletti lényként.
    Tekintse továbbá a Wotan-kultusz felélesztését szerte a Harmadik Birodalomban. Ki volt Wotan? A szél istene. Gondoljon a Sturmabteilung (rohamosztag) kifejezésre. Sturm (roham, vihar), látja, szél. Mint ahogyan a horogkereszt körben forgó alakzat, amely balra tesz kavaró fordulatot, ami a buddhista szimbolizmusban balra - kedvezőtlenül - a tudattalanhoz vezetőt jelenti.
    A Harmadik Birodalomnak mindeme szimbóluma - az, hogy prófétájuk a szél és a vihar lobogója alatt vezérel, meg a kavargó fordulat - együtt egy tömegmozgalomra utal, amely a német népet a fontolgatás nélküli emóció kavargó viharába sodorja bele, olyan céllal, amelyet talán senki, csak a látnok, a próféta, maga a Führer képes előre megjósolni - sőt talán még õ sem.”
    “De hogy lehet az - kérdezem -, hogy Hitler, aki eléri, hogy majdnem minden német térdre rogyva imádja őt, szinte semmilyen hatással nincs a külföldiekre?”
    “Pontosan helyeselt Jung doktor.- Kevés külföldinek, de láthatóan minden németnek tetszik. Ez azért van, mert Hitlerben - minden német tudattalanja tükröződik, de természetesen egy nem-német számára Hitler semmit sem tükröz vissza. Ő a hangszóró, amely felerősíti a német lélek meghallhatatlan suttogását olyannyira, hogy a németek tudattalanja számára hallhatóvá teszi.
    Ő az első ember, aki minden németnek azt mondja, amit az a tudattalanjában egész idő alatt gondolt és érzett a német sorsról, különösen a világháborúban elszenvedett vereség óta, és az egyik jegy, amely minden német lélek ismérve, nem más, mint a tipikusan német kisebbrendűségi komplexus - a fiatalabb testvér komplexusa, aki mindig kissé túl későn érkezik a lakomára. Hitler hatalma nem politikai, hanem mágikus.”
    “Mit ért ön azon, hogy mágikus?”
    “Ahhoz, hogy világos legyen, meg kell értenie, mi a tudattalan. Ez utóbbi lelki alkatunk egy része, amely fölött kevés ellenőrzésünk van, és amely telítve van minden lehetséges benyomással és érzülettel: annak, hogy miféle gondolatokat, sőt döntéseket foglal magába, nem vagyunk tudatában.
    A tudatosan észlelt benyomásokon túl érzékszerveinken át, állandóan olyan benyomások áramlanak, amelyek túl gyengék ahhoz, hogy észrevegyük őket, minthogy ezeket tudatunk nem szívja magába. Ezek a tudat küszöbe alatt maradnak. Mindez a sok szublimináris benyomás azonban bevésődik: semmi sem megy veszendőbe.
    Valaki egészen halk hangon beszélhet a szomszéd szobában, miközben mi csevegünk. Ön nem figyel oda, de a szomszéd szobában folyó beszélgetés beíródik az ön tudattalanjába, mintha az egy diktafon volna. Mialatt ön itt ül, az én tudattalanom egy csomó benyomást fogad be önről, jóllehet én ezeket nem veszem észre, és ön meglepődne, ha elmondanám, milyen sok mindent tapasztaltam már önről tudattalanul ez alatt a rövid idő alatt.
    Mármost Hitler hatalmának titka nem az, hogy az ő tudattalanja mennyiségileg jobban fel lett volna töltve, mint az öné vagy az enyém. Hitler titkának kettős alapja van: először is, az ő tudattalanja rendkívül jó átjárással rendelkezik a tudatába, másodszor, ő megengedi magának, hogy a tudattalanja megérintse. Olyan, mint az az ember, aki felfigyel a sugallatok áramára, amelyeket egy rejtett forrásból jövő suttogó hang ad, és azok szerint cselekszik. Ezzel szemben bennünk - akkor is, ha némelykor, esetleg álmainkon át, eljut hozzánk a tudattalan - túl sok racionalitás van ahhoz, hogy a sugallatai szerint éljünk. Kétségtelenül így van ez Chamberlain-nel is, Hitler viszont hallgat a tudattalanjára és engedelmeskedik neki. Az igazi vezér mindig vezetett valami által.
    Látható, hogyan működik ez Hitlerben. Ő maga is utalt az inspirációjára. Az inspirációja nem más, mint a tudattalanja, amelybe a németek saját magukat látják belevetítve: azaz hetvennyolcmillió német tudattalanját. Ez teszi Hitlert hatalmassá. A német nép nélkül ő nem volna az, aminek ma látszik.
    Szó szerint igaz az a kijelentése, hogy csak azért képes cselekedni, mert maga mögött tudja a német népet - vagy ahogy néha kifejezi, mert ő maga Németország. Ezért, a tudattalanja folytán, amely hetvennyolcmillió német lelkének foglalata, hatalmas Hitler, és azért volt mindmáig tévedhetetlen, mert tudattalanul észlelte a valódi politikai erőviszonyokat otthon és a világban.
    Ez az oka, amiért olyan döntéseket hoz, amelyek minden tanácsadójával és valamennyi külföldi megfigyelő véleményével szemben helyeseknek bizonyulnak. Ha így történik, ez csak azt jelenti, hogy az az információ, amelyet ő a tudattalanjával felfog és amely rendkívüli adottsága folytán eljut a tudatába, inkább megfelel a tényeknek, mint a többieké, németeké vagy külföldieké, akik próbálják megítélni a helyzetet és más következtetésekre jutnak, mint ő. És természetesen ez azt is jelenti, hogy ő a saját információja szerint cselekszik.”
   “Úgy gondolom, ez ráillik a három valóban kritikus döntésre - mondtam -, amelyek közül mindegyik akut háborús veszélyt váltott ki: amikor Hitler 1936 márciusában bevonult a Rajna-vidékre, 1938 márciusában Ausztriába, és amikor mozgósítást rendelt el és kényszerítette a szövetségeseket, hogy feladják Csehszlovákiát. Hiszen mindegyik esetről tudjuk, hogy Hitlert legfőbb tanácsadói óvták tőlük, mert azt gondolták, hogy a szövetségesek ellenállást fognak tanúsítani, és Németország elveszítené a háborút, ha az kitörne.”
   “Pontosan - kiáltott fel Jung doktor. - Tény, hogy Hitler jobban ítélte meg az ellenfeleit, mint mások, és bár úgy látszott, hogy erőszakba fog ütközni, ő tudta, hogy ellenfelei harc nélkül be fogják adni a derekukat. Mindenekelőtt akkor kellett ennek így lennie, amikor Chamberlain Berchtesgadenbe érkezett. Ott találkozott Hitler első ízben a brit államférfival.
    Amint Chamberlain később Godesbergben tanúsította, azért ment oda, hogy megmondja Hitlernek - többek között -, ne menjen túl messzire, mert különben Anglia harcolni fog. Csakhogy Hitler tudattalan szeme, amely eddig sohasem csalta meg, olyan mélyen olvasott a brit miniszterelnök jellemében, hogy az összes későbbi ultimátum és figyelmeztetés Londonból többé a legcsekélyebb benyomást sem tette a tudattalanjára. Hitler tudattalanja tudta -nem gyanította vagy érezte, hanem tudta -, hogy Anglia nem fogja megkockáztatni a háborút. Hitlernek a Sportpalotában tartott beszéde azonban, amikor a világnak szent esküvel fogadta meg, hogy október elsején bevonul Csehszlovákiába - Anglia és Franciaország beleegyezésével vagy anélkül -, első alkalommal jelezte, hogy Hitler, az ember, egy szerfölött kritikus pillanatban félt követni Hitlert, a prófétát.
    Belső inspirációja azt súgta neki, hogy nyomuljon előre, minden jól fog menni. Emberi esze azonban azt mondta neki, hogy a kockázatok nagyok és talán kivédhetetlenek. Ezért remegett most először Hitler hangja: elállt a lélegzete. A beszéde nem volt valami formás, és a végére elhalt. Melyik emberi lény ne szorongana ilyen helyzetben? Amikor ezt a beszédet tartotta, amely emberek százmillióinak sorsát pecsételte meg, ember volt, aki olyasmit tett, amitől halálosan rettegett, és aki kényszerítette magát, hogy megtegye, mivel a belső hangja ezt parancsolta neki.”
   “A sugallata helyes volt - mondtam. - Ki tudja ma, vajon a belső inspirációjának továbbra is igaza lesz-e? Ha beigazolódik, nagyon érdekes lesz nyomon követni az elkövetkező évek történetét, hiszen ahogyan éppen Csehszlovákia legyőzése után mondta, Németország ma a jövő küszöbén áll. Ez azt jelenti, hogy Hitler még csak a kezdetnél tart. Ha a sugallata azt mondja neki, hogy a német nép hivatása az, hogy átvegye az uralmat Európa felett és talán az egész világ felett, és ha ennek a hangnak a továbbiakban is igaza lesz, akkor rendkívül érdekes időszakba lépünk, nemde?”
    A pszichológus komolyan felelte: “Igen, úgy tűnik, a német nép meg van győződve arról, hogy megtalálta a Messiását.
    Valahogyan a németek helyzete jelentősen hasonlít a régi zsidókéhoz - folytatta. - Világháborús vereségük óta a németek egy Messiást vártak, egy megmentőt. Ez jellemző minden kisebbrendűségi komplexussal megvert népre. A zsidók kisebbrendűségi komplexusa geográfiai és politikai okokból fakadt. A világnak azon a részén éltek, amely mindkét oldalról hódítók felvonulási területe volt, és a babilóniai száműzetésből való első hazatérésük után, amikor a rómaiak akarták kiirtani őket, kitalálták a Messiás vigasztaló eszméjét, aki megint egységes nemzetté forrasztja össze és megmenti őket.
    A németek hasonló okokból szerezték kisebbrendűségi komplexusukat. Túl későn jöttek elő a Duna-völgyből, és jóval a franciák és az angolok után alapították meg nemzetüket. Túl későn jutottak gyarmatokhoz és birodalomhoz. Azután, hogy egyesült nemzetté tömörültek, körülnéztek és látták a briteket, a franciákat és másokat a gazdag gyarmataikkal és a nagy nemzetek minden kellékével. És irigyek lettek, megsértődtek, mint az ifjabb testvér, akinek idősebb testvérei felosztották maguk között az örökség oroszlánrészét.
    Ez volt a német kisebbrendűségi komplexus tulajdonképpeni forrása, amely oly sok politikai eszméjüket és cselekvésüket meghatározta, és amely ma biztosan döntő egész politikájuk számára. Látja, lehetetlen Hitlerről beszélni anélkül, hogy népéről ne beszélnénk, mert Hitler nem más, mint maga a német nép.
    Amikor a legutóbbi alkalommal Amerikában jártam, megállapíthattam egy érdekes földrajzi analógiát Németországgal. Amerikában észrevettem, hogy valahol a keleti parton él az embereknek egy osztálya, akiket szegény, fehér söpredéknek neveznek, és azt tapasztaltam, hogy ezek túlnyomórészt korábbi telepesek leszármazottai, néhányan közülük előkelő, régi angol nevek viselői. A szegény, fehér söpredék itt maradt, amikor a kezdeményező kész, energikus emberek ponyvás-szekereikre szálltak és elmentek nyugat felé.
    Azután a Közép-Nyugaton rábukkanhat olyan emberekre, akiket én egész Amerika legállhatatosabb embereinek tartok: úgy gondolom, ők pszichikusan a legkiegyensúlyozottabbak. Mindemellett még tovább nyugat felé, egyes helyeken található néhány embercsoport, amely igen csekély mértékben kiegyensúlyozott.
  Mármost én úgy látom, ha Európát mint egészet tekintjük, beleértve a brit szigeteket is, akkor Írországban és Walesben a nyugati partvidék ellenpárját ismerhetjük fel. A keltáknak megfelelőjeként Európában ott vannak az angolok és a franciák, pszichológiailag mindkettő kiegyensúlyozott nép. De utána Németországba érünk és szorosan Németországhoz tapadva élnek a szláv muzsikok, Európa szegény, fehér söpredéke. Nos, a muzsikok olyan emberek, akik reggel nem bújnak ki az ágyból, hanem egész nap alusznak. A németek viszont, legközelebbi szomszédaik, olyan emberek, akik fel tudnak kelni, de túl későn kelnek fel. Emlékszik, hogyan ábrázolják a németek karikatúráikon még ma is Németországot?”
    “Igen, mint az »alvó Miskát«, egy hosszú, sovány fickót hálóingben és csúcsos hálósipkában”, feleltem magam elé képzelve a Simplizissimus és a Fliegender Blätter karikatúráját.
    “Úgy van - helyeselt a doktor élénken -, és az alvó Miska átaludta az időt, amikor a világot gyarmatbirodalmakra osztották fel. Így szerezték a németek kisebbrendűségi komplexusukat, ami arra ösztökélte őket, hogy kirobbantsák a világháborút. És amikor elvesztették, a kisebbrendűségi komplexusuk természetesen még súlyosabb lett, és hozzájárult egy Messiás utáni vágy kicsírázásához, no és így most van egy Hitlerjük. Ha ő nem az igazi Messiásuk, még akkor is olyan, mint egy ótestamentumi próféta: az a küldetése, hogy népét egyesítse és az Ígéret Földjére vezesse. Ez megmagyarázza, miért kell a náciknak tulajdon bálványimádó házi vallásukon kívül a vallás minden más formája ellen harcolniuk. Nem kételkedem benne, hogy a katolikus és a protestáns egyház elleni hadjárat hajlíthatatlan és nem lanyhuló vehemenciával folytatódni fog, ésszerű okokból, "a nácik szemszögéből", hiszen a hitlerizmus új hitét akarják a helyükbe állítani.”
    “Ön lehetségesnek tartja, hogy a hitlerizmus Németország számára olyan maradandó jövő-hitté váljon, mint a mohamedanizmus a muzulmánok számára?” - kérdeztem.
    “Azt hiszem, ez nagyon is lehetséges - felelte Jung doktor. - Hitler »vallása« a mohamedanizmushoz áll a legközelebb: realista, evilági, maximális boldogságot ígér ebben az életben, de ezenkívül a mozlimhoz hasonló Walhallát is ígér, amelybe minden érdemes német bejut, és ott továbbra is csupa örömben lesz része. Ahogy a mohamedanizmus, ez a vallás is a kard erkölcsét tanítja. Hitler első eszméje, hogy népét hatalmassá tegye, mert az árja germán szellem rászolgál arra, hogy az izmok és az acél erejével védelmezzék. 

Ez természetesen nem szellemi vallás a szokásos értelemben. De emlékezzék rá, a kereszténység korai időszakaiban az egyház volt az, amely totális hatalomra vágyott, mind szellemi, mind világi hatalomra. Ma már az egyház nem követeli ezt a hatalmat, de az igényt átvették a totalitárius államok, amelyek nemcsak világi, hanem szellemi hatalomra is törnek.
  Egyébként nekem úgy tűnik fel, hogy a hitlerizmus »vallási« jellegét kiemeli az a tény, hogy különböző német közösségek szerte a világon, Berlin politikai hatalmától távol, elfogadták a hitlerizmust. Gondoljon csak a dél-amerikai német közösségekre, mindenekelőtt Chilében.”
  Meglepett, hogy a diktátoroknak ebben az elemzésében szó sem esett az erős férfiak apjának és anyjának befolyásáról. Jung doktor nem tulajdonított nekik komolyabb szerepet. “Nagy hiba - mondta -, azt gondolni, hogy a diktátorok személyes előzmények folytán lesznek diktátorokká, például azon az alapon, hogy erős ellenállás élt bennük az apjukkal szemben. Sok millió ember érez épp olyan erős ellenállást az apjával szemben, mint Mussolini, Hitler vagy Sztálin, ők azonban sohasem lesznek diktátorok vagy akár csak valami hasonlók.
  A törvény, amelyet a diktátorokra vonatkozóan meg kell jegyezni, így hangzik: »Az üldözöttből lesz az üldöző«. A diktátorok valószínűleg olyan körülményeket szenvedtek el, amelyek törvényszerűen diktatúrához vezettek. Mussolini abban a pillanatban lépett elő, amikor országában eluralkodott a káosz, amikor a munkásoknak nem volt munkájuk és amikor a bolsevizmus veszélye megfélemlítette a népet.
  Hitler akkor jött, amikor a gazdasági válság Németországban lesüllyesztette az életszínvonalat és a munkanélküliség elviselhetetlen mértékűre nőtt, és miután a magas infláció, jóllehet stabilizálódáshoz vezetett, az egész középosztályt szegénységbe taszította. Mindketten, Hitler is, Mussolini is a néptől kapták hatalmukat, és ezt a hatalmat nem lehet elvenni tőlük. Érdekes, hogy mindketten, Hitler is, Mussolini is hatalmukat mindenekelőtt az alsó középosztályra, a munkásokra és a parasztokra építették.
  De hogy még egyszer rámutassunk a körülményekre, amelyek a diktátoroknak lehetővé teszik a hatalom megragadását: Sztálin akkor bukkant fel, amikor Lenin, a bolsevizmus egyedüli alkotója, meghalt és vezér nélkül hagyta hátra a pártot és a népet, és amikor az ország bizonytalan jövő elé nézett. Mindebből az következik, hogy a diktátorok emberi anyagból vannak gyúrva, amely szenved a legyőzendő nehézségek súlya alatt. Európa három diktátora nagyon erősen különbözik egymástól, de nem annyira ők maguk különböznek, hanem a népeik.
  Hasonlítsa össze a módot, ahogyan a németek Hitlerre tekintenek, azzal a móddal, ahogyan az olaszok Mussolinire fogékonyak. A németek nagyon befolyásolhatók. Hajlamosak a szélsőségekre, mindig valahogy kiegyensúlyozatlanok. Kozmopoliták. Világpolgárok: szívesen utánoznak más nemzeteket. Minden német szívesen öltözködne úgy, mint egy angol gentleman.”
  “De Hitler nem - vetettem közbe. - Ő mindig a maga módján öltözködött, és senki sem vethetné a szemére, hogy megpróbál olyannak látszani, mint aki most lépett ki egy angol úri szabótól.”
  “Valóban - értett egyet velem Jung doktor. - Hiszen Hitler azt mondja a németjeinek: »Most az Istennél kell elkezdenetek, hogy németek legyetek«.”
  “A németek rendívül fogékonyak az új eszmékre - folytatta Jung doktor -, és amikor meghallgatnak valakit, aki tetszik nekik, szívesen teszik magukévá az eszméit kritikátlanul, és aztán egy ideig az õ gondolatai uralkodnak rajtuk. De egy bizonyos idő után épp olyan hevesen félredobják őket és újabb eszméket fogadnak el, amelyek többnyire teljességgel ellentmondanak az előbbieknek. Így intézték végig a politikájukat.
  Az olaszok kiegyensúlyozottabbak. Az ő szellemük nem forog, szökdel úgy, nem merítkezik meg minden különc eksztázisban, mint ami a német lélek mindennapos kötelező gyakorlata. Ezért van túlsúlyban Itáliában egy olyan kiegyensúlyozott szellem, amelyik Németországban hiányzik. Amikor a fasiszták Olaszországban megragadták a hatalmat, Mussolini nem fosztotta meg rögtön trónjától a királyt. Mussolini nem túláradó eszmékkel, hanem kalapáccsal a kezében látott munkához, hogy Olaszországot a szeme előtt lebegő formára kovácsolja - mint ahogyan apja, a kovács, szokta a patkót készíteni.
  A temperamentumnak ez a mussolinista-olasz egyensúlya a zsidók fasiszta kezeléséből eredt. Ők először egyáltalán nem üldözték a zsidókat és még most is, amikor különböző okokból antiszemita kampányba kezdtek, bizonyos mértéket tartanak. Úgy sejtem, a fõ ok, amiért Mussolini eleinte egyáltalán nem támogatta az antiszemitizmust, az a meggyőződése volt, hogy a világ zsidóságának nincs befolyásos és hatékony ereje a fasizmussal szemben - elsősorban Léon Blum-re gondolok Franciaországban -, és ezért kívánt szorosabb kötelékkel kapcsolódni Hitlerhez.
  Látja, míg Hitler egy sámán, egyfajta bolygó hollandi, egy félisten vagy még pontosabban: egy mítosz, Mussolini ember, és ezért a fasiszta Olaszországban mindennek emberibb szabása van, mint a náci Németországban, ahol a dolgokat kinyilatkoztatásokkal irányítják. Hitler mint ember szinte nem létezik. Majdnem teljesen eltűnik a szerepe mögött.
  Én láttam együtt a Ducét és a Führert Berlinben, amikor Mussolini udvariassági látogatáson járt ott. Az a nagy szerencse ért, hogy csak néhány lábnyira álltam tőle, és így alkalmam volt õt tüzetesen tanulmányozni. Szórakoztató volt Mussolini arckifejezését látni, amikor a németek a katonai parádét bemutatták. Ha nem láttam volna, én is áldozata lennék annak az általánosan elterjedt tévhitnek, hogy Mussolini azért vette át a porosz díszlépést az olasz hadsereg számára, hogy utánozza Hitlert. És ez kiábrándító lett volna, mivel korábban Mussolini viselkedésében egy bizonyos stílust fedeztem fel, igazi férfias formátumot, amely egyes dolgokban jó ízlésről tanúskodik.
  Például úgy találom, hogy a Duce jó ízlésére vall a király megtartása. Saját címének megválasztása, a »Duce« - nem Dózse, mint a régi Velencében, és nem is Duca, hanem Duce, ez az igazi olasz szó a Vezér kifejezésére - pedig eredeti volt és szerintem jó ízlésre utalt.
  Nos, ahogy én Mussolinit megfigyeltem, amikor életében először nézte a porosz díszlépést, láttam, hogy úgy mulatott, mint egy kis kölyök a cirkuszban. De még jobban élvezte a mutatványt, amikor a lovaszenekar jött és a dobos előrevágtatott, elhelyezkedett az utca egyik oldalán, míg a játék a szemközti oldalon folyt. A dobos körüllovagolta a zenekart, hogy aztán ismét eléje álljon, és eközben nem használt gyeplőt, hanem csak a combja szorításával irányította a lovát, mivel a kezét arra használta, hogy a dobot verje.
  Ez akkor olyan jól sikerült neki, hogy Mussolini elnevette magát és tapsolt. Amikor aztán Rómába visszatért, bevezette a díszlépést, és én meg vagyok győződve róla, hogy ezt csak saját esztétikai gyönyörűségére tette. A porosz díszlépés valóban nagyon hatásos.
  Mussolinivel összehasonlítva Hitler egy szövettel körülaggatott faváz benyomását keltette bennem, egy álarcos automatáét, olyan volt, mint egy robot vagy egy robot maszkja. Az egész színjáték alatt egyszer se mosolygott. Mintha rosszkedve lett volna.
  Nem mutatott emberi indulatot. A kifejezése embertelenül szigorúan célirányos törekvésre vallott és a humorérzék teljes hiányára. Olyan volt, mintha csak utánzata lenne egy valóságos személynek, amely mögött talán Hitler, az ember, mint valami kolonc rejtőzött. És gyaníthatóan azért rejtőzött el, hogy ne zavarja a mechanizmust.
  Micsoda meglepő a különbség Hitler és Mussolini között! Kénytelen voltam Mussolinit kellemesnek találni. A testi energiája és a rugalmassága meleg, emberi és ragályos. Mussolini mellett az embernek az az otthonos érzése támad, hogy egy emberi lény mellett áll. Hitler mellett az ember félénk. Tudja, hogy sohasem találna módot arra, hogy ezzel az emberrel beszéljen ¾ hiszen itt nincs is ember. Õ nem ember, hanem egy kollektíva. Ő nem egyedi ember, hanem egy egész nemzet.
  Szó szerint azt hiszem, hogy Hitlernek nincs személyes barátja. Hogy tudna az ember bizalmasan beszélgetni egy egész nemzettel? A személyes közeledés révén az ember Hitlert éppúgy nem értheti meg jobban, mint ahogyan nem érthet meg jobban egy nagy művet, ha az alkotó személyét közelíti meg. A nagy mû korának produktuma, az egész világé, amelyben a művész él, és az embermillióké, akik körülötte élnek, az ezernyi szellemi áramlaté és a milliárdnyi aktivitásé, amelyek körülötte örvénylenek.
  Ezért lenne könnyebb utódot találni Mussolini számára, aki csak egy ember, mint Hitler számára.”
  “Mi történne, ha Hitler megnősülne?” - kérdeztem. A kérdést nem tréfának szántam - ez Európa legkomolyabb szellemeit foglalkoztatta.
  “Ő nem nősülhet meg - válaszolta Jung doktor. - Ha megnősülne, nem Hitler nősülne meg. Ő akkor nem lenne többé Hitler. De elképzelhetetlen, hogy ezt valaha is meg tudná tenni. Nem csodálkoznék, ha bebizonyosodna, hogy egész szexuális életét feláldozta az ügyért.
  Ebben nincs semmi szokatlan, mindenekelőtt a sámán-vezér típust tekintve, bár a törzsfőnök-típus esetében ritkábban fordul elő. Mussolini és Sztálin valószínűleg teljesen normális szexuális életet élnek. Hitler igazi szenvedélye természetesen Németország. Azt mondhatnánk, rettenetes anyakomplexusa van, vagyis azt akarja, hogy egy asszony vagy egy eszme uralkodjék fölötte. Az eszme mindig nőnemű. A szellem nőnemű, mivel a fej, az agy teremtők, ennélfogva, mint az anyaméh (die Gebärmutter): nőnemű. Egy férfi tudattalanját mindig egy nő szemlélteti, egy nőét mindig egy férfi.”
  “Mennyire fontos a személyes becsvágy a három diktátor pályafutásában?” - kérdeztem.
  “Azt mondanám, hogy Hitler esetében elenyészően kis szerepet játszik. Nem hiszem, hogy Hitler becsvágyóbb, mint az átlagember. Mussoliniben az átlagosnál több becsvágy lakozik, ez azonban nem elég ahhoz, hogy megmagyarázzuk a hatalmát. Ő is érzi, hogy a nemzet ügyét testesíti meg. Hitler nem kormányozza Németországot. Csak megtestesíti azt, ahová a dolgok tartanak. Ez teszi őt félelmetessé, és ez kölcsönöz neki pszichológiai bűverőt. Mussolini bizonyos mértékig kormányozza Olaszországot, de egyébként az olasz nép eszköze.
  Sztálinnal más a helyzet. Az ő legszembeszökőbb jellemvonása a túlcsorduló becsvágy. Sztálin nem azonosítja magát Oroszországgal; uralkodik Oroszország fölött, mint egy cár. Gondolja meg, õ mégis csak grúz.”
  “De hogyan magyarázza ön azt, hogy Sztálin átesett azon a fejlődésen, amelyet az életrajza mutat? Nekem úgy tűnik, ismételtem meg, hogy Sztálin - aki távolról sem érdektelen ember - szintén rejtélyes. Itt van ön előtt egy személyiség, aki életének legnagyobb részét forradalmár bolsevikként töltötte el. Cipész apja és vallásos anyja egy teológiai iskolába küldték. Egészen ifjan forradalmár lett és ettől fogva a következő huszonöt éven át a cár és a cár rendőrsége ellen harcolt. Tucatnyi alkalommal fogságba vetették és mindegyikből újra kitört. Mármost hogy magyarázza ön, hogy egy ember, aki egy életen át a cár diktatúrája ellen küzdött, most egyszerre maga is egyfajta cár lesz?”
  “Ebben nincs semmi különös - mondta Jung doktor. - Ez abból ered, hogy az ember mindig azzá lesz, ami ellen a legjobban harcol. Mi ásta alá Róma haderejét? A kereszténység. Hiszen amikor a rómaiak meghódították a Közel-Keletet, annak a vallása őket hódította meg.
  Amikor az ember valami ellen küzd, közel kell kerülnie hozzá, és eközben többnyire megfertőződik vele. Nagyon jól kell ismerni a cárizmust ahhoz, hogy az ember harcolhasson ellene. Azután, amikor elűzte a cárt, õ maga lesz cárrá, mint ahogyan egy nagyvadakra vadászó ember maga is elállatiasodhat.
  Tudok egy esetről, amikor egy férfit, aki éveken át kedvtelésből vadászott, egyszer csak le kellett tartóztatni, mert gépfegyverrel támadt rá az állatokra. A férfi éppolyan vérszomjas lett, mint a tigrisek és az oroszlánok, amelyekre vadászott.
  Sztálin olyannyira küzdött a véres cári elnyomás ellen, hogy most ugyanazt teszi, amit a cár. Véleményem szerint ma már nincs különbség Sztálin és Rettegett Iván között.”
  “De mit szól ön ahhoz a tényhez, amit sokat hangsúlyoznak, és amit magam is konstatáltam, hogy az orosz életszínvonal az 1933-as éhínség óta jelentősen megemelkedett és még mindig növekszik?”
  “Természetesen - felelte Jung doktor - Sztálin jól igazgathatja a közügyeket azzal együtt is, hogy cár. Csoda lenne, ha valaki egy olyan termékeny országot, mint Oroszország, hosszú időre meg tudna akadályozni abban, hogy felvirágozzék. Sztálin azonban nem nagyon eredeti, és nagyon rossz ízlésre vall, hogy ilyen bárdolatlanul, mindenki szeme előtt, nyíltan cárrá alakul át. Ez valóban proletáros.”
  “De még mindig nem magyarázta meg nekem - vetettem közbe -, hogy Sztálin, a hű párttag, a földalatti harcos, aki magasrendű eszményekért szállt síkra, hogyan alakult át hatalomsóvár emberré.”
   “Az én szememben - válaszolta Jung doktor - Sztálin az 1917-es forradalom alatt változott meg. Addig valószínűleg önzetlenül a mozgalom érdekében dolgozott és vélhetőleg sohasem gondolt személyes hatalomra, aminek az volt a jó oka, hogy a személyes hatalom lehetőségének még az árnyéka sem rajzolódott ki előtte soha. A kérdés egyáltalán nem létezett számára. A forradalom alatt azonban Sztálin első ízben látta, hogyan ragadja meg az ember a hatalmat. Biztos vagyok benne, hogy csodálkozva mondta magának: »De hiszen ez olyan egyszerű!« Valószínűleg megfigyelte Lenint és a többieket, ahogyan megszerezték a teljes hatalmat, és azt mondta magának: »Tehát így kell csinálni. Nos ezt én még valamivel jobban is meg tudom tenni. Csupán annyi a tennivalóm, hogy az elvtársakat eltávolítsam az utamból.«”
  “Lenint biztosan megölte volna, ha az még élt volna. Semmi sem tartóztathatta fel, mint ahogy most sem tartóztatta fel semmi. Természetesen azt akarja, hogy az országa felvirágozzon. Minél nagyobb és virulóbb az országa, annál nagyobb ő maga. De amíg saját személyes hataloméhségét nem elégítette ki, addig nem képes egész energiájával országa szolgálatába állni.”

[Itt egy 13 soros passzus következik, amely sajnos a New York Public Library eredeti angol példányából ki van tépve. A szöveg C. G. Jung kijelentésével indul újra:]

  “... és engedje meg, hogy elmondjam, én milyen kezelést alkalmaznék. Mint orvosnak, nemcsak analizálnom és diagnosztizálnom kell, hanem kezelést is kell javasolnom.
  Majdnem egész idő alatt Hitlerről és a németekről beszélgettünk, mivel összehasonlíthatatlanul ők a legfontosabb jelenségek a jelenlegi diktatúrákban. Ezért kell végül is valamilyen kezelést javasolnom. Rendívül nehéz az ilyen típusú jelenségekkel bánni. Rendkívül kockázatos. Arra az esettípusra gondolok, amikor egy ember kényszeresen cselekszik.
    Ezért, amikor egy olyan páciensem van, aki valamilyen magasabb erő parancsának engedelmeskedik, a bensejében lévő erő parancsának - mint amilyen Hitler hangja -, nem merem azt mondani neki, hogy nem kell engedelmeskednie a hangnak. Ekkor egyébként még kényszerűbben cselekedne, mint ha semmit sem mondanék neki. Az egyetlen, amit megkísérelhetek, hogy értelmezem a hangot a páciensnek, ezzel olyan viselkedésre bátorítom, amely neki magának és a társadalomnak is kevésbé fájdalmas, mint ha közvetlenül, értelmezés nélkül engedelmeskedne a Hangnak.
    Ezért azt gondolom, hogy a mai helyzetben az egyetlen lehetőség arra, hogy megmentsük a nyugati demokráciát - és ebbe beleértem Amerikát is -, az, hogy ne próbáljuk meg Hitlert feltartóztatni. Megkísérelhetjük eltéríteni, de feltartóztatni lehetetlen lesz úgy, hogy ez ne jelentsen nagy katasztrófát valamennyiünk számára. Belső Hangja azt parancsolja neki, hogy egyesítse a német népet és vezesse el a jobb jövőhöz, nagyobb élettérhez a földön, a hírnév és a birodalmi pozíció megszerzéséhez. Nem akadályozhatjuk meg, hogy ezt megpróbálja. Csak azt remélhetjük, hogy terjeszkedése irányát befolyásolhatjuk.
    Én azt mondom: hagyjuk őt Kelet felé vonulni. Tereljük el a figyelmét a Nyugatról, vagy még jobb, ha arra bátorítjuk, hogy tartósan fordítsa el a figyelmét róla. Hagyjuk Oroszország felé menni. Ez a logikus gyógymód Hitler számára.
    Nem hiszem, hogy Németország megelégszik egy - kisebb vagy nagyobb - darab Afrikával. Németország Franciaországra és Angliára sandít és az ő hatalmas gyarmatbirodalmaikra, sőt Olaszországra a maga Líbiájával és Etiópiájával, és saját nagyságára gondol, a hetvennyolcmillió németre a brit szigeteken lakó negyvenötmillió angollal szemben, és a negyvenkétmillió franciára, és a negyvenkétmillió olaszra. Ez arra a gondolatra kényszeríti, hogy neki olyan helyet kell kapnia a világban, amely nemcsak ugyanolyan nagy, mint amit a másik három nyugati nagyhatalom elfoglalt, hanem sokkal nagyobb. Hogy lehetne ezt a Nyugattól megkapni anélkül, hogy egy vagy több nemzet, amelyet ma a nyugatiak foglalnak el, tönkre ne menne? Németország számára csak egy hadműveleti terület létezik: Oroszország.”
   “És mi történik Németországgal, ha rááll Oroszországra?” - kérdeztem.
   “Ó, az az ő dolga. A mi érdekünk csak az, hogy a Nyugatot megmentsük. Senki soha nem harapott még bele Oroszországba úgy, hogy meg ne bánta volna. Oroszország nem valami jóízű falat. Lehet, hogy a németeknek száz évre lenne szükségük, hogy ezt az étkezést befejezzék. A közbülső időben mi biztonságban lennénk, és ezen a »mi«-n a nyugati civilizációt értem.
    Az ösztönük talán megsúgja a nyugati államférfiaknak, hogy Németországhoz jelenlegi hangulatában ne nyúljanak hozzá. Túlságosan veszélyes. Sztálin ösztöne jól működött, amikor azt súgta neki, hogy hagyja a nyugati népekre a háborújukat és hagyja, hogy szétmarcangolják egymást, és aztán kaparintsa meg a koncot. Ez megmentené a Szovjetuniót. Nem hiszem, hogy ő valaha is belement volna a háborúba Csehszlovákia és Franciaország oldalán, hiszen az a célja, hogy hasznot húzzon mindkét fél kimerültségéből.
    Ha Németországot úgy tanulmányozom, mint ahogy egy páciensemet tanulmányoznám, és Európát úgy fogom fel, mint a páciens családját és szomszédait, akkor ezt tanácsolom: hagyjátok a németeket Oroszország ellen vonulni. Ott van elég tér - a földfelszín egyhatoda. Oroszországnak nem sokat számítana, ha valaki beleharapna, és, mint már mondtam, az ilyen harapást eddig senki sem élvezte.
    Hogyan menthetik meg az önök demokratikus Amerikáját? Természetesen meg kell menteni, különben valamennyien elpusztulunk. Önöknek távol kell maradniuk az esztelenségtől, óvakodniuk kell a fertőzéstől. Tartsák meg nagynak a hadseregüket és a flottájukat, de tegyék őket félre. Ha jön a háború, várják ki.
  Amerikának nagy haderőt kell fenntartania, hogy megőrizze a világbékét vagy eldöntse a háborút, ha sor kerül rá. Önök a nyugati demokrácia utolsó mentsvára.”
    “De hogyan lehet megőrizni a békét Nyugat-Európában, miközben hagyjuk Németországot a »Keletnek« menni, amikor Anglia és Franciaország formálisan garantálják a megcsonkított Csehszlovákia határait? - kérdeztem. - Nem lesz-e így mindenképpen háború, ha Németország megkísérli a csonka államot a saját fennhatósága alá vonni?”
    Jung doktor kimerítően válaszolt. “Anglia és Franciaország éppúgy nem fogják komolyan venni újkeletű garanciájukat Csehszlovákiáért, mint ahogyan Franciaország tette a Csehszlovákiának adott korábbi ígéreteivel. Egy nemzet nem tartja be a szavát. A nemzet egy nagy, vak féreg, és mi szerint cselekszik? A gondviselés szerint, talán. Egy nemzetnek nincs becsülete. Nem kell semmiféle szót betartania. Ezért tartottak maguknak korábban a nemzetek királyokat, akiknek volt személyes becsületük és megtartották a szavukat.
  Tudja-e, hogy ha a világ száz legintelligensebb koponyáját kiválasztjuk és összegyűjtjük őket, az eredmény egy ostoba tömeg lesz? Tízezer belőlük együtt egy krokodil átlagos intelligenciájával rendelkezne. Sohasem vette még észre, hogy egy vacsoránál annál bárgyúbb beszélgetés folyik, minél több embert hívott meg? Egy tömegben azok a tulajdonságok sokszorozódnak meg, amelyek mindenkiben megvannak, és ezek lesznek az egész tömeg fő ismertetőjegyei.
  Nem mindenkinek vannak erényei, de mindenki rendelkezik az alsóbbrendű állati ösztönökkel, a mélységesen primitív barlanglakók befolyásolhatóságával, a vadak gyanakvásával és bűnös szenvedélyeivel. Ezért, ha önnek több millió emberből álló nemzete van, az még emberinek sem nevezhető, az csak egy őshüllő vagy egy krokodil, vagy egy farkas színvonalán áll. Államférfiainak nem lehet magasabb rendű moráljuk, mint a nemzet állati tömegmorálja, noha a demokratikus államok néhány államférfija igyekszik valamivel emberibben viselkedni.
  Bárhogy legyen is, Hitlertől még lehetetlenebb dolog elvárni, mint a modern világ összes többi államférfijától, hogy Németország szavát annak érdekei ellenére betartsa bármiféle nemzetközi ügyletben, szerződésben vagy megállapodásban. Hiszen Hitler maga a nemzet. Ez az oka, miért kell Hitlernek mindig olyan hangosan beszélnie, még magánbeszélgetésekben is: ő hetvennyolcmillió ember hangján szólal meg.
  Pontosan ez a nemzet: szörnyeteg. Mindenkinek félnie kell a nemzetektől. Ijesztő lények. Hogyan lehetne ilyen lényeknek becsületük vagy becsületszavuk? Ezért vagyok én a kis nemzetek mellett. A kis nemzetek kis katasztrófákat jelentenek. A nagy nemzetek nagy katasztrófákhoz vezetnek.”
  Csöngött a telefon. A dolgozószoba csendjében hallhattam egy páciens kiabálását, hogy egy forgószél a hálószobájában egyenesen le akarja őt söpörni - jóllehet szélcsendes nap volt.
  “Feküdjön le a padlóra és megmenekül” - tanácsolta neki a doktor. Ez ugyanaz a tanács, amit a bölcs orvos most Európának és Amerikának ad, amikor a diktatúrák szélvihara a demokrácia alapjait rázza meg.

 

Zárvány

Hé, Te,

Ki zárványként állod a világ viharait

és

napfényben is az árnyékban rekedsz

és

szabálytalan tengelyed körül kiszámíthatatlanul forogsz

és

reménykedve kergeted a hiábavaló válaszokat:

áhítva a hitet, a vallást

filozófiáról filozófiára bukdácsolva

belevetve magad a misztika habjaiba

a művészetekkel szállva:

de mindig csak ugyanarra

a semmire rátalálva

ami - mily' sajátságos - 

mindened.

Mert ott az a jelentős és apró

kosz-faktor

amely eltüntethetetlen

megkerülhetetlen

elhagyhatatlan

tisztíthatatlan

kiírthatatlan

és ami

megszüntethetetlenül kapaszkodik meg, ám oly vak mélységben

ahová hiába tekintesz le

pedig szemed izzón kereső

értelemmel vértezett lángpallos

de

ezt rejti a mély -

csak a karmaitól átdöfött tüdőd nyög fel

minden egyes lélegzetvételkor.

Elméd küzd, hogy élj

mert

- ugyan - zárvány vagy

de

"vagy".

Mondd,

az is maradsz?

Mondd,

lehetsz-e más?

Zárvány: anyagban (pl: fémben, ásványban) előforduló oda nem illő más anyagdarab, amit szennyeződésnek tekintenek.

Az Ádám és Éva sztori (kicsit másképp)

  Éva leszakította, Ádámnak odanyújtotta...a Kígyó meg vigyorgott...aztán meg jött a sokk....

  Ezt írja a Biblia. De hogy mi is történt valójában, azt csak a pszí-mezőből tudhatjuk:

   A szenvedés csutkája megrekedt Ádám torkán. Évának szemet szúrt az új állapot, s naiv pillantások kíséretében kérdezte hím párját – hangja messze csengett az Éden kertjében.

-    A Kígyó műve ez talán?

Mélységből szállingózott ki a felelet, de égő sebet metszett a Nő szívén.

„Kért, javasolt, irányt mutatott, csalt, ajánlott.” - kergette a szavakat a Férfiagyban a furdalt lélek bizonytalansága.

   Volt valami, ami csengés-bongásba kezdett. Légmozgás kerekedett. Az állapot megszületésre kényszerítette azt, mit a maiak mai szavai „Misztikának” mondanak. És ez a furcsa jövevény rátespedett az addig fénylő színekben mutatkozó Helyre.

Valahogy megmagyarázhatatlanná lett minden...

   Nem sokkal korábban, még mielőtt a Kígyó kihasználta képességét a rászedésre, valamint az Ádám természetében kielégítetlen fickándozásban veszteglő kíváncsiságot, és belekezdett volna kacagtató sikerrel záruló PR-beszédébe az Almáról, a Tudásról és a kettő között masszívan feszülő összefüggésről, mindent a Jóság fénye világított be, mint megannyi spotlámpa.

   Mindennek megvolt a maga kis spotfénye. Minden Isteni Fényben mutatkozott, de minden csak önmagában. A fények, Isten spotjai, tehát nem helyezték közös megvilágításba Mindenek dolgait.

   Akkor így állt össze a kép Ádám fejében: van Jó, van Isten, van Alma, van Éva és igen, ott van a Kígyó, vagyok Jómagam is, meg ez és még egy csomó az. Minden Isten és a belőle eredő Jóság fényének világosságában pompázik.

A kérdés, „mi is ez valójában?” vagy éppen „mire megy ki a játék?”, nem kaphattak helyet az „Ádámi” gondolatok virágoskertjében.

   Ez a kérdés volt minden olyannak a kezdete, ami az istenes nyelvek szerint rossz és ördögtől való, mert arra mutatott rá, hogy van egy olyan létező, ami épp’ olyan fontos, mint a többi létező, a dolgok: ez pedig az összefüggés a dolgok között.

A Közös Fény.

   A Kígyó úgy ültette be Isten első fiába e fény utáni kíváncsiságot, hogy az zabolázatlansága, és a Kígyótól elvárható pontosságú időzítés miatt hamar egy addig nem ismert érzéssé fajult: Vágyakozássá.

A vágyakozás, ami a sok isteni szépséget magán viselő dolog között lévő összefüggés után hajszolta, kerékbe törte Ádám ellenállását, s tulajdonképpen a lekötelezett hálán alapuló lojalitását is Isten lénye felé.

   Azt hiszem, ez egy igazán karakteres, úgy is írhatnám fontos pillanat volt az Első Ember számára – lett valamije, amit nem Istentől kapott.

   A „Bordalény” eközben a világ dolgainak pazar megmutatkozását csodálta. Szemei erre lettek teremtve, s nem kritikus kutatásra, azaz Éva a helyén volt.

Leradírozhatatlan mosollyal arcán nézett mindenre, elméjében nem merülhetett fel afféle

 – akár rettenetet is – magában hordozó lehetőség, miszerint ez az egész „Paradicsomosdi”,

a megszámlálhatatlan Istentől eredő és az Ő örök fényében megmutatkozó dolog, akár máshogyan is lehetne.

  

   Mondjuk, közös fényben, pontosabban a Kereső Értelem Közös Fényében. Ilyesmi nem érdekelte Őt, hiszen még mindig Ádám önfeláldozásának „csodája” vezérelte elméjének hajóját.

   Nem volt képes szabadulni Ádám bátor tettének, azaz bordája feláldozásának rabságából. Ez a mágikus tett ejtette foglyul a boldog elégedettség és az élet (vagy írjam ezt, a dolgok?) csodái iránti feltétlen rajongás mosolyát Éva arcán.

   Na, tehát jött a Kígyó, már amennyire egy kígyó jönni tud, szólt, s szavai utat találtak oda, ahová kell, ahhoz, hogy Ádám akarja a Másik Fényt.

És durr! Eljött a pillanat, majd aztán tova is állt, de amíg ott volt, egyszerre szorította ki a szuszt Isten összes fényéből.

   A Jóság émelyítően egyértelmű, tiszta világossága után azonban, zavarba ejtően „sokszínű”, ultra-heterogén fény köszöntött Isten világára.

   Ja, ha nem lenne nyilvánvaló, akkor most tisztázom: igen, ez a világ az Övé, Istené. Minden létező – élő és élettelen – jöhet, mehet, ugrabugrálhat, szerepelhet, még törhet is, ha a zúzás nem volna neki elég, de Atyánk „nem ma kezdte” – haszonélvezeti jogát rávezette a megfelelő helyre.

   Szabadon engedte ugyan a Szabadságot az emberek között, de ezzel az aktussal párhuzamosan olyan intézkedéseket is tett, amelyek fogatlan ragadozóvá silányították le e becses emberi eszmét.

   Az alapvetően szabadnak „született” Szabadságot megfosztotta szabadságától. Isten egyszerű, ám ravasz eljáráshoz nyúlt: a Korlátokhoz. Attól fogva csak az volt szabad, amit lehetett.

 Azon Dolgok, amik nem boronálódtak össze a Léttel, vagy amelyek túlságosan kínosakká váltak volna akkor, ha a Szabadsággal frigyre lépnek, azok nem mindegyike (avagy egyike sem) volt kompatibilis a szabad Szabadsággal.

   Viszont simán együtt tudtak működni a korlátok között fulladozó Szabadsággal.

Ez az idea lett aztán az Ember nagy-nagy megkísértője, aminek deleje annyi vér kiontásához nyújtotta az erkölcsi muníciót.

   Egyszerűen fogalmazva a fáradtaknak vagy azoknak, akiknek érdeklődése csekély a téma iránt, Isten úgy állította fel a helyzetet, ahogyan az ma is áll, azaz, hogy mindent szabad, amire van lehetőség.

   A lehetőségek csapdája fojtogatja a Szabadságot – azt a Szabadságot, amiről ember csak ebből a Pszi-mezőből leszállott írásból tudhat.

    Isten Föld-bolygón járó apró makettjei csak a kincséből, önnön lényegéből kiforgatott, megalázott Szabadságot ismerik.  

    „A Kígyó műve ez talán?” – mert ugye még mindig csak itt tartunk, Éva bátortalan, mégis reménykedő kérdésénél.

   Ádámnak már nem világított ekkor a temérdek spot. A furcsa fény, a felismerés, a szövevényesség, a kétely jogosságának fénye világlott már a Mindenek felett. És ez a kezelhetetlen, zablát magán meg nem tűrő fényesség új értelmet aggatott annak a nyakába is, aki az elégedettség kényelmébe rejtőzve, a Mindenek mögött kívánta háborítatlan intimszféráját kialakítani: ez volt Isten.

   Pedig messzire „ment” az embertől, távol a paradicsomi Édentől, túlhaladta a Mindenek kifejezhetetlenség méretében is szűkölködő világát, de a Kígyó nyelvében megbújó istenadta tehetség utolérte és megverte Őt, amiért haszonélvezőként jegyezte be magát egy oldalra, és amit nem rakott - hogy úgy mondjam - szem elé.

   Rejtett kis záradék volt ez, ami felett simán elsiklott minden olyan tekintet, ami nem leszámoló gyanakvással tekintett a Mindenek Teremtését lejegyző Jegyzőkönyvre.

   Szerinted miért épp’ a zsidó lett Isten kiválasztott népe? Hát, mert gyanakvó féle. Rájött a turpisságra. Ezért választotta ki Ábrahám rafinált népét, s azóta annak a népnek nincsen nyugodalma – gyanakszik egyvégtében.

   De mint azt nyilván sokan tudják már, a gyanakvás gyanakvást szül. Hoppá! És már meg is született az egyik társadalmi agyrém, az antiszemitizmus. De ez már túl nagy ívű vargabetű, még ha érdekes is.

   Na, szóval a kérdés, Éva cizellálatlan egyszerűségéről egyértelműen tanúságot tevő kérdés, még mindig ott feszítette az Éden paradicsomi levegőjét. Ádám gyengéd szánalommal pillantott az emberre, akit Isten egy fájdalmas bordatáji beavatkozással hívott életre belőle. Arca szelíd volt, bár szemében már oly’ hőfokon parázslott a ráeszmélés tüze, hogy mikor a Nő választ firtatva belepillantott, azon nyomban magára engedte a forróság béklyóját. Ez mindjárt a pokoli verejtékezés fékezhetetlen hatalmával sújtotta testét.

   Éva - természetesen - észlelte ezt, s azonnal megsejtette, hogy valami „nem egyszerű” dolog történik; kíváncsi is volt a válaszra, persze csak a maga „Évai” módján, amely mód kifulladt annál a pontnál, hogy kíváncsi, mert kérdezte. Inkább csak úgy kellett a válasz, mint a kérdés párja. Nálam a kérdés, nálad a válasz, hozzuk össze őket, mert jó dolog a „kerítősdi”.

   Minden mögöttes tartalom a Nemlétezők-tartományának elemeként vonult volna fel előtte, ha egyáltalán megfogalmazhatott volna olyasfélét, ami nem létezett számára.

   Ez az Évai-kutyaszorító. Ez a kiegészítő személyzet örök dilemmája. Ott van és részt vesz, de jelenléte a hangsúlytalanság homályzónájában őgyeleg csupán.

A kérdés csak a válasz, egy válasz, egy „mindegy” válasz, egy isteni válasz okán születik meg, nem azért, hogy tudást hozzon. Pláne nem az összes összefüggés felismerését.

   Éva egyáltalán nem akart ilyen zavarkeltő dolgokat Paradicsomi Kertjébe. Kérdés, válasz, mosoly. Kérdés, válasz, mosoly. Csak így zökkenőmentesen. Minden rizikó nélkül, viszont Isten terpeszkedő jóságával a fejük felett.

Éva még a Kígyót sem ismerte igazán. Beszélni sem beszélt vele komolyan, azonban nem volt olyan alkalom, amikor elmulasztotta volna a tőle telhető legmélyebb szívélyességgel köszönteni, mikor az arra csúszkált.

A minap este, amikor Ádám először mondott igazán furcsa dolgokat, még akkor is a Kígyó kifogástalan stílusát dicsérte, illetve azt boncolgatta a naivitás éteri levegőjébe veszve, hogy micsoda becses jellemre lelhet az ember a Kígyóban.

   Mit felelt Ádám? Mert ugye nem lenne rossz tudni!

    (Isten tudta, ha Éva meghallja Ádám hangját ebben az ihletett pillanatban, akkor annak ránézve hosszútávú, nem kívánt következménye lészen – Férfi és Nő megtalálja a közös hangot, s sorsuk, jövőjük a megértésen fog alapulni. Ez kifejezhetetlenül nagymértékben különbözött akaratától, ami inkább az egymásra utaltságra helyezte a nemek idők sodrásában felépülő palotáját.)

    Ádám nyitotta száját szólásra, de Isten hangja dörgött.

Éva, mint azt kitalálni oly’ könnyű, reszkető ajkakkal és rosszalló tekintettel fürkészte Ádám imádott orcáját. Ez a dörgő, mindent elnyomó hang az oka annak, hogy férfi és nő természetüknél fogva és óriási, tudattalanból fakadó rutinnal beszél el egymás mellett.

   Mindketten mást akarnak: a nő férfit, a férfi nőt.

    Isten műve ez a kibékíthetetlen ellentét, az Ő akarata, az Ő szándéka.

Végeredményben kijelenthetem, Isten csalódott a Teremtésben, s az indulatot, amit ez gerjesztett benne, ráhárította az emberre.

   Itt tart most a Világ: nyögi Isten haszonélvezeti jogát.

ha bejött volna Isten terve...

Kis Ginsbergi misztika szombatra

 Allen Ginsberg (1926-1997)

Amerikai költő, az úgynevezett beat-nemzedék egyik jeles irodalmi alakja. Megrögzött rendszerellenes, amolyan valódi  ellenálló volt. Műveinek fő témái a nonkomformizmus, a szexuális szabadság, a keleti- vallások és metafizika, illetve a tudatmódosító szerekkel kapcsolatos élményei.

Kikerülhetetlen remekműve, a korszak ellenkultúrájának életérzését mesterien visszaadó, spontán tudattalan-tartalmak szabad felszínre tolulását rögzítő, minden kötöttséget nélkülöző, látomásos "szabadvers", az Üvöltés (Howl).

 




  

NEMES IGAZSÁGOK EVANGÉLIUMA
(Gospel Noble Truths)
Eörsi István fordítása 

Földre születve
Szenvedned kellett
Változik minden
Lelked nincsen

Légy meleg, ha tudsz
Tudatlan boldog
Nyomaszt a bú
Szexbe menekszel

Egyetlen út van
Megindulsz rajta
A nagy Keréken
Nyolc lépést szállsz

Nézd a Látványt
A horizonton
Beszélj az éghez
Tégy, mint beszélsz

Működj napként
Süss az egedben
Nézd, amit tettél
Szállj le és járj

Ülj, le is ülsz
Lehelj, ha lehelsz
Dőlj le, ledőlsz
Járj, ahol jársz

Beszélj, ha beszélsz
Bőgj, hogyha bőgsz
Dőlj le, ledőlsz
Halj meg, ha meghalsz

Nézz, hogyha nézel
Halld, amit hallasz
Ízleld, mit ízlelsz
Szagold, mit szagolsz

Fogd, amit megfogsz
Gondold, mit gondolsz
Menjen, hadd menjen
Föld, Pokol és Menny

Halj meg, ha meghalsz
Halj meg, ha meghalsz
Dőlj le, ledőlsz
Halj meg, ha meghalsz

New York, földalatti, 1975. október 17.



Sajnos, a fordítás révén elveszik a vers szellős könnyedsége, s kissé nehézkessé válik. De sebaj! Ezen a videón maga a szerző dalolja el e buddhista szellemiségben fogant, az itt-és-most jelentőségét hangsúlyozó szöveget.

A kóros szerzés kora

   Íme a korunkat jellemző "embertípus": a Homo Shopping: az ember, akit a vásárláson keresztül határozhatunk meg; tulajdonképpen a "Vásárló Ember".

Bár a kép inkább e típus egyik alfaját, az "Alaposan Túlvásárló Ember"-t illusztrálja.

Erről szeretnék megosztani néhány gondolatot.

    Nos, nézzük meg, milyen társadalmi hatások révén és mikor alakult ki ez a fura forma, a Homo Shopping.

Első felbukkanása egybeesik a piac láthatatlan kényszerítő erejének (profitmaximalizálás) a társadalom determinálásába való beszivárgásával, ami valamikor a 19. század közepe táján következik be. Viszont szélesebb elterjedése a 20. századra tehető, a II. világháború után pedig már egyedül uralja a Föld bolygót. Láthatatlannak nevezem ezt a piaci törvényt, mert látszólag semmiféle erőszakos kényszert nem alkalmaz, sőt azt szuggerálja az embereknek, hogy szabadok, s azt tesznek életükkel, amit csak akarnak. Persze, ha nincs pénzük és vagyonuk, valamint nem adják el egyetlen piacképes "árucikküket", a munkaerejüket, gyakorlatilag ingyenkonyhára, koldulásra vagy éhhalálra vannak ítélve.

    A Homo Shopping kritikátlanul veti alá magát ennek a "szelíd erőszaknak", hiszen készségesen elhiszi önnön szabadságát. Korunk információs társadalmának egyik virágzó üzleti ágazata, a reklámipar, számtalan médiumon keresztül képes szuggesztív információs ópiátjaival támadni és lebénítani az emberi tudatot, így az felettébb könnyen veszik el ebben az illuzórikus szabadságképben.

    Ezen kívül a piac törvénye versenyre is kényszeríti korunk embereit. Folyamatosan űzniük-hajtaniuk kell a javakat, küzdeniük kell a munkahelyekért, elfogadva azt, hogy bérüket a munkaerőpiac szava határozza meg. Ebből az következik, hogy a beárazásnak köszönő viszonyban sem kell lennie az ember valódi értékeivel (itt olyan őrültségekre gondolok, mint méltóság becsületesség, őszinteség, önismeret és egyéb "avítt" erények), hiszen az emberi munkaerő értékét semmi más nem határozza meg, mint a profittermelő képessége. Ez viszont egy olyan új, ám  minden más feletti értékként jelenik meg a társadalomban, aminek fojtogató jelenléte sikeresen tett életképtelenné olyan evolúciós értékeket is, mint a szolidaritás.

A verseny, amibe a Homo Shopping bele van űzve, nem másért folyik, mint a minél magasabb értéktöbbletet előállító pozíciókért.

   A "Vásárló Ember" bálványimádó; bálványa: a pénz, amiben számára a vásárlóerő fejeződik ki .

A vásárlóerőben pedig maga az embertípusnak az értéke. Megmagyarázom.

Ez abból fakad, hogy mélyen hisz a pénz transzcendens voltában. Úgy él, hogy a legmesszebbmenőkig áldoz kora hiedelmének, történetesen, hogy minden és mindenki (!) kifejezhető pénzben. A korszellemnek ez a babonája, a köznyelv ajkain a "van az a pénz" formulában éli önálló életét.

A Homo Shopping képes felismerni a közös metafizikai lényeget (mondjuk) az árvízkárban, a cipősarkalásban, egy színházi előadásban, a fodros-csipkés alsóneműben és saját munkaerejében, illetve az összes többi dologban is, ami nem más, mint azok pénzben kifejezhető értéke.

Egy hangverseny vagy megér vagy nem ér meg neki X összeget. Pedig Bartók Béla Csodálatos mandarinjának élvezeti értéke átkonvertálható-e - mondjuk - forintra? Hiszen az vagy "ad" valamit, vagy nem. De ez semmiképpen nem attól függ, hogy valaki mennyit fizet érte.

    Mint azt már említettem, korunk jellemző embertípusának többsége áruba bocsátja munkaerejét, amit aztán a piac kíméletlenül steril törvényei áraznak be.

Ezáltal maga a Homo Shopping is könnyedén kifejezhetővé válik pénzben, habár ennek kiszámításához több összetevőt kell figyelembe vennünk:

1. mennyit keres (munkaereje áruba bocsátása révén mekkora vásárló erőt képvisel)

2. mennyi pénzben kifejezhető értéket birtokol (a már felhalmozott vásárlóerő)

    Ez utóbbi (2.) tételt kívánta alátámasztani korunk egyik jeles hazai politikusa is, amikor azt találta mondani, hogy "akinek nincs semmije, az annyit is ér". Ő az, aki folyamatosan a munka világáról beszél, holott számára az nem más, mint terra incognita.

    Az össznépi verseny, ami a Homo Shopping-ot elidegenedetté, civilizációs betegségek áldozatává teszi, majd szép lassan elkergeti az őrület jéghideg vermeibe, a szolidaritás, azaz a sorsközösségvállalás megszűnését is eredményezi. Az útnak, amelynek elejét a szolidaritás vége jelenti, pedig egyenesen a kizsákmányolás felé kell tartania. Ma emberek úgy használnak más embereket, mintha csak tárgyak volnának. Így válnak a Homo Shopping tömegei olyan passzív létezőkké, akiknek alapvető érzése az, hogy semmiféle hatással nem lehetnek a közvetlen környezetükre; végső soron a világ alakulását a tehetetlen szemlélődés erősen frusztráló pozíciójából kénytelenek szemlélni.
"Kicsi vagyok én ehhez!" -sóhajtanak fel. Csupán saját életük elszenvedőivé válnak; itt kereshető (többek között) a tömegesen jelen levő depresszió, pánikbetegség oka is.
Ez a Frankl által egzisztenciális vákuumként leírt állapot.

A "passzív létezők" nem többek puszta eszköznél; egy önmagáért (s nem az emberért!!) létező személytelen struktúra, egy profittermelő gépezet egyetlen, bármikor cserélhető alkatrészénél. A piaci gondolkodás nem ismeri a konkrét emberi létezőt; az ember csakis mint elvont számsorok eleme tűnik fel előtte. Amikor ez a fajta gondolkodás döntést hoz, az gazdasági, pénzügyi döntést eredményez, ahol a humán-faktor nem jelenhet meg. Teszem azt, az elbocsátás, nem emberekről szól, hanem a gazdasági hatékonyság, a versenyképesség növeléséről, bizonyos számsorok megváltoztatásáról.

    Ez a piaci rendszer a korlátlan, ha tetszik, a szabad vásárlás lehetőségét kínálja. Mivel minden beárazható, eladhatóvá lett (szinte) az egész világ. Az egyetlen vásárlást (a "szabadságot") korlátozó tényező: a pénz. Így harapózhatott el a Homo Shopping elméjében az a kiméra, amely a pénzt a szabadsággal azonosítja.

   A "Vásárló Ember" életritmusát a termelés-fogyasztás üteme határozza meg. E kettő fázis mellé illeszkedik be a szórakozás, de többnyire azt is meg kell vásárolnia, tekintve, hogy az ember e típusa nem az erdei patak csobogásának a madárcsiripeléssel keveredett hangorgiájában talál kikapcsolódásra. Nem ritka a Homo Shopping körében az sem, ha magában a pénzköltésben lelnek rá a szórakozás forrására. Ezekből jön aztán létre az "Alaposan Túlvásárló Ember" altípus.

    "Ma minden pénzbe kerül" - mondják. Vagy: "ma már nincsen ingyen ebéd".

És valóban nehéz lenne ezt nem elismerni, amikor premier plánban látjuk mennyi pénzt költenek arra, hogy - például táplálkozás által - megbetegítsék magukat. A Homo Shopping társadalma olyan fejlett, hogy megkülönbözteti a táplálkozás nem káros formáját, az úgynevezett egészséges táplálkozást. Igen, ebben a szuper mód meg- és túlszervezett, szuper-fejlett szuper-társadalomban nem magától értetődő a táplálkozás egészséges volta.

Ezt mi sem mutatja jobban, mint az, hogy ezeknek az úgynevezett egészséges táplálékoknak a piaci érdek magasabb árat szab, ezáltal zárva el a Homo Shopping szerencsétlen tömegeit az ennivaló ezen formáitól. Természetesen a mesterséges adalékokkal bőségesen "fűszerezett" kotyvalékokat nagy kedvezménnyel kínálja azoknak, akik nem tudják magas áron értékesíteni a munkaerejüket. Mert hallottuk, ők ennyit érnek csupán a társadalomnak, hiszen aki nem termel elég profitot, jobb is ha minél előbb feldobja a lyukas talpú pacskert, és átengedi a helyét egy olyannak, aki (lehetőleg) termelékenyebb nála.

     "Olyan mintha" - így nevezik ennek az embertípusnak egyik legelterjedtebb "filozófiai iskoláját". Ez nem takar mást, mint a megszerezhető dolgok kapcsán kialakított abbéli felfogást, hogy nem kell, hogy a vágyott tárgy az legyen, elég, ha olyan, mintha az lenne. Nem kell valódi márvány a lakásba, ha nem tudja megfizetni, megelégszik azzal, hogy olyan, mintha márvány lenne; kvázi mű-márvány. Igazgyöngy helyett bizsu. A Vásárló Ember tobzódik ebben a filozófiában: a műanyagok korát éli. A hamis termékek, a másolatok, az utánzatok, a reprodukciók, a "majdnem olyan" giccsben fuldokló világa ez.

    A Homo Shopping úgy illeszkedik be, hogy közben mindvégig megőrzi szabadságának illuzórikus voltát. Különféle kívülről ráerőltetett trendek kényelmes hullámait meglovagolva "veszi bele" magát az uniformizált tömegbe. Mert minden ezt üzeni neki, tárgyak révén kíván eltalálni valódi önmagához, s végzetes keserűséggel veszi tudomásul, hogy az eszközök birtoklásáért folytatott önfeladó munkálkodás nem eredményezi belső békéjét. Lassan elveszik tárgyai között, s idegenként tekint saját magára: elidegenedett. Tetteivel, a világban betöltött szerepével valójában azonosulni nem képes; mivel nem teremtője saját magának, így az életét sem képes sajátjaként megélni, sokkal inkább az a létélménye, hogy a kiszolgáltatottja a körülményeknek. 

    Sok minden veszi körül, rengeteg dolgot birtokol, de nem szabadulhat az örökösen mardosó hiányérzettől. Keresi a hiánypótló dolgot, hiszen vásárol, de nem leli - mert nem is lelheti. A hiány, amivel küzd, belül keletkezett, mivel lemondott az emberi léttel járó egyik kikerülhetetlenül fontos tevékenységről, az introspekcióról. Önelemzés híján, honnan is lehetne sejtése arról, ki is ő valójában, és mik is az ő valódi szükségletei?
    A Homo Shopping azért vásárol, hogy felhalmozzon. Önmagában a felhalmozás, a "megszerzés", illetve az avval járó birtoklás jelenti számára a lényegi tényezőt. Nem számít, mi az, amit birtokol; hogy milyen használati értéket visel magán a birtokolt tárgy, csupán a megszerzése eredményezi a döntő élvezetet. Csakhogy a kívülről a tudatába erőszakolt "trendek" mindig újabb és újabb dolgok megszerzésére ösztökélik, ő pedig kritikátlanul engedelmeskedik a "belső hangnak", hiszen a "megszerzés" aktusában önnön szabadságát véli megélni.

A Vásárló Ember gyarló sötétséget teremtett maga számára, amibe aztán alaposan beleveszejtetett, s ahol folyton-folyvást beleütközik azokba a tárgyakba, amikkel túlzsúfolta az értelem fényét nélkülöző világát. Ne csodálkozzunk hát rajta, ha eme embertípus nem szabadulhat szorongásától.

    A Homo Shopping legmélyebb tragédiáját az jelenti, hogy jó bálványimádó módján leborul saját alkotása (a társadalma, gazdasági berendezkedése) előtt. A piac törvényét úgy tiszteli, ahogy Isten törvényét; eleve adottnak gondolja, olyan dolognak, ami tőle független, amire hatással ő nem lehet. Olyan faramuci világot teremtett önmaga számára, amiben az ember játssza el a teremtett és egyben passzív dolog szerepét, s a dolgot (a rendszert) helyezi abba a pozícióba, amelynek kezében a hatóerő összpontosul. Egyszerűen fogalmazva, az ember szenved a saját alkotásától, mint egy külső és megváltoztathatatlan erőtől, ahelyett, hogy maga kedvére formálná azt.

    Mit is írhatnék még erről: "fura madár" ez az ember!

    Georges Perec A dolgok című művében ezt írja e téma kapcsán: 

"Az ő világukban szinte törvény volt, hogy mindig többet kívánjanak, mint amennyit el tudtak érni.”(…) „Sylvie meg Jerome megértette: nem csoda, körülöttük minden ezt harsogta a fülükbe, erre tanították őket egész nap a reklámszövegek, a plakátok, a neonok, a kivilágított kirakatok egyaránt: egy kicsit alacsonyan vannak, egy kicsit még mindig alacsonyan."