Ha azt állítom hazug vagy,
nem mondok sokat,
hányásig űzöd játékod,
miben te vagy az áldozat.
Az is vagy!
Te ejted el saját magad.
Önző
tudatlanságodból
többünk kínja sarjad.
Örömtől duzzadó ágyékkal
alapoztad meg létem,
szégyened hagyományoztad rám,
fekete kútba temetted életem.
Vitted, amit kaptál,
s továbbadni is azt igyekszel,
véreidet kíméletlenül
csepegteted tele
lassú méreggel.
Csalárd ígéreteid
mint varázsport hinted el a levegőben,
mennyit szenvedtem, prüszköltem tőle,
tele volt a fejem bővem.
Tömjénes szent köntösbe bújtatod
a kurva Istent,
a Bibliára is megesküszöl,
gond ezzel nincsen.
Azt mutatod nekünk
Te vagy a karakán, fasza gyerek,
miközben a felelősség súlya alatt
lelked, térded megremeg.
S ha már remegsz, menekülsz,
nincs mi behúzná féked,
ígérhettél előtte bármit,
rigid magányba űz reszketésed.
Ott ülöd tornyod tébolyában
a boldogtalanság torát,
keserű szájízzel vedeled,
a felejtés mézédes borát.
Gyatra önértékelésedet
takarják az erőszakos, harsány, nagy szavak,
szégyen és szívroham vinne el,
ha a tükörben meglátnád valódi önmagad.
Hatalmas, sötét árnyékot vet
apró éned,
mert elismerni nem,
csak tagadni tudod gyengeséged.
Melletted mindenki csak semmi lehet,
hiszen Te vagy a minden, ámbár
szerintem álnok, hitegető, hazug, öncsaló vagy,
önmagát marcangoló elveszett bárány.
Fáj, persze, hogyne fájna,
torkom körül az ördög sálja;
fojtogat, szavaim terhe mázsa,
sorsom súlya nehezedik rája.
Bú vagy szánalom;
felszabadultság vagy fájdalom;
felébredni vágyom,
s hogy távozz tőlem, Te, lázálom!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése