Miben segíthetek, aminek összege nem 47?

Valaha voltam,

de még most sem létezem.

Sem napok, sem évek,

csak a végtelen idő;

még van és már-nincs között,

mindig pontosan félúton.

Elszakadva attól a Valóságtól,

megélek egy más valót,

csak bolyongok,

mert sem talaj, s nincs is lábam;

érzem már - nem érzek,

felismertem – felébredtem.

A világ egyik fele

a Paradicsom nyomorúsága,

a másik viszont

a nyomorúságban rejlő gyönyörűség.

Csak aki már felébredett,

ismeri fel, mennyi a mélyen álmodó körülötte.

Akit a felébredés fel is emelt,

csak az láthatja egyszerre

 a világ mindkét oldalát.

A zokogóhoz

Önmagaddá válni, kijutni a fényre,

csak ezt akarod;

bizonytalan lépéseid akadályozva,

az Árnyék megragadja a karod.

Gyáván fordulsz meg az ajtóban,

a szabadság széles horizontja elriaszt;

nagy lélegzettel fogadod vissza Ördögöd,

hisz csak a kín jelent életedre vigaszt.

Az önvád mindennapjaid zaklatója:

magad miatt nem találsz társra;

olcsón odaadod mindened,

gúzsba köt a megszokás lánca.

Lenn, a fényre vágyó mélyben,

az elfojtástól forrong minden.

Bőven termő talaj volt ott egykor,

ma egy szál remény sincsen.

Hogy eredeti légy, és saját vágyaid éld,

nincsen engedélyed;

elborít a boldogtalanság,

sírva esdekelsz: adjon más utat a Végzet!

Konokul hallgat sorsod,

egy szót sem húzhatsz ki belőle.

Ne várd megmentőd,

csak döntésed és akaratod vihet előre!

Vonaton, Szegedre menet

Sínpár nyomait követve utazunk,

Az ablakon túl tovasuhan ház s halom

Van, ami mégsem változik:

Az élet örökké cipelt hívság és fájdalom.

Nézem, ahogy a fák az élet felé törve

Töltik be a teret

Felismerem, mégis tagadom:

Létezésem a Semmibe igyekvő menet.

Látom, őzek rohannak a hajnalpír alatt,

Madarak reppennek fel, s szállnak széjjel;

Álmokkal indultam el egykor - még egyben,

  Most szomorúan szóródok szét a szélben.

 

Te vagy minden

Ha azt állítom hazug vagy,

nem mondok sokat,

hányásig űzöd játékod,

miben te vagy az áldozat.

Az is vagy!

Te ejted el saját magad.

Önző  tudatlanságodból

többünk kínja sarjad.

Örömtől duzzadó ágyékkal

alapoztad meg létem,

szégyened hagyományoztad rám,

fekete kútba temetted életem.

Vitted, amit kaptál,

s továbbadni is azt igyekszel,

véreidet kíméletlenül

csepegteted tele  lassú méreggel.

Csalárd ígéreteid

mint varázsport hinted el a levegőben,

mennyit szenvedtem, prüszköltem tőle,

tele volt a fejem bővem.

Tömjénes szent köntösbe bújtatod

a kurva Istent,

a Bibliára is megesküszöl,

gond ezzel nincsen.

Azt mutatod nekünk

Te vagy a karakán, fasza gyerek,

miközben a felelősség súlya alatt

lelked, térded megremeg.

S ha már remegsz, menekülsz,

nincs mi behúzná féked,

ígérhettél előtte bármit,

rigid magányba űz reszketésed.

Ott ülöd tornyod tébolyában

a boldogtalanság torát,

keserű szájízzel vedeled,

a felejtés mézédes borát.

Gyatra önértékelésedet

takarják az erőszakos, harsány, nagy szavak,

szégyen és szívroham vinne el,

ha a tükörben meglátnád valódi önmagad.

Hatalmas, sötét árnyékot vet

apró éned,

mert elismerni nem,

csak tagadni tudod gyengeséged.

Melletted mindenki csak semmi lehet,

hiszen Te vagy a minden, ámbár

szerintem álnok, hitegető, hazug, öncsaló vagy,

önmagát marcangoló elveszett bárány.

Fáj, persze, hogyne fájna,

torkom körül az ördög sálja;

fojtogat, szavaim terhe mázsa,

sorsom súlya nehezedik rája.

Bú vagy szánalom;

felszabadultság vagy fájdalom;

felébredni vágyom,

s hogy távozz tőlem, Te, lázálom!

Belülről

 

Ahogy csepegett el az idő, én úgy cseperedtem fel,

s lett a dolog rengeteg.

Mégis lenn a titkolt mélyben

a céltalanság hempereg.

Lehetetlenül szédít el a lehetőségek erdeje:

dinamikus életre csábít.

Mindezeknek dacosan ellenállva

a mozdulatlan tespedtség nagyokat ásít.

Olykor kutatón körülnézek,

félbehagyott művek, szemét hegyek;

nem hiszem és nem tudom,

csak félve kérdezem,

valóban azzá kell lennem, ki nem lehetek?

Önpárbaj

Szándékosan, merő önáltatásból

húzom az időt;

s remélem kiegyenesedik

gondolataim spirálja,

ami  feledteti a tiltott képet:

a pusztán vadlóként ágaskodó

bimbót, amiben az öröm tombol.

Illúzió!

Valónak vélt illúzió,

az vagy csupán;

vágyaim éltetnek, s fantáziám kiszínez;

csalfa e látomás, s bizonytalan ez állapot:

látom benned vagy beléd látom

azt a valamit?

Elszédítő kérdés.

A válasz elveszejt vagy mennybe repít.

Láthatod, önszelídítő tettekre vetemedem.

Elfogadott csatornát keresek

veszélyes ösztöntörekvéseimnek;

elpárologtatni igyekszem,

mi tömörödik, s dúl bennem szüntelen;

ami el nem hagy, csak kínoz,

és egyvégtében a rosszra ösztökél.

Tudom, a valóság lenne a gyógyszer,

de az túl távoli,

nincs más, mint azt, hogy „lehetne”

közelről átélni.