Kirohanás a filozófia ellen

Röviden: a filozófia szar!

Transz

     Becsukom a szemem; a fény hiánya sötétséget okoz ugyan, de egyáltalában nem teszi nem-létezővé a világot, éppen csak a világ dinamikus és formálódó képét tünteti el előlem. Mikor kinyitom továbbra sincs világos, viszont egy nyüzsgő látvány mutatja meg magát: 
emberek mindenfelé, és megannyi légszeletelő ringlispíl. Attól, ami megjelenik előttem, úgy érzem magam, mintha véletlenül toppantam volna be egy végtelen vásárba. A távoli horizontig elterülő látható-világ szolid mezején, mint kalapjukat hiperaktívan pörgető másvilági varázsgombák  mutatkoznak a szerteszét szórt ringlispílek. A kalapjaik állandóan változó vonalait a körhinta lánccsápjai végére függesztett üléseiben helyet foglaló emberszerű lények tengely körüli forgatása rajzolja meg.

Amíg az égbolt egy végtelenbe nyúlóan elterpeszkedett cirkusz sátor, addig az apró izzók levegőben megkapaszkodó szövevényes hálózata csillagtengerként fénylik felettem.

     Oldalra fordítom a fejem, ahol egy semmibe nyíló és sehova sem vezető bejáratszerű át-járat előtt ott áll a Bohóc nevetve, és szélesen gesztikulálva invitálja betérésre a seregnyi arrajárót. Kezében az abszurd bölcsesség szimbóluma, egy tréfásan túlméretezett lufikalapács; már csak a poénok nyomatékosítása végett is. 

     A népség természeténél fogva tétova. És különben is: a Belső Cirkusz mulatságait választani annyi, mint a szorongás kényelmetlenségét választani. Én magam is csak a kíváncsi megfigyelő óvatos szándékával közelítek lassan felé, nem vezet tapasztalni vágyó eltökéltség.

Közben emberek egyre terebélyesedő, ugyanakkor sehová sem haladó sora kígyózik már a fokozatosan előtűnő, ugyanakkor még mindig illékonyan áttetsző alakot öltő sátor mellett. Az egy helyben toporgó, izgatott tétovaság élő szoborcsoportját alkotó figurák nem tudják, mihez kezdjenek. És ettől valahogy önmagában pulzál minden. Mindez nem meglepő, hanem abszolút valóságos.

    Úgy fest, a Bohóc hiába csalogatja betérésre az embereket. Az sem segít rajta, hogy minden fogvillantó mosolya bevételező pénztárgép hangot hallat, azzal a jól ismert csengetéssel; hogy a vicc légsúlyú lufikalapácsáról ne is beszéljek. A vad vihar áztatta lócitrom konfrontatívan átható illata, amely e Belső Cirkusznak természetéből fakadóan sajátja, erősebben nyom a latban. 
"Mennék én, de hát ott az a penetráns szag"; néhányan suttogva megvallják a mellettük állónak, hogy ez nem több kifogásnál. Ők ily módon szereznek restségükhöz cinkostársat maguknak. A sor nem mozdul. 

Én is várok. No, nem rájuk, többiekre. Inkább arra, hogy egy másik értelmet találjak az Egyértelműnek. Lehetséges ez? Lehet diadal a bukás?

    Aztán a Bohóc árnyéka leválik ihletőjéről és önállóan lépkedni kezd. Először egyetlen különbség tűnik fel a Bohóc és az árnyéka között, a fegyverük. Az árnynál vízipisztoly van, a maga melankolikus mozdulataival megmutogatja majd' mindenkinek; és az elfogadó közöny halk, mégis határozott hangján többször is kijelenti, "nem félek ám használni". Amikor közel ér az emberek kígyózó alakzatához, külön-külön mindenkinek a szemébe néz, és sír. Izegnek-mozognak, a kényelmetlenségtől ficeregni kezdenek a kígyó pikkelyei. 
A Szomorú Bohóc válaszra készteti őket. De se előre, se hátra; csupán néhány zsebkendő kerül elő. 
A Szomorú Bohóc nem veszi el egyiket sem, nem azért sír, hogy könnyeit zsebkendő eméssze fel.

    
     Mocorog a sor, de ugyanúgy áll. A cirkusz sátor ugyanolyan áttetsző, és egyáltalán nem anyagszerű. A háttérben kacagó Bohóc még mindig pajkos tekintettel áll az át-járat előtt, fegyvere, a vicc hanyag módon a vállára vetve. "Csak rajtad áll", ezt szuggerálja.

Van-e értelme átlépni? Ha van, mi az? Ha nincs, miért nincs? És mi értelme van nem átlépni? És egyáltalán:  minden dolognak van értelme? 

És ez így folytatódik tovább: megérkezett a kérdés eső.

Ha maradok, elver.

És ha átlépek?

És lőn karácsony

Az 
emberek

karácsonykor

egyszerűen

eljátsszák,

hogy

karácsony 
van

...

vajon...?

   Ha egy, már fiatalon alaposan túlsúlyos pár mindkét tagjának összeérnek a combjai, vajon (a valóság keretei között) elképzelhető-e, hogy az utódaik nem ezzel a mind esztétikai, mind egészségi szempontból roppant előnytelen adottsággal fognak születni? Mert hát évtizedes tapasztalatuk mázsás keresztje nyomorgatja testüket, meg aztán a tükör sem sugdos vigasztalón fülükbe, így jogosnak vélem a kérdést, hogy vajon melyik lehet az emberi bensőnek ama faktora, amely úgy csitítja el a realitás metszően jogos aggályait, hogy közben mindent túlharsogóvá erősíti az utódlási ösztön ősi, ám nem túl kimunkált hangját.

Én az olykor hegyeket megmozgatni tudó hit mellett teszem le a garast. És még nincs is szó eme hegyek kifejezhetetlen tömegének mobilizálásáról, hisz csak azt kell elhinniük, hogy az egyénenként is összenőtt, vaskos combokat, valamint jelentős túlsúlyt eredményező "vérvonalak" mélyreható találkozása esetén, egyfajta "genetikai vérszerződés" megkötése után világra jövő utódokból hiányozni fog a szüleiket messzemenőkig jellemző tulajdonság. Végső soron, hogy nem lesz "tiszta apja" vagy "tiszta anyja" az a gyerek...

   Lehet, hogy így hirtelen nem tűnik annyira egyszerűnek elhinni ezt, pedig az, egyszerű. Még pedig azért, mert az ember éppen azt hiszi el, amit ezért vagy azért el akar hinni.

magam vagyok?

Hiába a fehér fény, a ritmus, a villogás,

A végtelenen túl van most a megnyugvás.

A lomha idő lassan falja a perceket,

Pillanatról pillanatra mélyebbre ereszkedek.

Itt lenn, minden tiszta tükör, azokból ordít az igazság,

Deresre vonva kell viselnem gaz tetteim ódiumát.

Ó, miért nem értettem, ölelő karod egyszer ellökhet engem?

Azért tomboltam, hogy ne halljam, mit mond szeretetem?

Szemem becsukhatom, a belső tükör rút képet mutat,

Egyvégtében láthatom a veled tett rút dolgokat.

A szívem vadul ver, a zsongás a fejemben nem csitul,

Egyik a másik után, elmémbe ezer emlék tolul.

Nincs esély, hogy jön valami más gondolat,

Mert tudom, nem kerülhetem el sorsomat.

Állnom kell a vihart – ami jön, hadd jöjjön,

Hogy ezek táptalaján egy új ember nőjön!

magamba marva

Most por és füst nászából fogan minden gondolatom,

Jótékonyan ölel az üres sötét, a legjobb barátom.

Megborzongat és belém hasít a gitár hangja,

Bűnös lelkem a szenvedést szépségbe oltva kapja.

Ablakon kinézve, a belenyugvó addikció hív,

Te két kézzel ontottad a gyógyírt, hogy ne érezzem e kínt.

Pökhendin pazaroltam minden szereteted,

Nem értettem, milyen csoda élni melletted.

Nem volt bennem alázat, szemem a homályba vonult,

Akkor észleltem csak, mikor az egész a pofámba borult.

Nincs mese: hókon vert a szégyen, a valóság,

Megláttam: múltam egy merő mocskos gazság.

Ez a magam szennyezte kép nem ereszt,

Áthatott, és mételyezi lelkemet.

Az öldöklő igazságtól fejem el nem vehetem,

Szemébe kell néznem, hogy más lehessen életem.

A második napon

Nehéz elhinnem:

Rám szakadt minden,

Mit tettem vagy elmulasztottam

S mivel a pokolra jutottam.

Magányos e hely és kínzó,

Ninike az egyetlen kapaszkodó,

Kinek szeme kegyetlen kérdéssel sújt:

"Ugye apám lesz innen kiút?"

Szétvertem családunk,

Elértem: elváltunk.

Tudatlan voltam, egy bamba marha,

Ki a szépet és tisztát veszni hagyta.

Most sírhatok, foghatom a fejem,

Kereshetem újra a világban a helyem;

Tudva, ha nem megy és nem találom,

Örökre odalesz kis családom.

Még nem tudom az utam, célom sejtem csupán,

És bízom abban, nem intézem ilyen bután,

Ahogy idáig pazaroltam és éltem,

S utam végén hozzád visszaérek.

Gödöllői fehér fény

Rumcájsz ül a válladon

Persze, könnyen lehet, hogy rosszul látom.

Erősen nézem, igyekszem összerakni a képet,

De valamiért nehezebb, mint egy száz ismeretlenes képlet.

Fülemet émelyegve tépi a sok olasz szó,

Értelmemnek igazán jól jönne egy frankó lasszó.

Szemem, fülem csaló lett, orrom dezertált,

Tapintásom olyan, ahogy az elefánt érzi a porcelánt.

Azt mondod, ez egy kibaszott csapda,

Pedig csak az agy van jóindulatúan felkavarva.

Bármi lehet, úgy öröm, mint bánat,

Az egészben a legjobb, hogy nem látom anyámat.

Az eljárás

Mindig kíváncsi voltam, hogyan is áll a helyzet a lélekvándorlással. Munkahelyem a fémesen szürke falak, a sterillé szűrt levegő személytelen elegye, ahonnan rendszeresen menekítettem el magam képzelt előző életeimről való ábrándozásba. Persze lelki szemeim előtt nagy hősök, jeles történelmi személyiségek képei jelentek meg – talán én voltam Napóleon, hisz’ mintha arcélemben lenne valami a francia császáréból. Igazságosságom az egész panelsoron legendás, így akár Mátyás királyként is felbukkanhattam már, nem beszélve Spartacusról, a hírneves rabszolgalázadás bátor vezetőjéről - jó magam is több munkahelyi elégedetlenkedés kirobbantója és szóvivője voltam.

Egy napon elhatároztam, kivégzem fantáziáimat, teret engedek a realitásnak, s pontot teszek oly régóta álmodott mondatom végére: felkeresek egy lélekvándorlási szakembert, egy olyat, akiről szinte tömegesen állítják a környékbeliek, hogy megmutatta nekik a „rejtett tudást”.

Három hetet kellett várnom, mire bejuthattam Fehér úrhoz, hogy alávethessem magam az úgy nevezett előző életeket feltáró eljárásnak. Miután beléptem akkurátusan tiszta otthonába, s mindjárt lerendeztük a piszkos anyagiakat, azon nyomban az „eljárás” céljára rendszeresített és annak zavartalan lebonyolítására berendezett helységbe vezetett.

Ott egy viszonylag kényelmes heverőre kellett feküdnöm és lehunyt szemekkel relaxálnom. Miután maradéktalanul megvoltam mindezekkel, Fehér úr mágikus szólamok kíséretében porhintésbe kezdett.

Az eljárás elkezdett működni. Bezárt szemeim mögött, agyam sötétjében egyszerre fény gyúlt, s árasztott egyre nagyobb világosságot.

Hú – mondtam magamban, mikor észrevettem, hogy egy hatalmas mamut agyarának egyik atomja vagyok. Erre aztán tényleg nem lehettem felkészülve!

Ezután Nagy Sándor kedvenc fiújának legjobb barátja hátán voltam izzadságcsepp, s mindenféle arcpirító aktusok vizuális elszenvedője.

Majd vízcsepp voltam Kolumbusz hajójának oldalán, ahonnan elpárologtam, s mikor újra lecsapódtam, már páraként ültem Freud szemüvegének üvegén. Mondanom sem kell, ez a létformám sem tartott túl sokáig, a mester hamar letörölt, mert zavartam kokain vezérelte íráskényszerének kiélésében. Ezután végre magam mögött hagyhattam víz-formámat.

Következő pillanatban érzem, repülök. Először madárnak hittem magam, de amint végignéztem testemen, felfedeztem, hogy fémből vagyok, áramvonalas, nagyon pici és elképesztő sebességgel szelem a levegőt. Puff! Becsapódtam. Meleg van, sötét, vér- és hússzag.

Neee! – kiáltottam fel magamban - Pisztolygolyó vagyok egy testben! 

Tizedmásodperc múlva jött a felismerés: velem ölték meg Ferenc Ferdinándot!

Aztán egy szódáslegénynek a lova voltam, testem sebhelyekkel tele. Utána légyként éltem egy piacon, de kíváncsiságomat és éhségérzetemet mindenki szemtelenségként értékelte, így folyamatos menekvés volt rövid kis életem. Szépen érett barackok között ért utol a légycsapó.  De még nem volt vége, sőt, az események egyre gyorsabban áramlottak: láttam egy cseresznye belsejét, mert kukac voltam. Éreztem, milyen éhező korcsként hetvenhárom centis láncra verve tengetni napjaimat, de voltam feketerigó, aki egy Kormi nevű fekete kandúr fogai közt leheli ki lelkét. S a második világháború befejezésének abszolút jeleként értelmezhető „gombafelhőt” is sikerült igen közelről szemlélnem: egy hirosimai kisfiú és családjának kedvenceként, egy makákó szemével.

Feketeség. Kevés fény, több fény. És újra az ismerős szürkeség. Szemeim kipattantak, s tulajdonképpen nem is igen bántam. Visszatértem „jelen életemhez”.

Talán kissé mereven és gépiesen, de azért udvariasan megköszöntem mindent, s határozottnak tettetett lépésekkel, s elégedettnek maszkírozott ábrázattal vonultam egészen hazáig. Aznap nem is tettem már semmi érdemlegeset.

Következő napon a munkahelyem tompa szürkeségében próbáltam fakó elmémmel megvilágíttatni a tegnapi, előző életeimet feltáró eljárás rejtett mondanivalóját. Hosszasan hümmögtem, s közben vakartam a fejem, de a megváltó felismerés fénye csak nem jött.

Két dolog volt csak, ami valódinak mutatkozott épp’ hogy derengő elmémnek: a külvilág szürkesége, s az, mennyire beleolvadok én ebbe a színbe.

NAgyA nagy feladata

NagyA kilép a lépcsőházból az utcára.

Kettőt lép, majd megáll.

NagyA néz jobbra, néz balra.

Aztán előre, utána maga mögé.

Felnéz az égre.

NagyA agya lassan beindul…

Belégzés, kilégzés.

Újra jobbra néz, majd ismét balra.

Lassan megszületik a gondolat.

Talán nemsokára meg is érti.

Zsebébe nyúl, rámarkol a cigis dobozra.

Belélegez, kilélegez.

Elmereng.

"Mit is kéne?!"

Kezét kihúzza.

Lepillant:

"Aha! Cigi!”

„Az jó lesz!”

Belélegez. Kilélegez.

Öngyújtó után nyúl.

Nem találja.

Nagyot sóhajt.

Aztán még egyszer – dühösebben.

És még nagyobbat.

Megtalálja.

Hú! - mondja

Rágyújt.

Belélegzi a füstöt.

Majd kilélegzi.

NagyA már nagyban füstöl.

Egyik kezét zsebébe teszi.

Másikban cigaretta.

„Mit is akartam?” – teszi fel magának.

NagyA tanácstalan.

Tudja, hogy akart –

De nem tudja, mit.

Nincs más:

Belélegez, kilélegez.

Még ég a cigaretta,

Még él a remény.

„Mi lehet? Mi lehetett az?”

NagyA agya kattan, kattan –

De nem, nem halad.

NagyA körbenéz:

Most egyetlen mozdulattal jobbra is és balra is.

„Hátha az égben lesz!” – próbál magán segíteni.

Nem, nem az égben van.

Belélegez – de most nehezebben, mint eddig.

Kilélegez – nehezebben, mint eddig.

NagyA-ban érzelmek ébrednek.

És harcra kelnek egymással.

A csalódottság győz.

NagyA csalódott.

NagyA az orrát lógatja.

Már nem néz jobbra, s nem néz balra.

Sem föl, csak le.

NagyA a földet nézi, a cipője orrát.

„Akartam, de nem tudom, mit. Pedig akartam tudni…”

Ezt állapítja meg.

NagyA bólint – csak úgy magának.

Eldobja elégett cigarettáját.

Belélegez, kilélegez.

Megfordul.

NagyA bemegy a kapun.

És csak reméli, hogy „azon” a kapun.

NagyA megfutamodott.

Miben segíthetek, aminek összege nem 47?

Valaha voltam,

de még most sem létezem.

Sem napok, sem évek,

csak a végtelen idő;

még van és már-nincs között,

mindig pontosan félúton.

Elszakadva attól a Valóságtól,

megélek egy más valót,

csak bolyongok,

mert sem talaj, s nincs is lábam;

érzem már - nem érzek,

felismertem – felébredtem.

A világ egyik fele

a Paradicsom nyomorúsága,

a másik viszont

a nyomorúságban rejlő gyönyörűség.

Csak aki már felébredett,

ismeri fel, mennyi a mélyen álmodó körülötte.

Akit a felébredés fel is emelt,

csak az láthatja egyszerre

 a világ mindkét oldalát.

A zokogóhoz

Önmagaddá válni, kijutni a fényre,

csak ezt akarod;

bizonytalan lépéseid akadályozva,

az Árnyék megragadja a karod.

Gyáván fordulsz meg az ajtóban,

a szabadság széles horizontja elriaszt;

nagy lélegzettel fogadod vissza Ördögöd,

hisz csak a kín jelent életedre vigaszt.

Az önvád mindennapjaid zaklatója:

magad miatt nem találsz társra;

olcsón odaadod mindened,

gúzsba köt a megszokás lánca.

Lenn, a fényre vágyó mélyben,

az elfojtástól forrong minden.

Bőven termő talaj volt ott egykor,

ma egy szál remény sincsen.

Hogy eredeti légy, és saját vágyaid éld,

nincsen engedélyed;

elborít a boldogtalanság,

sírva esdekelsz: adjon más utat a Végzet!

Konokul hallgat sorsod,

egy szót sem húzhatsz ki belőle.

Ne várd megmentőd,

csak döntésed és akaratod vihet előre!

Vonaton, Szegedre menet

Sínpár nyomait követve utazunk,

Az ablakon túl tovasuhan ház s halom

Van, ami mégsem változik:

Az élet örökké cipelt hívság és fájdalom.

Nézem, ahogy a fák az élet felé törve

Töltik be a teret

Felismerem, mégis tagadom:

Létezésem a Semmibe igyekvő menet.

Látom, őzek rohannak a hajnalpír alatt,

Madarak reppennek fel, s szállnak széjjel;

Álmokkal indultam el egykor - még egyben,

  Most szomorúan szóródok szét a szélben.

 

Te vagy minden

Ha azt állítom hazug vagy,

nem mondok sokat,

hányásig űzöd játékod,

miben te vagy az áldozat.

Az is vagy!

Te ejted el saját magad.

Önző  tudatlanságodból

többünk kínja sarjad.

Örömtől duzzadó ágyékkal

alapoztad meg létem,

szégyened hagyományoztad rám,

fekete kútba temetted életem.

Vitted, amit kaptál,

s továbbadni is azt igyekszel,

véreidet kíméletlenül

csepegteted tele  lassú méreggel.

Csalárd ígéreteid

mint varázsport hinted el a levegőben,

mennyit szenvedtem, prüszköltem tőle,

tele volt a fejem bővem.

Tömjénes szent köntösbe bújtatod

a kurva Istent,

a Bibliára is megesküszöl,

gond ezzel nincsen.

Azt mutatod nekünk

Te vagy a karakán, fasza gyerek,

miközben a felelősség súlya alatt

lelked, térded megremeg.

S ha már remegsz, menekülsz,

nincs mi behúzná féked,

ígérhettél előtte bármit,

rigid magányba űz reszketésed.

Ott ülöd tornyod tébolyában

a boldogtalanság torát,

keserű szájízzel vedeled,

a felejtés mézédes borát.

Gyatra önértékelésedet

takarják az erőszakos, harsány, nagy szavak,

szégyen és szívroham vinne el,

ha a tükörben meglátnád valódi önmagad.

Hatalmas, sötét árnyékot vet

apró éned,

mert elismerni nem,

csak tagadni tudod gyengeséged.

Melletted mindenki csak semmi lehet,

hiszen Te vagy a minden, ámbár

szerintem álnok, hitegető, hazug, öncsaló vagy,

önmagát marcangoló elveszett bárány.

Fáj, persze, hogyne fájna,

torkom körül az ördög sálja;

fojtogat, szavaim terhe mázsa,

sorsom súlya nehezedik rája.

Bú vagy szánalom;

felszabadultság vagy fájdalom;

felébredni vágyom,

s hogy távozz tőlem, Te, lázálom!