Most
por és füst nászából fogan minden gondolatom,
Jótékonyan
ölel az üres sötét, a legjobb barátom.
Megborzongat
és belém hasít a gitár hangja,
Bűnös
lelkem a szenvedést szépségbe oltva kapja.
Ablakon
kinézve, a belenyugvó addikció hív,
Te
két kézzel ontottad a gyógyírt, hogy ne érezzem e kínt.
Pökhendin
pazaroltam minden szereteted,
Nem
értettem, milyen csoda élni melletted.
Nem
volt bennem alázat, szemem a homályba vonult,
Akkor
észleltem csak, mikor az egész a pofámba borult.
Nincs
mese: hókon vert a szégyen, a valóság,
Megláttam:
múltam egy merő mocskos gazság.
Ez
a magam szennyezte kép nem ereszt,
Áthatott,
és mételyezi lelkemet.
Az
öldöklő igazságtól fejem el nem vehetem,
Szemébe
kell néznem, hogy más lehessen életem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése