Hiába
a fehér fény, a ritmus, a villogás,
A
végtelenen túl van most a megnyugvás.
A
lomha idő lassan falja a perceket,
Pillanatról
pillanatra mélyebbre ereszkedek.
Itt
lenn, minden tiszta tükör, azokból ordít az igazság,
Deresre
vonva kell viselnem gaz tetteim ódiumát.
Ó,
miért nem értettem, ölelő karod egyszer ellökhet engem?
Azért
tomboltam, hogy ne halljam, mit mond szeretetem?
Szemem
becsukhatom, a belső tükör rút képet mutat,
Egyvégtében
láthatom a veled tett rút dolgokat.
A
szívem vadul ver, a zsongás a fejemben nem csitul,
Egyik
a másik után, elmémbe ezer emlék tolul.
Nincs
esély, hogy jön valami más gondolat,
Mert
tudom, nem kerülhetem el sorsomat.
Állnom
kell a vihart – ami jön, hadd jöjjön,
Hogy
ezek táptalaján egy új ember nőjön!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése