Nemrég, belsőm melegen duruzsoló hangját követve, mint "sokfele bolygott" Odüsszeusz jártam a város szmogszürke utcáit. Arra gondoltam, hogy miközben szaporán ugrálok át az aszfalton felejtett kutyaszar kupacok felett, tán sikerülhet kitalpalnom magamból valami kozmikus felismerésfélét. Csakhogy szándékom disszonáns volt a Világ menetével, így az órák üresen döcögtek tova, az égi tanítás pedig nem emelte lelkem az üdvözülés habkönnyű magaslataiba.
Ahogy fogyott testem ereje, úgy követelte egyre türelmetlenebbül felmentését a hiábavaló menetelés alól, valamint lépésről lépésre erősödő sugalmazásokkal azt is egyértelművé tette, hogy leginkább egy pad pihentető oázisában lát már csak fantáziát. Az üdv nem-lelése miatt csalódott, ám ennek ellenére vadul izzó elmém, egyet nem értését kifejezendő, enyhén mániákus fokozatba váltott, amire testem - a maga kérlelhetetlen módján - előrántotta az örök adu ászt, s egy vádligörcs által behúzta a lábféket.
Nem volt mese, le kellett telepednem. Az áhított padon ülve, a testem csak úgy döntötte magába a pihenés áldott nedűjét, ugyanakkor elmém a fáradhatatlan figyelmével továbbra is az utca szmogos-zajos kavalkádját pásztázta. Szemem nem lelve a kozmikus jeleket, sem Buddha titkos kacsintását, megakadt egy fiatal páron, akik éppen az autójuk felé tartottak. A jármű velem pontosan szemközt, nagyjából hat-hét méterre tőlem parkolt. Teszem hozzá gyorsan: tilosban.
A pár (valószínűleg) a szomszédos egészségügyi intézményből jöhetett, mindenesetre a hölgy gyermekáldás általi terheltsége erre engedett következtetnem. A mai magyar átlaghoz képest némileg jobban öltözöttnek mutatkoztak, a néhány éves (ezüstszürke) kombi BMW is übereli a tömegesen használt „mi autónk” kategóriát. A lakótelepi beton lényegre törő nyelve jól szituáltnak írná le e típust.
Miután a magyar nyelvben rejlő leleményeket messzemenőkig feltárva „kikurvaanyázták” magukat az ablaktörlő alatt hagyott büntetőcédula gerjesztette harag levezetéseként, a kismama beült az anyósülésre és (sejtésem szerint) a ”feleslegesen kidobott pénz” felett érzett bánatát (és dühét) a koffein és cukor gyöngyöző egyvelegébe, Coca-Colába fojtotta.
A férfi, kit az idő nemsokára apává avat, a civilizáltság omladozó testtartásával állt egy darabig autója mellett és a Marlboro Man kérlelhetetlen hanyagságával szívta cigarettáját. Tekintetében a könnyen felismerhető neheztelés villogott, s mintha gondolatai ostorcsapásával egzecíroztatta volna komisz járművét, fejére olvasván: „mondtam, hogy mit mondj, ha jön a közterületis!” Ez talán amolyan Knight Rider-flashback lehetett nála. Ugyanis ahhoz a generációhoz tartozott, akire Kit és Michael sajátos története még komoly befolyással lehetett.
Egyetlen szál cigaretta sem tart örökké (és ezért a dohányiparosok örökké hálásak lehetnek), így lassan ez is vesztett hevült aktivitásából: elégett. Apuka azon mozdulatsora, amellyel a csikket játszi könnyedséggel elpöckölte, elképesztő veleszületett tehetséget, de legalábbis olyan alaposan túlduzzasztott izomzatú rutint sugallt, amit csakis hosszú évek során beinjektált tapasztalat-szteroidoknak köszönhetett.
Tulajdonképpen a nagyvárosi lét által alanyi jogon biztosított, ám jelentősen túlaffektált „faszom a világba”-attitűdöt lehetett nála a maga tökéletességében megfigyelni.
Berágva pattant be a „Bömös” barna bőrülésébe, gyújtást adott, mire a motor beindult, elkeseredett bömbölésre ösztökélve a kipufogórendszert. A környező légteret uraló monoton zajorgiát leigázta a frusztrált pökhendiség melldöngetésének e jól ismert hangja, amit – egyébként - a főútvonalak hosszú és egyenes útszakaszai mellett élőkkel már alaposan megismertettek azok a „húzatók”, akik tesztoszteron-túltengéstől, kisebbségi-komplexustól és ki tudja, még mitől vezérelve űzik-hajtják motorizált „harcostársaikat”. A hatást úgy írnám le, mintha az erősen alkoholos állapotú, jelentékenyen berekedt, ám nagy kedvvel gurgulázó Tom Waits-et hallanánk.
Hogy bizonyítsa a világnak azt, amiről rajtam, mint tapintatlan megfigyelőn kívül, mindössze a mellette ülő párja tudhatott, azaz hogy idegállapota csak igen komoly amplitúdók között ábrázolható, egy közepesen erőteljes gázfröccsel örvendeztette meg a környéket. Ez az "élmény" a vadászrepülőgépeknek a hangsebesség elérésekor tapasztalható úgynevezett „hangrobbanását” idézte.
Bevallom, a harmadik szemem kinyílása után szomjazó homlokom nyugodalmas tisztásán pillanat alatt sereglettek össze a rezignált döbbenet ráncai, hogy újfent ráeszméljenek, az emberek milyen nehezen őrzik meg arányérzetüket, amikor lelki deficitjük kompenzálásáról van szó. Orrom kontemplatív békéjét is fintor törte meg. Talán e momentum kapcsán a kissé elveszett tekintetű kismamában is megdobbant a felismerés ura pszichés „túlvezéreltségével” kapcsolatban. És talán a jó néhány hónapos magzat sem ugyanaz már többé.
Először efféle gondolatok keserűcukorkáját szopogattam, és amolyan javíthatatlan, a pesszimizmus penetráns mocsarában örömmel és alaposan meghempergőző emberfia módján ingattam lehorgasztott fejemet, amikor egyszerre berobbant a millió csillogással rám rontó, és aztán vakságomban leigázó optimizmus, hiszen betöltött a kozmikus sugallat, s felismertem: a leendő szülők csak amolyan nevelési előjáték gyanánt adtak fontos leckét születendő gyermeküknek az urbánus civilizáció egyik nehezen kikerülhető szorongásgyilkos-szentháromságáról: koffein, nikotin, sebesség.
E felismerés keltette tompa bizsergéssel, félvakon ültem tovább a padon, s fanyar-furcsán mosolyogva pislogtam a már alig-alig csillogó, ám az annál intenzívebb motormorajtól fuldokló világra.
(és akkor ...)
QUEENS OF THE STONE AGE - FEEL GOOD HIT OF THE SUMMER
koffein, nikotin, sebesség, káromkodás
VálaszTörlésKirály! :-)