Helyzetjelentés

Rózsaszín pók andalog a falon,  

Egy zombi transzi lóg a plafonon.  

A hangok rezgésbe csomagolják a levegőt,  

Lánctalpas elefántok trappolnak a heverőn.  

Illat sehol, mindenütt fő a csepegve hullámzó hő,  

Munkál a vegyület: agykapacitás meg nő.  

A Tv-ben ugribugri subribunkó mukik rinyálnak,  

Akikben dolgozik az értelem, az egészre pisálnak.  

Tekeredik a mámortól a fény meg a lég,  

Úgy gondolom, ez az író-elme végre kész. 

Egy relatív realista hat soros

Rick Ingersol - Lost Souls

Kókadtan pang az élet, viszont tombol a halál, 

Mi valaha virágot ontott, épp csak vegetál. 

Üvöltő rettegés rakott fészket az agyakban, 

Hétköznapi tébolyt költ ki fióka alakban.
Egyhangúan a tábortűz körül a bamba nép,  
E fásult, kába csendben jövőnk lassan porrá ég.

Van, hogy késő

Későn érkeztem. Holtan találtalak, egy könnycseppel, az élet utolsó leheletével a szemedben.

Rövidlátó egocentrikusságomat mutatja, hogy csak a hiányoddal tudatosultak bennem értékeid. Eddig a folytonos önmagam-körül-forgás közönybe burkolta azt a rengeteg érzelmet, szeretetet, lelkesültséget, szépséget, ami te voltál, s aminek hiánya ma lelkem marcangolója.

Pillanatok alatt omlott össze az önhittség általam hosszú ideje tákolgatott vázszerkezete – ami megmaradt, a széjjelfeszítő űr, az ostoba öntetszelgő tékozlás emlékműve: a nagy büdös semmi. Most, ahogy nézem életed utolsó megnyilvánulását, a lassan felszáradó könnycseppet a szemedben, a bénító tehetetlenség letaglóz. Valóban csak ennyire vagyok képes?

                Mindössze annyi telik tőlem, hogy érzéketlenül döntsem romba környezetem, miközben szenvedő ábrázattal léggömböket eregetek a többnyire borúsnak látott égbolt felé?

Miért nem volt elég a sok-sok, túl sok könnyed, miért csak a legutolsóból értettem meg, milyen otromba tudatlanság vakította szemeim mikor rád néztem?

S mi lesz, ha eltűnik (mert hamarosan felszárad) az utolsó könnycsepped is?

           Szemed kiszárad, üveges lesz. „Igazán” halott leszel. És én igazán gyilkos.

Mintha

A gang sötétjének illuzórikus palatáblájára rovom fel

cigarettám parazsával ittlétem jeleit.

Hagyom a belülről osonva hullámzó nyugalomnak, hogy

kényelmes csodaszőnyeggé varázsolja alattam az üres folyosó lábtörlőjét.

Csodálom az udvar fény-hiánytól feketéllő fáinak formáit,

az éjszaka végtelen árny-spektrumát bontja ki előttem.

Olyan mintha otthon lennék, rendben a világgal,

mintha beengedték volna az örök kívül rekedtet.

Finoman pukkanó boldogság-buborékok, fogatlan kétely-rémek,

szép remények hulló csillagai, langyosan simogató szellő-barát.

Mosolyogva magamba tekintek:

puhán táncol tudatom sokszínű parkettjén ez a mágia,

hosszú ruhája szárával söpörve fel a mindennapok hiányának koszfoltjait.

Átmeneti e tisztaság és a vele járó boldogság – elszáll, tudom.

Mégis:

az áthatóan pulzáló sötét minden pórusából csepegő bűbájt,

hogy mintha, 

azt szomjazom.

Az életről szerzett életszerűtlen látomások öncélú felsorolása

Leplezetlen titkok puha nyomdokain járva, az emberfia könnyűszerrel elhitetheti magával, hogy nyomolvasó.

A szén szent és sérthetetlen.

Lazúrozott fakerítés óvja a szögesdrótgyárat.

A fafeldolgozó üzem körül magas betonkerítés, tetején szögesdrótkoszorú ül.

Ha van új a Nap alatt, arról valaki már úgy is tud.

Hunyorgó reggelek kába apostola sincs mindig ébren.

Egy lényeg nélküli világban a lényeglátás lényegtelen úri passzió.

A vakítóan izzószemű lángelme páratlan pókerjátékos – de sosem játszik.

Vajon miért van napellenző a vakok iskolájának ablakain?

Nincs az a parasztság, ami Budapesten meg ne lenne.

A bezárt agy nem más, mint egy feltörhetetlen héjban ülő dióbél..

LSD/Psilocybin: elmenni másvilágot látni.

(Megalapozott) Jó kívánság: egyenesebb cimborákkal még görbébb éjszakákat!

Kevesebb kérdés, több csend.

Ami mekeg, az a legritkábban brekeg.

Igyekezz a lehető legtöbb premier előtti előadáson részt venni!

Ne szívjon füvet, aki nem bírja!

A fair-play szellemét szem előtt tartva, nálam mindig a pirosak győznek.

Minden napból hiányzik valami.

Az álmosságnak nem egyenes következménye az alvás.

Az élet mindig nyer, még akkor is, ha halállal végződik.

2006 november (konyha)

A vége: a tovább

Szinte várom, 

hogy lehunyja bennem szemét a remény,

és 

felgyúlhassanak a csalódás tüzei.

Belátó tudatommal

büszkén oltom majd ki 

a lángokat.

És örvendek erőmnek,

amely kiszorítja lelkemből

 a kínzó égés éhes kígyóját.

Amikor eljön a pillanat,
és
semmivé válik újra a szép, az esély,
és
az élet krízis-köpönyegébe rejt el
minden reményt,
egyetlen utam adódik:
vállalva a veszélyt, 
ami az elfogadásban bújik meg:
dacolni és menni tovább.

Bobo bá és a szerelem

Tom Bagshaw

     Kölök már messziről látja a jól ismert, szikár alakot, aki felé éppen igyekszik. Bobo bá a bevett testtartásában ül a fűben, éppen szemben a hatalmas tölggyel, amelynek formáján, ágainak kiszámíthatatlanul egyedi térkitöltésén oly sokat merengtek és filozofáltak már együtt. A természetben megnyilvánuló Isteniséget, a transzcendencia földi lenyomatát jeleníti meg számukra ez a hatalmas életenergiák felett rendelkező növény. Képét a belső béke szimbólumává nemesítették magukban.

    Efféle spirituális és költői gondolatokkal a fejében sétál be a Városi Park közepén elterülő, itt-ott árnyakat nyújtó ligetecskékkel megtűzdelt nagy füves placcra. Egyenesen a szokott a hely felé tart, oda, ahol az öreg van. Amikor mellé ér, természetesen nem szólnak egymáshoz. Ilyenkor nem kell. Kölök nem akarja megzavarni, ahogy az öreg kontemplál.

    Így hát letelepszik mellé és felveszi a meditáció gyakorlásához megfelelő pozíciót. Nemsokára már elengedi minden gondolatok súlyát, és felemelkedik az időtlen létezés szférájába. Kívülről nézve mozdulatlanul, szeizában ülő alakjaikat, éppen olyanok, mint két, a lemenő nap vörösében sötétlő szikla egy rét közepén.

    Az „Öregharcost” még „odaát tartja” rutinja, amikor Kölök visszatér a világba. Tudata mindjárt tárgyat keres, amire irányulhat. És mivel meditációja előtt a szeretet és a szerelem témakörét forgatta magában, nem meglepő módon első gondolatcsápjai is ezek köré fonódtak. Mindennél pontosabban érzi, hogy iránya egy tiszta kapcsolódásra való rátalálás. Egy minden eddigi kapcsolódását felülmúló, öntranszcendentáló kapcsolódás, amiben a két én önmagán túlmutatva hozza létre a legbiztonságosabb állapotot, a mi-t.

    Kölök efféle elvont elképzelésekben tobzódó elméje aztán gyorsan egy alakhoz is köti ezt a vágyat, ami valójában sokkal több puszta vágynál: életének értelme fejeződik ki benne. Élete értelmének formája, végső soron életének testet öltött értelme egy személy: a Lány.

    Alig egy hete, teljesen triviális módon ismerte meg, amikor az szerda este a villamosnál a pótló busz megállója után érdeklődött nála. Tulajdonképpen Kölökben már akkor elkezdtek finoman rezegni lélek-hárfájának húrjai, amikor meghallotta a lány hangját a háta mögül. De miután megfordult és azt magyarázta, merre találja a buszmegállót, a lány gesztusainak leheletfinom érintései már az elragadtatás dallamait szólaltatták meg bensőjében. A két tudattalan közötti kommunikáció öröm ódát komponált érzékeny hangszerére. Egy totális, leírhatatlan érzet töltötte el.

    Elköszöntek egymástól, Kölök nézte, ahogy távolodik tőle, éppen abba az irányba, amerre ő küldte. Letaglózó volt számára, hogy hiányt érez. Egyfelől azt érezte, mintha a lány magával vitt volna belőle valamit. Ha mást nem, egy lehetőséget. Valami hatalmasnak a lehetőségét.  Másfelől pedig egyfajta ösztönös szimpátia köteléket. Mintha az összetartozás-érzés varázslatos, de törékeny selyemszála kötötte volna össze őket.

    Ahogy távolodott a Lány, úgy feslett el egyre inkább ez a kötelékszál. Teljesen betöltötte az eltökéltség, hogy tennie kell a védelmében, így hát utána sietett. Fogalma sem volt, mit fog neki mondani, de ez nem zavarta igazán. Meg volt győződve róla, hogy a legnagyobb hibát azzal követné el, ha passzív szemlélője lenne e selyemkötelék semmibe porladásának.

Órákon keresztül sétáltak és beszélgettek a langyos nyári éjszakában. Az a természetes fesztelenség, amely egymás társaságában a legelejétől megadatott nekik, éppen az élet azon nagy lehetősége, amit az ember csodaként élhet meg. És ők alaposan megfürödtek ebben a csodában. Kiélvezték minden cseppjét.

    A hajnal fényei sem rebbentették el a varázst. A lány házának kapujában búcsúztak el egymástól. Amikor elköszönés után egy ölelésbe fonódtak össze, mindketten vibráltak. Szándékosan alig értek egymáshoz az éjszaka folyamán, ez is a csodát szolgálta. Vágyaiknak ezen megzabolázása aztán egy igazi, mélyre ható ölelésben talált kisülésre. Kölök azt érezte, hogy nem is a felületét fogja a Lánynak, hanem őt magát, a lényét, hogy belemarkol, hogy megragadja, hogy szellemileg magáévá teszi ebben az ölelésben. Hogy teljesen átadva magukat a másiknak betöltekeznek egymással. Betöltekeznek a totális együttléttel. Hogy abban a rövid, egymás karjaiban eltöltött időben együtt vannak teljesek. Éreznie a lány apró kezeit és szorításának odaadó erejét a testén, megható volt, és felemelő. Teljességet élt meg. Azokban a pillanatokban szellemi orgazmusban osztoztak.

    A lány még aznap elutazott. Kölök azonban nem feledhette. Gyakorlatilag folyamatosan beszél hozzá gondolatban. Az ő gondolatával alszik el, majd reggel vele ébred. Habár intuíciója a legszebb reményekkel andalítja, nem ostoba, tudja, hogy talán csak a fantáziája teszi ennyire izgalmassá számára a helyzetet.

    Úgy döntött, követi belső hangját, vállalva minden racionális kockázatot. És élvezi. Mert azóta nagyon él.

    Bobo bá közben kinyitja egyik, majd másik szemét, aztán lassan, szokásának éppen megfelelően felemeli karjait, hogy kinyújtóztassa azokat. Ahogy elkezdi befogadni a világot, arcán a megtisztultság derűjével odabiccent Kölöknek. Az meg vissza neki. Rövid ideig csendben ülnek, majd Kölök odafordul az öreghez és megkérdi:

-          Bobo bá! A te szerelmes verseidben miért van olyan kevés szerelem és annyi sok szex?

-          Erre mindig érzékeny voltam. – jön a felelet.

-          Pontosan mire?

-          A valóságra.

    Ezután még sokáig ültek kinn csendben, és élvezték a fű hűvösét, gondolataik tisztaságát.

Fehér vitorla vagy

Ülök a parton.

A kétely örökkön pergő, finom homokszemei

már a zsigereimben zizegnek.

Kereső retinámon rezeg a kép:

az ősbizonytalanság óceánjának

kétségbeejtően széles horizontja.

Szigetem: a Hiábavalóság.

Itt létezem: a szerető-élet hajótöröttjeként.

Komfortom: sorsom elfogadása.

Éjszakáim csillagjaiban ezernyi nő kedvessége világít.

Onnan, az elérhetetlen magasságból

az elfogadást mosolyogják felém.

Sugallják, talán lesz kereső tekintet,

amelyik nem siklik el a végtelen vizekbe simuló

alig létező szigetem,

és folytonos önigazolását kereső,

önmaga körül bolygó lakója felett:

hogy igazán rám találhat valaki.

Az elfogadottság esélyét…

Talán te vagy az?

Te, aki a remény egyre közeledő fehér vitorlái alatt

oly hívogatóan nevetsz rám?

Te, kinek hajója régóta az egyetlen,

kit oly közel érzek magamhoz,

hogy távolból is hallhatjuk egymás szívdobbanását?

Vágyott, s kacagó alakod

megtöri látómezőm sivár egyhangúságát:

szememet bizakodó napsugarak vakítják,

 elmémben már gyűlnek

a csalódás rettegett fellegei.

Elhihetem?

Merjem hinni,

miután annyi bizakodás rongyként való elhajítása,

annyi hajó szenvtelen elfordulása

és visszavonhatatlanul semmibe veszése,

annyi sebfeltépés és behegedés után,

hogy te leszel, ki felenged

az együttlét fedélzetére,

ki célommá, szeretőmmé, társammá

ki valóságommá lesz?

A mi Godot-nk sem jön el

Reggel korán kelt. Sokkal korábban, mint az utóbbi időben bármikor. Igazság szerint már jó ideje nem dobta ki magából az ágy ennyire hamar. Alaposan, mégis gyorsan megmosakodott, hogy kellően elmerülhessen a ruhaválasztás mágiájában. Mindennél fontosabbnak érezte, hogy a lehető legjobb színben mutatkozzon, ha megérkezik Ő. Az elfogadás tekintetének jutalmazó simogatását vágyta.

                Elkészült. Nett, csinos, jól fésült volt. Teljesen eltelítette a várakozás izgalma – aminek magjában az elismerés hiányának félelme pulzált.  Attól rettegett, hogy vajon mit fog hozzá szólni „Ő”. Ő, akinek nevét sem szokta kimondani, csakis a legnagyobb titokban, és csupán önmagának, leginkább akkor, amikor egyedül van.

                Úgy bánik a névvel, ahogyan a zsidók istenük nevével. És tulajdonképpen nem csak a nevével bánik „úgy”… Őt magát is istenként kezelte – aki büntet és jutalmaz. Istennek, aki mellett eltörpül, akinek kiszolgáltatott.

                Tehát magát Istent várja. Godot várja.

                Olvasta ugyan Beckettet, mégis reménykedik, az ő Godot-ja más, mint Beckett-é. Az ő Istene eljön. Nem mindig, nem bármikor, nem amikor megígérte neki, nem, de valamikor eljön. Most, most meg fog érkezni, kellett remélnie.” Már majdnem annyi az idő. Nemsokára itt lesz.”

                A percek azonban sebesen teltek, Godot azonban nem jött.  Csak várt, várt és várt. Ahogyan ott állta az áramló idő valóságosan igazságos, mégis viszonylagosan kegyetlen rohamait, a reménytelenség mindig torkos vasgyomra felemésztette szépen kimunkált reményeit.  Gondosan vasalt ingje és nadrágja elkárhozott a ráncok és gyűrődések pokoli kavalkádjában.

                A várakozó örömöt leigázta az önostorozó vád. Hibákat keresett. A saját hibáit. Azokat, amiért már megint nem jött el hozzá Ő, amelyek miatt vezekelnie kell. Amiért ez a szorongató hiány és a belőle fakadó fájdalom a sorsa.  Ennek az önbántó kutatásnak a bódulata szédítette bele aztán a kételyek fekete kútjának mélyébe.

                És amikor lelke már ott volt lenn, a vakságban, ahol megélhette önnön értéktelenségéből fakadó fájdalmának teljes spektrumát, teste a kanapéra rogyott.

Egész sokáig feküdt ott, teljesen elernyedve. Apja azonban később sem érkezett meg.

Másik-Világ-Lét

Épp csak egy kis lábatlankodás Seholsincsországban; némi szabad röppályájú egotrip azon a földön, ahol a szilárd anyag már csak szüntelen változó energiaóceán, és ahol a szédítően tág tudatú hentesek - különös kegyetlenségből - nem viselnek kötényt. Ezen a nem mindennapi helyen a mindennapokon trenírozódott szemek számára elfogadhatatlanul szokatlan módon a mészárosok az érzékelés költészetének hódolnak, és csupán egyetlen dologra jelentenek veszélyt: a rosszindulatú látszatra. Bölcselkedésemet figyelmeztetésnek álcázva kijelentem, kellő tartamú itt-bolyongás garantáltan mindenkinek kinyitja a harmadik szemét. 
Csak az képlékeny, hogy a homlokon vagy a háton. Ez attól függ, hogy a paranoia vagy pedig a megvilágosult önmeghaladás uralja el az elmét.

A Geci genealógiája

 

Virtunapló: EZVX év 00110022 hónap ++--++ nap

 

Igazán remek, hogy - a korunkat jellemző technológiai fejlettségnek köszönhetően - belepillanthatunk miként is zajlik az élet más, a miénkkel párhuzamosan létező Univerzumokban. Amióta a PUKI, azaz a Párhuzamos Univerzumokat Kutató Intézet egyik közepesen jelentős osztályának vezetőjeként tevékenykedem, számos olyan más világokból származó információ futott át a winchesteremen, amelyekben a kultúránk konstruktív jellegű befolyásolásának potenciálja rejtezett. Ezek legtöbbször az ALMA-Párt idevonatkozó engedélye hiányában, a gyakorlatilag senki számára nem kutatható információs tárba, köznépi elnevezése szerint, a Virtuális Almanachba kerülnek. Tulajdonképpen az Almanach a száműzetést jelenti az információ számára. Már olyan értelemben, hogy a létjogosultságukat szüntetjük meg a száműzés aktusán keresztül, hiszen megvonjuk tőlük annak lehetőségét, hogy kapcsolódhassanak világunk szabad, azaz az Almanachon kívüli tudáshalmazához, és így jelen kultúránk elemeivé, annak összetettségét segítő részeivé váljanak.

Már jó ideje vittem hivatalomat, amikor hosszasan húzódó nyugtalan latolgatást követően egyszercsak elhatároztam, kimentek néhányat ezek közül a regisztráltság pusztaságába száműzött információk közül a saját virtunaplóm titkos mappájába. Nem tagadom, egyfajta izgalmas bizsergés révén, valamiféle küldetéstudat uralkodott el rajtam. Azt is mondhatom, hogy megszállt a jövő jobbá tételén magányosan mesterkedő intellektuális forradalmár szellemisége. De a legmeghatározóbb motivátorom mégis egy mondat, „okulásul késő koroknak”, amely sehogy sem megy ki a fejemből.  Meg aztán nagyon sokszor találtam égbekiáltó párhuzamot, vagy éppen végtelen aktualitást a nálunk zajló élettel.

Tehát úgy döntöttem, hogy az első „mentvényem”, amelynek nem kell az Almanach végtelen virtuális sivárságában vegetálnia, legyen egy ilyen napjainkra rímelő információ. Ráadásul nem más ez, mint egy naplóbejegyzés. Bizonyos Wakrye-é. Egyebet nem tudok az illetőről.

 

10 245. bejegyzés - 189°45°° -

cím: Geci genealógiája

Már itt az elején szeretném leszögezni, hogy a cím túlzó. Nem lesz itt precízen feltárt eredettörténet; valójában hangzatossága miatt választottam…   

Na kérem! Nem bírtam megállni, utána kellett néznem a dolgoknak. Ugyanis nyugtalansággal töltött el az a rendkívül furcsa felvetés, amely az utóbbi időben, mint méreg a levegőben, szennyezi tovább kultúránk amúgy sem kristálytiszta légkörét. Tulajdonképpen ez már nem is szennyezés, sokkal inkább egyik kulturális fundamentumunk megtépázása. A poligecizmusról beszélek.

                Nekünk az előttünk járó generációk azt tanították, hogy egy a Geci. Ő teremtett és rendezett el mindeneket. Ő az egyetlen, aki örök; nem született és nem hal meg. Ő az időn és téren kívül létező végtelen jóság és bölcsesség.

Erre meg egyesek, valami elképesztő blődséggel azt igyekeznek bebizonyítani, hogy több geci van. Akár szilaj tornádó a tákolt vidéket, oly mélyreható alapossággal borzolta fel az emberi kedélyeket e felvetés. Általam soha meg nem élt nyugtalanság telepedett a városokra. Ez a rosszindulatú, kétes eredetű kétely beette magát az emberek elméjébe; mint pestis terjedt a fejekben. Más, nagyon más lett minden. Meg kell vallanom, rajtam is elhatalmasodott ez a mindent átható zaklatott izgatottság. Az életemet eddig vezérlő alapvető bizonyosság helyén a kételkedés ingoványa poshad. Ezért éreztem égető késztetést, hogy utánanézzek Geci eredettörténetének.

Vissza akartam kapni lelki békém gránitszilárdságú talapzatát, és úgy gondoltam, ehhez a lehető legtöbbet kell tudnom Geciről.

Abból szeretnék lejegyezni valamennyit, amit kiderítettem. De tényleg csak a lényeget.

 

 

Először az elnevezés eredetét szerettem volna tisztázni. Természetesen tudom, hogy nem a legérzékenyebb pontján kezdtem el kapirgálni a problematikát, de úgy gondolkodtam, ez tökéletes belépő Geci megismerésének szövevényes kultúr-kalandjába. Aztán első tapasztalásom ebben a bonyolult információ-szőttesben a meglepődés arculcsapása volt. Ugyanis megtudtam, hogy a geci szót eredetileg az ősrégi, ám ma is használatos genny szóból képezték; ráadásul elsődlegesen a spermium szó köznyelvben alkalmazott szinonimája volt.

És nemkülönben megdöbbentő az, hogy annak idején csupa negatív konnotáció kapcsolódott hozzá. Ha valakit gecinek neveztek, az a személyes méltóság jelentős megsértésének számított. Tulajdonképpen a jellemtelen, rosszindulatú és aljasnak tartott emberre használták. Napjainkban már leírni is szörnyű efféle baromságot. Manapság inkább mindenki azt akarja, hogy gecinek nevezzék. Az, hogy „de geci vagy!”, esetleg az „ez igazán geci volt!”, a legkívánatosabb dicséretnek számítanak.

Ezért ez számomra, és nem csak számomra, hanem mindenki számára maga volt a tébolyult gondolat mintatípusa. A legteljesebb történelmi hűség kedvéért nyomatékosan hangsúlyozom: ez a „mindenki számára” nem egy könnyelmű, vagy csak stiláris okokból odavetett mindenki. Azt jelenti, hogy egészséges, józan ember fejében nem fordul meg olyan gondolat, miszerint Geci, aki maga az elgondolhatatlan tökéletesség és végtelen teljesség, bármilyen formában is rokonítható lehetne egy kellemetlen szagú, fertőzések kapcsán termelődő, sűrű, zavaros fehér testnedvhez, vagy éppen egy alantas emberhez. Sem a spermiumhoz.

Sikerült azt is előásnom, hogy a ma már csak a csodálatos Nagy Felismerésként emlegetett tömeges revelatív élmény előtt, valami egészen meghökkentő módon, Geci „neve” Isten volt. Így kezdődött a kutatásom: testnedv, aljasság meg ez az isten-dolog. Máris három elementáris esztelenség.

 

Mi, és a kanonizációt követő nemzedékek, már minden évben nagyszabású ünnepséget csapunk Nagypénteken, hogy emlékezzünk a napra, amelyen először szereztünk tudomást Geci létezéséről. Azóta nevezzük a ma már mindenki által utált Bukott Angyal cselekedetét Nagy Felismerésnek, a napját pedig Nagypénteknek.

Igazság szerint a Nagy Gondolat Kanonizációt megelőző időkről alig tudtam valamit előbányászni Nagypéntek hagyományáról.  Annyi bizonyos, hogy sok évvel ezelőtt az ördöggel kötött becstelen alkuja után, minden erre utaló előzmény nélkül Geci ellen fordult első angyala, és az újságok hasábjain keresztül telekürtölte a világot azzal, hogy Geci létezik. Továbbá leleplezte földi megtestesülését, azaz Őszentsége I. Geci alakját is.

 Ezen túl, leginkább arról maradtak ilyen-olyan feljegyzések, hogy miként formálódott az áruló angyal tettének megítélése. Először egy számomra teljesen ismeretlen kifejezéssel illették: politikai csinn-bumm cirkusz. Ez egy nagyon rövid ideig tartott értelmezés volt, aztán jött a Rágalom Napja, majd az Árulás Napja. A negatív csengésű elnevezésekből kitűnően látható, a káosz hónapjai voltak ezek; aztán a tömegek gondolkodásának szent szinkronizálásával szüntették meg ezt a tébolyult zavart.

                Nehezen érthető, hogy e rettenetesen sötét korok primitív elméiben miként fért meg békében egymással, hogy a mindennél tökéletesebb szentség, a Mindenség Teremtőjét Istennek, a gecit pedig egy testi váladéknak gondolja.

 

Ahogyan ma, akkor is a Barátság és Jótétemények Minisztérium hatáskörébe tartozott az a feladat, hogy segítse a népet eligazodni a világ értelmezésének nehézségei között. És ez a patinás intézmény mindig is nagy hatásfokkal töltötte be funkcióját. Szinte magától értetődő könnyedséggel birkózott meg ezzel a teljesen természetellenes, ma egyszerűen elfajultnak nevezhető gondolkodással is, amely a közösséget ugyanúgy, mint magát az ezt elgondoló egyént a legmélyebb fundamentumánál mételyezi meg.

A folyamatos önellentmondások szofisztikáltságba fojtásán pallérozódott szakember gárda az összes gyenge pontján támadásba vette az emberi tudatot. Nem győzőm hangsúlyozni: ezek igazi profik voltak. Amikor a gátlástalan megfelelni vágyás és a manipuláció rutinja nekiesik a tudatnak, ott elme nem maradhat változatlan.

 

                Békességet ígérő jótéteményként érttették meg fajtársainkkal, hogy Isten nem létezik, soha nem is létezett, és minden, ami róla szól a történelemben és kultúrában, az tulajdonképpen naiv félreértések sorozatán alapul. Tehát Isten meghalt. Ott és akkor. Viszont ami már többszörösen és minden kétséget kizáróan bizonyítást nyert, az, hogy Geci van.

Brutális hatékonysággal igézték meg az embereket, a tömegek magabiztosan vették át a világnak e jelentősen megújított értelmezését.

                Az értetleneket, akiknek nem ment zökkenőmentesen az új gondolatcsomag magukba integrálása, gecigyalázás vádjával állították bíróság elé. Ugyanígy jártak azon bajkeverők is, akik mohó kedvüket lelik az elégedetlenkedés valamelyik megnyilvánulásában. Ott egyébként, már hogy a tárgyalás legelején, kritikus, tulajdonképpen a tisztaságát óvó lelkiismeret számára megoldhatatlan helyzetbe kerültek, ugyanis Gecire kellett volna megesküdniük, hogy az igazat fogják mondani. Így hát nagyon sokan kerültek tárgyalás nélkül az injekciógépbe. Százezrek…

 

És akkor ezen a ponton kell visszaugranom a legelejére: a poligecizmushoz.

Az természetes, hogy nekem hivatalból elleneznem kell még a puszta felvetését is. Némi jól titkolt kétkedéssel ellenzem is. De pont azért hagyom ezt a bejegyzést a jövőnek, hogy ha egyszer lesz valaki, akiben nem csak némi, hanem elemi erejű kételkedés keltődik, és aki majd nem kötődik egyetlen olyan fontos hivatalhoz sem, amelyhez fűződő lojalitását csak fejvesztés terhe mellett adhatja fel, annak legyen mire hagyatkoznia a kor ellen megfogalmazott vádjainak alátámasztásához. Még ha csak egy efféle virtunaplóba írott memoárról van is szó.

      Az önérdek, a létfenntartó ösztön bármilyen nagy ellenállása dolgozik is jelenleg bennem, mégis le kell írnom a következő pár mondatot: ma ugyanúgy hosszú sorok várják kivégzésüket, mint azokban a gecigyalázásos időkben. Már húszezernél is több azok száma, akik a legkülönbözőbb okok miatt nem vetették alá magukat a legújabb ez irányultságú technológia, a hipnóvízió gondolat kanonizáló eljárásának. Mindössze annyi változás történt, hogy akkor az egyetlen geci, most meg a sok geci miatt ölik a tömegeket.

Ebből is látszik, nem lettük jobbak. Nem tanultunk megbocsátást, sem kegyelmet. Emberségesebbek sem lettünk. Világunk nem lett szeretettel telibb. Nem közelítünk fajunk ideáljához. Azzal, hogy Őt imádva és követve gecibbekké váltunk, nem jött el a lehető legjobb világ. És valamiért azt érzem, nem úgy érhetjük el ezt a lehető legjobb világot, ha a sok gecit követve még gecibbé leszünk. Elkeseredett és csalódott vagyok. És nagyon egyedül érzem magam a világban. Nem tudom, mit tegyek. Nem tudom, mit is kellene tennünk…

Bejegyzés vége.

Hát, ennyi volna az első információ mentésem. 

Azért éppen ezt jegyeztem le, mert mi is nemrég lettünk túl a polialmizmus hosszan elhúzódó vallási vitáján. Úgy látszik, hogy az, ami nálunk a többalmaság ostobasága volt, azaz a gondolaté, mely szerint több transzcendens X létezik egyszerre, világokat átszelő világnézeti téveszme. Mire a mi kultúránk ki tudta zárni a téboly e találékony gondolatszimfóniáját, annak összes elmebeteg tételét végig kellett játszanunk. A legeleje, a nyitány az Almaság vagy Körteség kérdése volt; hogy az egyetlen Alma vagy az egyetlen Körte. Ezt egy engedékenyebb tétel követte, az Alma és Körte, azaz a megbékélés dallama. Aztán az elfogadás e harmóniája hozta létre a Gyümölcsizmust, a békés szeretet vallását.

De mint minden, ami fajunktól ered, rothadásnak indult a Békesség Gyümölcse is. Belülről bomlasztó folyamatok gerjesztésével estek neki az elégedetlenek ennek a monolit gyümölcsnek. Az érvek véres vitája végül is a legesszenciálisabb gyümölcs, az Alma szakrális voltának kinyilatkoztatásával zárult. Az alma lett a gyümölcsök királya. Pontosabban királyai, ugyanis létrejött a polialmizmus. Végül felülkerekedett az Egy Alma gondolata.

És itt tartunk ma, az egyetlen, hatalmas, mindenható Almát imádjuk.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szem fakó pár

 

Naiv közhelyek szédítő magaslatai

felett, vékony pallón poroszkál át

múmia fakó alakja,

egy csúfba boruló világ kristályának

szépség-zárványaként.

 

Halált váró sápadtsága mögött

életet igenlő értelem lebeg;

Ő a Jelentőségteljes Jelenlét -

egy törékeny test

súlytalanságába rejtve.

 

Lelke könnyed szférákat

árnyként átlebegő porcelán báb,

a sorsszerű kivülrekedtség művészien szőtt

madzagjain függeszkedő

marionett.

 

Éteri melankóliával átitatott képe vibrál

rá-érzékeny szemeimben,

a puha mélabú leple alá

rejti el fájdalma

kifejezésre váró titkait.

 

De tudnom kell:

elmém vetíti evilági valóságom vásznára

hattyú kecses alakjának szellős skiccét;

vágyaim, reményeim, fantáziáim

kínzó jutalmaként.