Még egy fejezet (a Fromm-könyvhöz)

    

Szememben a vallás az ember egyik első próbálkozása a világ megértésére, azután hogy a bioevolúció során az élet éppen az ő fajában ébredt öntudatára. Az ember tudata önmagáról, kérlelhetetlenül kiszakította őt a természetből. Az állatot még leginkább ösztönei által meghatározott cselekvőként írhatjuk le, még akkor is, ha vannak olyan fejlettebb fajok, amelyeknél már az értelem, a tanulási képesség és az eszközhasználat is megfigyelhető.

Mégis azt mondhatjuk, hogy az állat a természet harmonikus része, hogy a túléléséhez szükséges képességeket a természet ruházza rá. „Csak” a természetet kell túlélnie, önmagát nem. Ezzel szemben az embernek komolyan munkálkodnia kell olyan képességek kidolgozásán, amivel saját maga, illetve a faja által végzett (ma már) globális tevékenységet kezelni tudja: tehát hogy túlélje önmagát.

Az állatnak nincs tudata önmagáról, ami lehetővé tenné számára, hogy meghaladhassa a természetet. Nem úgy az embernek, akit én-tudata kiszakít a természet Éden kertjéből, s akinek már önmaga sorsáért felelős individuumként kell megküzdenie a létezés problematikájával.

Úgy fest a dolog, hogy a létbe-vetettség problémájának megszületése az élő szervezet tudatossággal kötött frigyéhez kapcsolható. A megoldás megszületéséhez okvetlenül szükséges az emberi abbéli törekvése, hogy növelje önmaga tudatosságát. A Tudat világa egy hatalmas, új terület a homo sapiens sapiens számára, amit ugyanúgy fel kell térképeznie, be kell járnia, mint ahogyan tette azt a Földbolygó kontinenseinek, vizeinek feltárásakor.

Oda érkeztünk vissza, ahonnan a „problémafelvetésben” elindultunk: a külső világ viszonylag jól ismert számunkra, de a belső horizont feltárásától még nagyon távol járunk. A magam részéről nem tudok elképzelni más hosszú távú tervet, mint hogy minél inkább megismerjük a Tudat birodalmát. Erre mutatnak azok a jelek is, amik számosan érkeznek a legkülönfélébb tudományok felől, de itt elég, ha csak a kvantuum mechanika eredményeire vetünk egy pillantást. A non-lokalitás elve, az observer-effect, vagy az EPR-paradoxon azt sugallja, mintha a Tudat az egyik legalapvetőbb létező volna. Mintha egy egységes, két pólusú világban élnénk, amelynek egyik pólusa az energia, a másik pedig a Tudat.

Ez, ha így van, ha másként, ennek az elméleti felvetésnek az ellenőrzése (bizonyítása vagy cáfolata) elkerülhetetlenné vált: osztom azt a vélekedést, amit – ha jól emlékszem – a kvantuum fizikus, Amit Goswamitól olvastam, miszerint „a 21. Század a tudatkutatás évszázada lesz”.

  

 

És még egy gondolat, amiben az előzővel ellentétben esik szó Istenről, Krisztusról, meg egyébként is sokkal inkább teológiai szemlélete az esszében leírtaknak. Egy olyan praktikus megközelítés, ami a felsőbbrendű hatalomba fektetett hit, az egyházak által elvárt diktátumok gondolkodás nélküli teljesítése helyett felelősségteljes cselekvést kialakító, kézzel fogható módszerrel áll elő.

Arno Anzenbacher (a „Bevezetés a filozófiába” című művében) Dorothee Sölle az „Isten halála utáni teológia” bemutatását célzó részben (8.1.7) ez olvasható: „Isten halála után az emberek tevékenységükkel (szeretetükkel) valósíthatják meg Istent azáltal, hogy újra megvalósítják Krisztus tetteit. A történelemben Isten az emberek által lesz. Istent gyakorlatban éljük át.” (1)

Azt gondolom, ezzel vallásos és nem vallásos, teisztikus és ateisztikus, gnosztikus és agnosztikus egyaránt azonosulni tud: cselekedjük a szeretetet, ne csak papoljunk róla.

A szeretet munka és nem ömlengés. A szeretet belülről fakadó tett és nem kívülről érkező parancs eredménye.

Ha szeretet van, Isten is van. Ha nincs szeretet, Isten sincs.

Erich Fromm: Pszichoanalízis és vallás 5

V. Veszélyezteti-e a pszichoanalízis a vallást?

Hogy a címben feltett kérdésre megtalálhassuk a választ, feltétlenül fontos a vallásnak azokat a vonatkozásait tisztázni, amelyek közül háromról ez idáig egyáltalán nem esett szó. Csak miután megismertük ezeket az összetevőket, leszünk képesek arra, hogy kellő megalapozottsággal ítélhessük meg, a vallás melyik szegmensére jelent fenyegetést a pszichoanalízis.

Fromm négy ilyen elemet mutat be: 1 a tapasztalati

                                                               2 a tudományos-mágikus

                                                               3 a ritualisztikus

                                                               4 a szemantikai vonatkozást.

A tapasztalati összetevő a tényleges vallási élmény, amely az emberben rejlő értelmi és érzelmi képességek kibontakozását jelenti. Erről már említést tettem az előző fejezetekben: itt tulajdonképpen az embernek a „Nagy Egységbe” való visszatérés utáni vágya beteljesülésének elősegítéséről van szó.

Valószínűleg nem szükséges hosszasan taglalni, hogy ezen a területen a pszichoanalízis egyáltalán nem jelent veszélyt. Sőt, amint ezt már leírtam, a vallás, ezen elemének pompázatos virágba borulásához felbecsülhetetlen segítségre lelhet a lélekelemzésben.

A vallás és a pszichoanalízis ebbéli – végső soron – közös törekvését leginkább a korunk értéktorzult társadalmában uralkodó szokások veszélyeztetik. Civilizációnk (mint erről már szó esett) magától értetődő módon termeli ki túlgépesített testéből a világban magát elhelyezni nem tudó, pusztán funkcióbetöltésre képes, elidegenedett embertípust: a konzumidiótát.

Ez, az egyébként a legkülönfélébb médiafelületek erdejében tévelygő, információs ingerrel túlterhelt, viszont a „Nagy Egész” természetéről mit sem tudó embertípus, lelki életének elhanyagolása folytán nagyon kevés (reális) önismerettel bír. Éppen ezért önbecsülését is külső visszajelzések, a környezetéből érkező (ilyen-olyan) impulzusoktól teszi függővé.

„Mások jóváhagyásától függ, és erre folyamatosan szüksége is van, s ennek elkerülhetetlen eredménye az elesettség és bizonytalanság.”(80.o)

A negyedik fejezetben említett „beilleszkedési-terápia” könnyedén eredményezheti ennek az embertípusnak a kialakítását. Az ilyen szemléletmód vezérelte ember gondolhatja (hiheti) magát vallásosnak, követheti a hitének megfelelő rítusokat, miközben meg van győződve arról, hogy vallásának legszebb hitelvei, illetve legnemesebb emberi értékekért imádkozik, még sem tesz mást, mint „egy, a piaci szemléletben gyökerező, reális céljait idealizáló bálványt imád.”(80.o)

A vallás tudományos-mágikus vonatkozása az embernek a természetben megfigyelhető jelenségek értelmezésére, illetve ezek befolyásolására tett törekvés.

Az ember először az Istenhez (istenekhez) fordult gyakorlati igényeinek, természetes szükségleteinek teljesítése érdekében. Ezek a „kérő, Istenhez fordulások” a rítusok.

Ahogy egyre inkább fejlődött a tudomány és a technológia, úgy „ragadta magához” a természet-magyarázás elsődleges szerepkörét. A nyugati (tekintélyelvű) vallások kikezdhetetlen dogmákból építkező rigiditásuk következtében nagyon nehezen alkalmazkodtak ehhez az új helyzethez, ugyanis lényegük részének tekintik ezt a tudományos-mágikus vonatkozást. Hiába jut a tudomány aprólékos vizsgálódása tételesen más eredményre egy adott témában, mint amit a Szent Írás”alapján a vallás hirdet, az egyház, a valóságot nem-tényszerűen megragadó szakralitás mellett foglal állást. Mivel Könyvének szavait Isten szavainak tartja, az értelmezésükben –ugyan - hajlandó némi engedékenységre, de a világról tett alapvető kinyilatkoztatásokat kritika nélkül fogadja el.

Ilyen például, hogy a keresztény egyház még mindig hat napos teremtésről beszél, miközben a „Big Bang”-teória semelyik formáját nem tartja szája íze szerint valónak. Hasonlóképpen áll az emberi faj „színrelépésével” is: ragaszkodik az első emberpártól eredő származottság tételéhez. Az evolúció versus teremtés vita még sok helyütt nem eldöntött.

A keleti vallások sokkal türelmesebben és kifejezett nyitottsággal viszonyulnak a tudományos magyarázatokhoz. (Ennek oka abban érhető tetten, hogy például a Buddhizmus vagy a Hinduizmus ezeket a tudomány által kutatott témákat sosem tartotta lényeges kérdéseknek.)

Tehát ezen a területen a pszichoanalízis az igazság megismerésére irányuló módszere éles összeütközésbe kerül a vallás által tanúsított lomhasággal, amely a szimbolikus nyelven megfogalmazott világmagyarázata melletti vak ragaszkodásban mutatkozik meg.

A harmadik vonatkozás a vallás egyik legfontosabb eleme a rituálé. A „(…) rituálé a gondolatok és érzések cselekvés általi szimbolikus kifejezése”(85.o) – írja Fromm.

A pszichoanalitikus vizsgálódás megfigyelte, hogy a vallási rituálék és a patologikus kényszerneurózisok mechanizmusa nagymértékben megegyezik. Ezt a témát már érintettem az előző fejezetben, s ott is lefektettem ezt a megállapítást. Most igyekszem tisztázni, hogy a jelentős egyezés dacára, mégis mely pontokon mutatható ki érzékletes különbség.

Fromm irracionális rituálékat és racionális rituálékat különböztet meg; a kettő elsősorban szerepük tekintetében tér el.

A kényszerneurózisokban az irracionális jelleg mutatkozik meg, s ez a többiektől való elszigetelődést eredményez. Ezek mögött elfojtott impulzusok elhárítása dolgozik, így a rituálé elmaradása esetén a tudattalan tartalom kitöréssel fenyeget, ami elviselhetetlen szorongással jár együtt. A szorongástól (és persze az elfojtott tartalomtól) való félelem indukálja a rituálé kényszeres ismétlését.

  

A racionális rituálé az egyén által értékesnek vélt célok kifejezése miatt jött létre. Nem ritkán ez a cél a közösség céljával is megegyezik. A rituálékat többnyire valamilyen közösségi tudat hozta létre éppen azért, hogy valamilyen cselekvésben manifesztálódva megerősítse önmagát. Nem véletlen, hogy Fromm úgy nyilatkozik az általában vett rituáléról, mint „kölcsönösen vallott értékekben gyökerező, közös célokat kifejező, közös cselekedet”-ről.(84.o)

Társadalmunkban ennek az emberi természet mélyén gyökerező igénynek a kielégítése három módon történhet meg: vallásossá válunk, esetleg korunk önmagáért való, értelmetlen rituáléiban igyekszünk feloldódni, avagy hagyjuk parlagon szikkadni ebbéli vágyainkat.

A vallás negyedik vonatkozása a szemantikai oldal, ami a vallás szimbolikus nyelvezetével van kapcsolatban. „A szimbolikus nyelv az emberiség által ismert egyetlen egyetemes nyelv”. (86.o) Ez a mítoszok, a tudattalan, az álmok, a lelki élet nyelve. Lényegét a belső – gondolatokból, (meg)érzésekből álló – tapasztalat kimondhatóvá, megfogalmazhatóvá tétele jelenti.

A szimbólumok nyelvét a világ minden szegletében, ahol élnek emberek, beszélik. Így van ez a mi kultúránkban is, nálunk a hiátus e nyelv megértésében mutatkozik meg. Tudatalattink még képes a kódolásra, viszont tudatunk a (legtöbb esetben) már elhasal, amikor a dekódolásról van szó.

Freud (és kicsit később Jung) az álom nyelvének megismerésével, újra utat nyitott tudatunk számára, hogy visszatalálhasson a szimbolikus nyelv dekódolásához. Ezzel kapcsolatban kifejtette azt is, hogy a mítoszok, a vallások, és így a dogmák is ezen a nyelven „íródtak”. Tehát a pszichoanalízis annyiban összeölelkezhet a vallással, hogy erősíti azt szemantikai vonatkozásában.

Tulajdonképpen a pszichoanalízis az ember által tudattalanul „használt” szimbólumok, szimbólumrendszerek értelmezéséhez ad kulcsot, vagy, hogy az előbbi hasonlatnál maradjak, dekódoló berendezést. Ugyanakkor éppen a dekódolás képessége jelenti a fenyegetést is a vallásra, hiszen az ember könnyen felismerheti a hittételek mögött rejlő lelki folyamatokat, emberi attitűdöt.

Ezek a felismerések ugyan közelebb viszik önmaga megértéséhez, de eltávolíthatják a vallás által támasztott kötelemtől, az Istenbe vetett hittől. Úgy pedig nem lehet vallásos az ember, ha annulálódott a természetfeletti X felé irányuló hite.

A kérdésre, amire e fejezetben keressük a választ – végső soron, és amennyiben a tekintélyelvű vallásokra gondolunk -, igennel felelhetek. Igen, a pszichoanalízis fenyegetést jelenthet a vallás évezredes monolitjára. Ennek elsődleges okátt abban találhatjuk meg, hogy a vallások fundamentumát az istenbe vetett feltétlen hit jelenti. A pszichoanalízis ezzel szemben az igazság megismerésének módszerét kínálja. Ha az ember tisztába kerül saját lelki életét befolyásoló folyamatokkal, többé nem érzi otthon magát a vallás által kínált, a hit támasztószerkezetére felépült, az igazságra félvak világában. Hite a nagy X-ről, a Mindenhatóról, saját magára irányul. Felismeri, hogy a problémái saját magából fakadnak, s hogy ezek megoldása is benne rejtezik.

Megismerve álmai üzenetét, tudattalanjának nyelvét, már nem ugyanazt olvassa egykori vallása hittételiben. Azelőtt úgy hitte, Isten nélkül semmi volna, ma már jól tudja, hite nem engedte, hogy saját magává legyen.

Meglátásom szerint az ember belső életének pszichoanalitikus megközelítése, segít őt leválasztani azokról a függőségi rendszerekről, amelyeket a vallással kapcsolatban épített fel: már nem kell többé hinnie az „igazságban”, már a saját kezébe veheti sorsának alakítását, meglelheti igazságát.

Mindezt teheti szabadon, önnön képességei kibontakoztatásának örvendezve, a világgal való összhang birtoklásának biztos tudatában.

Erich Fromm: Pszichoanalízis és vallás 4

IV.A pszichoanalitikus, mint a „lélek orvosa”

Fromm a fejezet első néhány oldalát annak szenteli, hogy különböző eseteket vonultasson fel, majd megmutassa, mennyire nem egyértelmű, mit tekinthetünk betegségnek, illetve terápiának. Alapvetően az esetek két fajta értelmezését tárja elénk, illetve a harmadik terápiás „hozzáállásként” a kettő szintézisét nevezi meg.

 

   Az egyik analitikus megközelítés a beilleszkedést nevezi meg primer célként. Itt „a társadalom és a kultúra által hitelesített létező magatartásminták jelentik a mentális egészség mércéjét.”(60.o) Ez, tehát mindenféle elvi megalapozottság nélkül várja el az embertől azt, hogy egy nagyobb struktúra (a társadalom) elemévé váljon, s tekintse sajátjának az ott regnáló értékeket, valamint (többé-kevésbé) a céljait is mondja magáénak. Talán felesleges hangsúlyoznom, hogy az egyén ebben az esetben nagyon kiszolgáltatott a kívülről jövő erőknek, a társadalomban jelenlévő destruktív folyamatoknak. Sorsának iránya túlságosan ki van téve a többség vélekedésének, önálló akaratának kevéssé van birtokában.

  

A másik ”iskola” abból a nézőpontból tekint a páciensre, amely az egyéni képességek minél teljesebb kibontakozását helyezi előtérbe. Ennél a felfogásnál az önerő, az önelemzés (ami nélkül másokat sem ismerhetünk meg) és az igazság utáni vágy kap hangsúlyt.

Az igazság megismeréséhez csak akkor közelíthetünk eredményesen, ha saját gondolkodásunkat vizsgálva képesek vagyunk felismerni azt, mikor valósak érzéseink, gondolataink, és mikor csak (ahogy a pszichoanalízis szaknyelve mondja) racionalizáljuk azokat olyanná, hogy azok megfelelővé váljanak számunkra.  Ahhoz, hogy az ember elérhesse szellemi szabadságát, meg kell szabadulnia a kívülről ráerőszakolt kötelmektől és a saját magának előállított hazugságaitól, azaz tudnia kell különbséget tenni, igaz és hamis között. Ezt segíti elő a pszichoanalízis.

Ebben az introspekció által kifejleszthető képességben rejlik a kritikus önértékelés és a helyes énkép kialakításának módja. Természetesen ahhoz, hogy biztosan megismerjük saját lelki működéseinket, hogy biztos kézzel csíphessük nyakon az önhazugságainkat gyártó racionalizáló képességünk tevékenykedését, permanens önelemzésre van szükségünk.

A „lélekorvoslás” e két irányzatának igazság-felfogása közötti különbség abban mutatkozik meg, hogy a beilleszkedést preferáló módozat az igazságot az individuumon kívül láttatja, amihez neki igazodnia kell. Ezzel ellentétben, az introspekciót előtérbe helyező módszer szerint az igazság bennünk van, s ha az egyén a lehető legteljesebben kibontakozik, nem csak saját magával, hanem a világgal is összhangba kerül.

Fontos megjegyeznem, hogy ez nem az individualizmusnak azt a formáját élteti, amely azt szuggerálja, hogy csak az önös érdek számít, amit minden áron (mások kárára is) érvényesíteni kell. Itt is érvényes az a szabály, hogy „szeressed felebarátodat, mint magadat”. És a megfelelő önismeret éppen ezt a felebaráti szeretetet, a tulajdonképpeni szolidaritást segíti elő.

Tulajdonképpen újra a tekintélyelvű vallások kontra humanisztikus vallások problémaköréhez érkeztünk vissza. Hiszen jól látható, hogy a „beilleszkedés-terápia” a tekintélyelvű vallásokat, míg az „introspekciós-terápia” a humanisztikus vallásokat juttatja eszünkbe.

Vajon miből fakadhat a kérdéshez való alapvetően kettős és ellentétes hozzáállás? Van az emberi lélek mélyén valami, ami ezeket az élesen eltérő nézőpontokat eredményezi?

Fromm ennek a kulcsát a szélesen (nem csak szexuális értelemben) felfogott Ödipusz-komplexusban véli felfedezni. Freud ezen „leghíresebb” elméletének tágabb kontextusban történő kifejtése azt mondja, hogy a gyermeknek a személyiségfejlődés során meg kell küzdenie az úgynevezett „inceszt rögződéssel”, tehát azzal, hogy el tudjon szakadni a biztonságot nyújtó szülőktől, illetve az azt felváltó, szociális kötődésektől. Ez utóbbiak sorába a nemzet, a faj, a vallás, a rassz, a politikai párt és ehhez hasonlókkal kialakított kötődések tartoznak. 

 „Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az emberiség fejlődése nem más, mint az út az incesztustól a szabadság felé”. (65.o) Az önmegvalósításhoz saját függetlenségünk kivívásán keresztül vezet az út, amibe a mi kultúrkörünkben sokaknak beletörött a bicskája. Az a faramuci az egészben, hogy éppen az önfeladásuk segítette elő beilleszkedésüket; ez társadalmi rendszerünk kritikáját is jelenti egyben. Persze autonómiájukat feladó egyének nem is alakíthatnak ki mást, csakis autokrata rendszert – ez teljesen ésszerű. Aki nincsen tisztában azzal, kicsoda is ő maga, azt a szabadság önkiteljesítő fuvallata sem járhatja át soha. Azt csak az igazíthatja el, hogy milyen elvárás, sugalmazás, szuggesztió jön kívülről, hogy mit mond a tekintély, mit ír elő a törvény: az ilyenek csak igazodhatnak, de nem igazgathatnak. Nem lehetnek rendezői saját életüknek.

„Az a ’beilleszkedett’ ember, aki nem az igazságban és nem szeretettel él, csupán a konfliktusok felszínre kerülésétől mentesül. Ha nem tud teljesen beletemetkezni munkájába, a kultúránk kínálta menekülési módok valamelyikéhez kell folyamodnia, hogy megvédje magát a magárahagyottság, a saját emberi gyengesége és tehetetlensége feneketlen mélységébe való bepillantás szorongató élményétől.”(67.o)

   A „hogyan lehet a terapeuta a ’lélek orvosa’” kérdésre a választ csak felsorolásszerűen adom meg.

-          Segítenie kell a pácienst kötelmei (inceszt kapcsolatait) feloldásában, hogy ezáltal képessé váljon a tiszta és önálló ítéletalkotásra.

-          A „szeresd felebarátodat, mint magadat” elvének elsajátításának támogatása.

-          Meg kell tanítania, hogy a bűntudatában a jóvátétel vágyát lássa lobogni.

-          Arra is meg kell tanítania, hogy az általa elkövetett és felismert bűnök, az erejét, s nem az esendőségét jelentik.

-          Ráébreszti a kliensét, hogy törekedjen saját lelki folyamatainak minél részletesebb megismerésére.

-          Meg kell értetnie a hozzá fordulókkal, hogy egyszerre különálló egyének („bőrbe zárt ego”-k, ahogy Alan Watts fogalmaz), ugyanakkor egy nálánál sokkal hatalmasabb egység kicsiny elemei. Ezzel kapcsolatban fontos, hogy erre a páciens ne rémülettel reagáljon, hanem tudja azt, ahogyan a világ hat őrá, úgy hat ő is a világra. Parányi, mégis jelentőségteljes. Jelentősége egyediségében és megismételhetetlenségében mutatkozik meg.

„(…) a lélek pszichoanalitikus gyógyításának célja, hogy a pácienst olyan attitűd kialakításában segítse, amely humanisztikus - ám semmiképpen sem tekintélyelvű – értelemben akár vallásosnak is nevezhető. Célja, (…) hogy meglássa az igazságot, hogy szeressen, hogy szabad legyen, vállalja a felelősséget, és érzékeny legyen saját lelkiismeretére”.(73.o)