Csengetnek

        Csengetnek. Hallgatok, hagyom, hadd higgye, üres a lakás. Minden idegszálammal a hallgatásra koncentrálok. És érzem, remekül megy. Ekkor még egyszer csengetnek. Most hosszabban, a csengető így ad még inkább hangot abbéli szándékának, hogy kinyittassa az ajtót. Ki tudja mit akarhat? És egyáltalán, ki a fene akarja  tudni, hogy mit akar? Újabb, mindkét eddigi csengetés hosszát meghaladó csengetés. Ez nem vette be, hogy nincs itthon senki! Biztos a zene miatt! Ki kell nyitnom! Így van, ki kell nyitnom az ajtót, meg kell kérdeznem, mit akar. Talán valami fontos okból jött… De ki lehet ez egyáltalán? Honnan tudjam, hogy barátságos szándék vezette az ajtó elé? Mi van, ha rendőrségi alkalmazott? Csak nem akadtak a nyomomra? 

Ez történt volna?

Nem hiszem, az a suttyó brigád nem lehet képes lépést tartani velem, még a leghalványabban sem sejtheti ama dimenzió létezését, melyben gondolkodom. Ez valaki más!

Ekkor oly rettentő agresszivitással szólal meg a csengő, hogy ezt már nem tűrhetem tovább; nem hagyhatom, hogy valaki ilyen állhatatossággal ostromolja az idebenn kialakult mélyen esztétikai atmoszférát! Lépnem kell, mert úgy tűnik, ez az ember nem hagyja abba a csengetést, sosem fejezi be átszellemült nyugalommal bélelt vackom zaklatását. Azt pedig nem nézhetem szenvtelen nyugalommal, hogy valaki akaratának összes súlyával sújtson le a világainkat egymástól elválasztó ajtóra. Eme erőszak vezérelte személy egyértelműen tudtomra akarja adni, hogy szemtől szemben kíván velem állni, s ez feltett szándéka, amelytől nem lehet egykönnyen eltántorítani. Nem várhatok tovább, cselekednem kell, és kinyitnom az ajtót: megmutatom, emberére akadt, én merek állni pillantása tűzében.

Felpattanok a kényelmes fotelból, összecsukom Nietzsche Zarathusztra-ját és leteszem az asztalra. Néhány határozott lépéssel odamegyek az ajtóhoz, megfogom a reteszzár nyitójának gombját és elfordítom. A reteszzár a megszokott hangok kíséretében behúzza a hevedereket, amik addig a betonba fúrt lyukakban nyugodtak, így adva meg az ajtó kitárásának lehetőségét. Lenyomom a kilincset. Az ajtót a megszokottnál kissé óvatosabban nyitom ki, hogy fokozatosan lássam meg a zavargót, s csak lassan tűnjön elő a szempár, amely az éppen rám támadni készülő fenevadat rejti.

            Mikor meglátom, a szám is lebiggyed a csalódottságtól. Csak a szottyadt vén hárpia a szomszédból, akivel még a liftnél találkoztam, mikor kis pihenésre alkalmas zugot kerestem elnyűtt testemnek, füstös szellememnek. Csodálkozó pillantást vetett rám, nyilván nem igen tudta fizimiskámat összeegyeztetni a lakás tulajdonosával, kivel talán már évtizedek óta szomszédok. Mit sem törődtem a banya értetlenségével, inkább megkérdeztem, mit akar. Mikor kinyitotta enyhe áporodott bűzt árasztó, ernyedt száját, aminek elmaradhatatlan kelléke a nem túl nagy üggyel-bajjal megalkotott SZTK-fogprotézis, vén, ámde korántsem erőtlen hangjában már nyoma sem volt semmiféle értetlenségnek. „Bömböl az a kurva zene, fiacskám, halkítsd le!” – vágta hozzám a vénasszony olyan hevességgel, hogy egy pillanatra megszeppentem, hogyan képes egy ötven kilós nénike ilyen undorító hangszínen megszólalni. Talán hátra is hőköltem kissé.

Miután úrrá lettem enyhe feminin vonásokat tükröző zavaromon, jobb kezemmel lenyúltam a kilences Magnumért, amit akkor tettem a bejárati ajtó mellett lévő szekrénykére a kulcsok közé, amikor gondolataim mezején átsurrant az aranyszabály, biztos, ami biztos.

Megfogom a krómozott csodát és ráhelyezem a mutatóujjam a szépen ívelt ravaszra, hagyom, hadd simuljon össze fém és bőr, élő és élettelen, majd egyetlen határozott mozdulattal ráemelem a szipirtyóra. Ekképp beszélek: „Ez Miles!”. De még mielőtt a ravasz meghúzásával szabadjára engedném a tárban lapuló ólomdarabkák egyikét, tekintetem a szemébe mélyeztem, amiben a kristály tisztaságával villan meg a rettegés. De a rettegés fénye mellett észreveszem benne fegyverem fémes csillanását is, amely látvány, ha lehet, még inkább lelkessé tesz. Ez a villanás oly módon hat rám, mint atlétára a startpisztoly hangja: jelzi, itt az idő, cselekedj!

Cselekszem. Szinte kettészakad a feje a lövedék becsapódásának hatására. Szanaszét spriccel az agya, hogy aztán olyképpen terüljön el a falon, mint egy kevéssé sikerült Pollock-kép. A feje úgy nyílt szét, akár egy tölcsér. Ne higgyék, egy bolhalábnyomnyit sem lepődtem meg: ha valakit húsz centiméterről fejbe trafál egy kilenc-milliméteres Magnum által kiköpött lövedék, az a legkevesebb, hogy darabokra hullik a nyakára nőtt hidroglóbusz.

            De nem merenghettem a szerencsétlen véget ért banya teteme felett, hiszen biztos voltam benne, hogy valaki meghallotta a pisztoly elsütésével járó, igencsak nyugtalanító hangot. Viszont ha valaki észlelte, kíváncsiság támadhat benne, honnan is ered ez az egetverő dörrenés; s ha afféle magának nehezen parancsoló karakter, előfordulhat, hogy nem habozik, elindul felkutatni a hangot kibocsátó forrást. Ez pedig újabb hullák előállítását jelentené, amihez jelen állapotomban a legkisebb kedvem sincsen. Mostanra már sokkal inkább a gyomromból érkező, türelmetlen jelzés köti le gondolataimat, ami eszeveszett kongatással figyelmeztet arra a figyelmen kívül nem hagyható tényre, hogy a reggeli sonkás szendvics elfogyasztása óta, semmiféle tápláló étket nem juttattam gyomorszervembe. Az a kétségtelenül finom, ám aprócska szendvics, pedig már egész bizonyosan gyomorsavam martalékává vált, és salakanyag formájában lapul bélrendszerem valamelyik szegletében.

Nem mélázok tovább, határozott léptekkel visszamegyek a szobába, egyenesen a hi-fi toronyhoz. Megnyomom az „eject” gombot, kiveszem Miles Davis nagyszerű Kind of Blue lemezét és visszateszem a tokjába, a tokot pedig berakom a lemezhordozásra kialakított krokodilbőr táskámba; Miles többi lemeze mellé. Becsukom a táskát, beállítom a biztonsági záron a számkódot, megragadom ennek az első osztályú bőrtáskának a fogantyúját, majd elindulok kifelé a lakásból. Úgy lépem át a küszöböt, mintha mi sem történt volna, még a lábtörlő előtt elterülő öregasszony élettelen testéről sem akarok tudomást venni. Becsukom magam mögött az ajtót és ráemelem tekintetem a rézből készült névtáblára, amibe a „Makuka” nevet gravírozta a mester. Ezek szerint ma Makukáéknál voltam. Egy távoli napon tán újra eljövök, hogy élvezhessem azt a remek bőrfotelt, ami ott áll a nappali közepén. Bár az sem kizárt, hogy beszerzek magamnak egy hasonlót, amelyik nem másmilyen, mint ez.

            Óvatosan, nehogy véres legyen a cipőm, átlépem a tetemet és határozott, de nem sietős léptekkel elindulok a lépcső felé, amikor hallom, valahol a folyosón zár kattan. Biztos egy másik ráérős vénasszonyban támadt fel a gondolat, hogy felderítő csoszogásra induljon! Egyből beugrik a nagyanyám torz, mégis szikrázó képe. Majd a nadrágszíjé. Majd a rengeteg kíné. Majd…

Megmentőmmé az a néhány édesanyákkal kapcsolatos nyelvi fúrmány lett, amely átszaladt agyamon - ezek mindegyike pejoratív kontextusban fogalmazódik meg. Ezek mellett egy kérdés is bekéredzkedett még elmémbe, hogy aztán néhány vibráló pillanat erejéig meg is honoljon ott, mielőtt a józan megfontolás kiseperte volna onnan: vajon pokolba küldjem-e a tömeges szellemi restség e társadalmának egy újabb polgárát?

            Pro és kontra vannak érveim, mégis úgy határozok, nem kell másik hulla, még ha absztrakt képhez hasonlatos kísérőjelenséggel jár is. Pár szapora lépés után elérem a lépcsőt, és fél perc múlva már kint is vagyok a házból. Ez simán ment.  Megkeresem az autómat, megnyomom a slusszkulcsom gombját, mire a riasztó szolidan kétszer pittyen. Beülök, beindítom a motort, minek áldásos következtében bekapcsolódik a zenemasina, majd felcsendül a zene: Miles. Gázt adok, és már ott sem vagyok. Már el is felejtettem mi történt az elmúlt tíz percben, már nem emlékszem az erőszakosan csöngető vénasszonyra, nem emlékszem sem a hullájára, sem arra a sok vérre, ami bemocskolta a folyosót. Már nem létezik más csak az a mennyei muzsika, ami esztétikai kontextusba helyezi létezésem. Csak a zene van.

Csak Miles van. Mert Miles tökéletes, mert Miles örök.