Helyzetjelentés

Rózsaszín pók andalog a falon,  

Egy zombi transzi lóg a plafonon.  

A hangok rezgésbe csomagolják a levegőt,  

Lánctalpas elefántok trappolnak a heverőn.  

Illat sehol, mindenütt fő a csepegve hullámzó hő,  

Munkál a vegyület: agykapacitás meg nő.  

A Tv-ben ugribugri subribunkó mukik rinyálnak,  

Akikben dolgozik az értelem, az egészre pisálnak.  

Tekeredik a mámortól a fény meg a lég,  

Úgy gondolom, ez az író-elme végre kész. 

Egy relatív realista hat soros

Rick Ingersol - Lost Souls

Kókadtan pang az élet, viszont tombol a halál, 

Mi valaha virágot ontott, épp csak vegetál. 

Üvöltő rettegés rakott fészket az agyakban, 

Hétköznapi tébolyt költ ki fióka alakban.
Egyhangúan a tábortűz körül a bamba nép,  
E fásult, kába csendben jövőnk lassan porrá ég.

Van, hogy késő

Későn érkeztem. Holtan találtalak, egy könnycseppel, az élet utolsó leheletével a szemedben.

Rövidlátó egocentrikusságomat mutatja, hogy csak a hiányoddal tudatosultak bennem értékeid. Eddig a folytonos önmagam-körül-forgás közönybe burkolta azt a rengeteg érzelmet, szeretetet, lelkesültséget, szépséget, ami te voltál, s aminek hiánya ma lelkem marcangolója.

Pillanatok alatt omlott össze az önhittség általam hosszú ideje tákolgatott vázszerkezete – ami megmaradt, a széjjelfeszítő űr, az ostoba öntetszelgő tékozlás emlékműve: a nagy büdös semmi. Most, ahogy nézem életed utolsó megnyilvánulását, a lassan felszáradó könnycseppet a szemedben, a bénító tehetetlenség letaglóz. Valóban csak ennyire vagyok képes?

                Mindössze annyi telik tőlem, hogy érzéketlenül döntsem romba környezetem, miközben szenvedő ábrázattal léggömböket eregetek a többnyire borúsnak látott égbolt felé?

Miért nem volt elég a sok-sok, túl sok könnyed, miért csak a legutolsóból értettem meg, milyen otromba tudatlanság vakította szemeim mikor rád néztem?

S mi lesz, ha eltűnik (mert hamarosan felszárad) az utolsó könnycsepped is?

           Szemed kiszárad, üveges lesz. „Igazán” halott leszel. És én igazán gyilkos.

Mintha

A gang sötétjének illuzórikus palatáblájára rovom fel

cigarettám parazsával ittlétem jeleit.

Hagyom a belülről osonva hullámzó nyugalomnak, hogy

kényelmes csodaszőnyeggé varázsolja alattam az üres folyosó lábtörlőjét.

Csodálom az udvar fény-hiánytól feketéllő fáinak formáit,

az éjszaka végtelen árny-spektrumát bontja ki előttem.

Olyan mintha otthon lennék, rendben a világgal,

mintha beengedték volna az örök kívül rekedtet.

Finoman pukkanó boldogság-buborékok, fogatlan kétely-rémek,

szép remények hulló csillagai, langyosan simogató szellő-barát.

Mosolyogva magamba tekintek:

puhán táncol tudatom sokszínű parkettjén ez a mágia,

hosszú ruhája szárával söpörve fel a mindennapok hiányának koszfoltjait.

Átmeneti e tisztaság és a vele járó boldogság – elszáll, tudom.

Mégis:

az áthatóan pulzáló sötét minden pórusából csepegő bűbájt,

hogy mintha, 

azt szomjazom.