Kölök már messziről látja a
jól ismert, szikár alakot, aki felé éppen igyekszik. Bobo bá a bevett
testtartásában ül a fűben, éppen szemben a hatalmas tölggyel, amelynek
formáján, ágainak kiszámíthatatlanul egyedi térkitöltésén oly sokat merengtek
és filozofáltak már együtt. A természetben megnyilvánuló Isteniséget, a
transzcendencia földi lenyomatát jeleníti meg számukra ez a hatalmas életenergiák
felett rendelkező növény. Képét a belső béke szimbólumává nemesítették magukban.
Efféle spirituális és költői gondolatokkal a fejében sétál be a Városi
Park közepén elterülő, itt-ott árnyakat nyújtó ligetecskékkel megtűzdelt nagy
füves placcra. Egyenesen a szokott a hely felé tart, oda, ahol az öreg van.
Amikor mellé ér, természetesen nem szólnak egymáshoz. Ilyenkor nem kell. Kölök
nem akarja megzavarni, ahogy az öreg kontemplál.
Így
hát letelepszik mellé és felveszi a meditáció gyakorlásához megfelelő pozíciót.
Nemsokára már elengedi minden gondolatok súlyát, és felemelkedik az időtlen
létezés szférájába. Kívülről nézve mozdulatlanul, szeizában ülő alakjaikat, éppen olyanok, mint két, a lemenő nap
vörösében sötétlő szikla egy rét közepén.
Az „Öregharcost” még „odaát tartja” rutinja,
amikor Kölök visszatér a világba. Tudata mindjárt tárgyat keres, amire
irányulhat. És mivel meditációja előtt a szeretet és a szerelem témakörét
forgatta magában, nem meglepő módon első gondolatcsápjai is ezek köré fonódtak.
Mindennél pontosabban érzi, hogy iránya egy tiszta kapcsolódásra való rátalálás.
Egy minden eddigi kapcsolódását felülmúló, öntranszcendentáló kapcsolódás,
amiben a két én önmagán túlmutatva
hozza létre a legbiztonságosabb állapotot, a mi-t.
Kölök efféle elvont elképzelésekben tobzódó
elméje aztán gyorsan egy alakhoz is köti ezt a vágyat, ami valójában sokkal
több puszta vágynál: életének értelme fejeződik ki benne. Élete értelmének
formája, végső soron életének testet öltött értelme egy személy: a Lány.
Alig egy hete, teljesen triviális módon
ismerte meg, amikor az szerda este a villamosnál a pótló busz megállója után
érdeklődött nála. Tulajdonképpen Kölökben már akkor elkezdtek finoman rezegni
lélek-hárfájának húrjai, amikor meghallotta a lány hangját a háta mögül. De
miután megfordult és azt magyarázta, merre találja a buszmegállót, a
lány gesztusainak leheletfinom érintései már az elragadtatás dallamait szólaltatták
meg bensőjében. A két tudattalan közötti kommunikáció öröm ódát komponált
érzékeny hangszerére. Egy totális, leírhatatlan érzet töltötte el.
Elköszöntek egymástól, Kölök nézte, ahogy
távolodik tőle, éppen abba az irányba, amerre ő küldte. Letaglózó volt számára,
hogy hiányt érez. Egyfelől azt érezte, mintha a lány magával vitt volna belőle
valamit. Ha mást nem, egy lehetőséget. Valami hatalmasnak a lehetőségét. Másfelől pedig egyfajta ösztönös szimpátia köteléket.
Mintha az összetartozás-érzés varázslatos, de törékeny selyemszála kötötte
volna össze őket.
Ahogy távolodott a Lány, úgy feslett el
egyre inkább ez a kötelékszál. Teljesen betöltötte az eltökéltség, hogy tennie kell a
védelmében, így hát utána sietett. Fogalma sem volt, mit fog neki mondani, de
ez nem zavarta igazán. Meg volt győződve róla, hogy a legnagyobb hibát azzal
követné el, ha passzív szemlélője lenne e selyemkötelék semmibe porladásának.
Órákon keresztül sétáltak és
beszélgettek a langyos nyári éjszakában. Az a természetes fesztelenség, amely egymás
társaságában a legelejétől megadatott nekik, éppen az élet azon nagy lehetősége,
amit az ember csodaként élhet meg. És ők alaposan megfürödtek ebben a csodában.
Kiélvezték minden cseppjét.
A hajnal fényei sem rebbentették el a
varázst. A lány házának kapujában búcsúztak el egymástól. Amikor elköszönés után egy ölelésbe fonódtak össze, mindketten vibráltak. Szándékosan alig értek egymáshoz az
éjszaka folyamán, ez is a csodát szolgálta. Vágyaiknak ezen megzabolázása aztán
egy igazi, mélyre ható ölelésben talált kisülésre. Kölök azt érezte, hogy nem
is a felületét fogja a Lánynak, hanem őt magát, a lényét, hogy belemarkol, hogy
megragadja, hogy szellemileg magáévá teszi ebben az ölelésben. Hogy teljesen
átadva magukat a másiknak betöltekeznek egymással. Betöltekeznek a totális
együttléttel. Hogy abban a rövid, egymás karjaiban eltöltött időben együtt
vannak teljesek. Éreznie a lány apró kezeit és szorításának odaadó erejét a
testén, megható volt, és felemelő. Teljességet élt meg. Azokban a pillanatokban
szellemi orgazmusban osztoztak.
A lány még aznap elutazott. Kölök azonban nem
feledhette. Gyakorlatilag folyamatosan beszél hozzá gondolatban. Az ő
gondolatával alszik el, majd reggel vele ébred. Habár intuíciója a legszebb
reményekkel andalítja, nem ostoba, tudja, hogy talán csak a fantáziája teszi
ennyire izgalmassá számára a helyzetet.
Úgy döntött, követi belső hangját, vállalva
minden racionális kockázatot. És élvezi. Mert azóta nagyon él.
Bobo bá közben kinyitja egyik, majd másik
szemét, aztán lassan, szokásának éppen megfelelően felemeli karjait, hogy
kinyújtóztassa azokat. Ahogy elkezdi befogadni a világot, arcán a megtisztultság
derűjével odabiccent Kölöknek. Az meg vissza neki. Rövid ideig csendben ülnek,
majd Kölök odafordul az öreghez és megkérdi:
-
Bobo bá! A te szerelmes verseidben miért van
olyan kevés szerelem és annyi sok szex?
-
Erre mindig érzékeny voltam. – jön a felelet.
-
Pontosan mire?
-
A valóságra.
Ezután még sokáig ültek kinn csendben, és
élvezték a fű hűvösét, gondolataik tisztaságát.
