Kram, a nevető fűszál

V. M. emlékére

              A történet egy nem túl szokatlan, amolyan hosszúkás, kerek réten esett meg. Az arany naptól pirosló pipacsok szórványos telepei között cincérek surrantak, a mezőt keresztül-kasul szöszmötölték a hangyák dolgos árjai. Egy itt honos, szokványosnak mondható fűcsomó ifjú fiú szála a hőse e mesének, ő Kram, a nevető fűszál. Szöcskék szökkentek szellemszerűen e végeláthatatlan mezőn, kis fűszálunk nagyon szerette látványukat, és érezni azt, ahogy elsuhannak felette.

                Kram életében a meghatározó változást egy esős évszak hozta meg, amely kiáztatta fűcsomójából azt a hosszan elfojtott növényi savat, ami már régóta érlelődött szálaiban. Csenevész kora okán e csapás, csakis felkészületlenül érhette. Ez a földeket alaposan eláztató, és így maróan bomlasztó hatással bíró évszak, végzetes volt Kram fűcsomója számára. Pedig az erodáló esőzések előtt sem voltak éppen eszményi fűcsomó. Az elsődleges veszteség az apa fűszál végleges eltűnése volt. A kis Kram extra-szenzitív érzelemrostjai kikerülhetetlenül szembesültek fűcsomójának savmarta, bomlásnak indult gyökérzetével. Onnantól volt egyre könnyebb távolodni, s egyre nehezebb kötődni.

                És ez a földet savas vizenyővé változtató, a gyökérzet összetartó erejét gyengítő, a páter-szálat messze vivő esőzés keltette ki ego-magján a bánat tályogát, amely szorongást gennyedzve növekedett benne. E tapasztalat kíméletlenül véste belé azt az alapvető létélményt, hogy a természetnek rombolnia kell ahhoz, hogy teremthessen. És ezen alapgondolaton sosem tudott túllépni. Ahogy haladt előre a korban, egyre tisztábban értette, ő is megfellebbezhetetlenül a természet részét képezi. Csakhogy már sokkal inkább a természethez tartozónak érezte magát, mintsem az eloldott gyökérzetű fűcsomójához. Tályogtól sajgó lelke, páter-szál híján már csak a természetnek akart megfelelni, azt kívánta támogatni, attól várt elismerést. Akkor is a természetnek segítünk teremteni, amikor magunkat pusztítjuk el, vélte.

Kram legtöbb idejét a baráti szellővel töltötte, s nagy kedvét lelte abban, amikor az meglebegtette őt a langy légben. Ez a könnyed lebegés lett ellenszere gennyet könnyező fájdalom forrásának.

Az idő előre járásával barátja, szellőcske egyre viharosabbá vált. A baráti lebegtető-kúrája sem volt ugyanaz többé, féktelen szállássá szilajult. Ennek az eltúlzott pajkos pajtásságnak az egyre zordabb szele szakította el végleg Kram-ot a fűcsomójától. Eleinte még vissza-visszatért, és rá annyira jellemzően, kétségbeesését palástolandó, nagyokat nevetett. A kékszín égbolton aranyló Nap, a pipacsok, a mező békéjében bóklászó bogarak, az énekes madarak dallamainak helyét egy szürke táj vette át, amelynek egét alattomban kúszó sötét fellegek uralják. Madárfütty helyett zúgó szél. Az üres magány éjszakáit, Kram számára, a Hold vonítása hangszerelte.

Egy fűszál önmagában semmi, kínozta e gondolattal lelkének gennyedző tályoga. A fűcsomó az igen, az valami, abból lesz a mező, a zöldellő fűszőnyeg. Egyetlen fűszál nem több a kirekesztettség, a kívülállósság tökéletes szimbólumánál.  Evégett lett megszállott szállóvá. Az egykori nevető fűszál, elszállt fűszállá vált. Vihar barátja száguldó légtestén utazott a kifakult táj felett, amelynek minden körvonalát felfalta a kétségbeesés homálya. Egyetlen arc tisztán kidomborodó látványa adta csak meg magát szemeinek az elmosódott vidéken. És ez lett Kram mindene: beleszeretett a halál csodálatos orcájának felszabadító vágyképébe.

Az idő cseppjei töltötték fel Kram-ot annyi öniróniával, hogy megvethesse saját sorsát. Életét elpusztítandó hiábavalóságnak tartotta, amelynek legnagyobb értéke, hogy visszatérhet oda, ahonnan jött: a természet teremtő gépezetébe.

Feloldódni vágyott a mindenségben, hogy semmi lehessen. Ekkor már végtelenül magányos volt, mint egy tágas pusztának eresztett kétségbeesett jajkiáltás.

                A végzetes napon, amikor a betegen seszínű égbolton a lázasan vöröslő Nap zaklatott sugarai burkolták be e baljóslatúvá változott füves tájat, a két elveszett barát egy utolsó, mindent elsöprő kalandra indult. Zúgva száguldozták be a kiégett szemeikben unalmassá silányult vidéket. Amikor a párás szakadéknál jártak, amelynek partján oly sokat játszott vidáman, Kram elengedte Vihar testvért, s aláhullott.

Ott lebegett, egy vékony darabka ágba kapaszkodva a hatalmas szakadék oldalán, alatta a mélység minden elnyelő gyomra; az út a semmivé tevő mindenségbe. A viharos szélpajtása zaklatottan figyelte őt.  A kirekesztettség és az elhagyottság sebei eddigre már felemésztették Kram erejét. Utolsó dühében még beleüvöltötte fűcsomója szálainak neveit a körötte kavargó légörvénybe, de csak egy jól ismerten nyomasztó susogás felelt, és az elviselhetetlenül zajossá tette a kétségbeesés csendjét.

               

Smenjsmenjsmenjsmenjsmenjsmenj.

S menj! – beszűkültségében egyhelyben kavargó tudata mindössze ezt hallotta csak meg ebben a susogásban. Egy darabig még teste ellenállt. De nem sokáig, hisz nem volt már oka kitartani. 

Aztán Kram elengedte magát, s belehullott a mélybe.

És ebben a párában szállt béke szegény pára, az elszállt fűszál poraira.