Ha eljön a fehér fény

Poros fehér fény, füst fed mindent:

Nagy Kitaszítóm, a világ,
pörög, kattog, zakatol,

izzik, lüktet;

elmeprése

a nem-tudás extra szűz olaját ontja magából.

Odakinn öklendezik a falánk tömeg:

ők az elkényelmesedett hiszékenyek,

a meghajlók.

Fogjátok csak hasatok, ti, követők,

úgy kell nektek!

Itt, a fehér fényben,

hol füst és por lep mindent,

a világ varázsárnyai lejtik táncukat:

a Gyengédség hajlong puhán partnerével,

az éteri szférák egy Idealista szökevényével.

Az Öröm és a Bánat egymásba gabalyodva lassúznak,

míg a Mámor önmagáról mit sem tudva őgyeleg közöttük.

Vágyai börtönének örök rabja, a sokat sejtő Márki is itt sugdos:

szadisztikus ösztöntörekvések

szublimálását szuggerálja:

ez kell neked!

Az árnyak parkettjén ördögien mozgó

önhitt Cinizmus mindenkit megtáncoltat.

A túl sokszor szóló Utolsó Szó

minden tudást imitál – hiába.

Mert a vöröslő tekintetű,

önostorozástól felszított,

tajtékzó Vágy lidérce,

beolvasztja, elnyeli táncoló árnyainkat,

hogy diktátummá, őrjöngő, kizárólagos sorsunkká váljon.

Örök győztes Ő.

Úgy kell nekünk!

A fehér fényben forgó, füstös por nélküli világ jelesei,

a Kétely, a Harag, az Irigység, a Bizonytalanság

mindössze halk szavú epizodisták.

Megértem:

szemérmes furfanggal igyekszünk domesztikálni,

a felszín alá, mélybe fojtott ösztöneinket.

Hiába:

a homályos vágyak ködéből,

mint könnyű pára csapódnak le az igazságom cseppjei,

azt tudatva:

mi kell nekem!