Gödöllői ingyennap

Ahogyan a vizezett whiskey, túl híg lett a pálya,

E látványosságra rajz a helyiek garmadája.

Csupa üres poroszka, csakis tétova séta,

Ebből szép királyfi nem lehet, megmarad rút béka.

Balról jobbra, jobbról balra, majd az egész újra,

Úgy fest e népség az életet most e helyütt unja.

Telve velük a lég, alattuk zizegő murva,

Átokütésre lett a hely elviselhetetlenül durva.

Ebédidő közeleg, nagy reményem az óra,

Hazavihetné őket az éhség - a gyomor-dogma.

Itt is voltunk, ezt is láttuk - legtöbbjük így mondja,

A hétvégére meg is van a családi tivornya.

2013 május

Ha eljön a fehér fény

Poros fehér fény, füst fed mindent:

Nagy Kitaszítóm, a világ,
pörög, kattog, zakatol,

izzik, lüktet;

elmeprése

a nem-tudás extra szűz olaját ontja magából.

Odakinn öklendezik a falánk tömeg:

ők az elkényelmesedett hiszékenyek,

a meghajlók.

Fogjátok csak hasatok, ti, követők,

úgy kell nektek!

Itt, a fehér fényben,

hol füst és por lep mindent,

a világ varázsárnyai lejtik táncukat:

a Gyengédség hajlong puhán partnerével,

az éteri szférák egy Idealista szökevényével.

Az Öröm és a Bánat egymásba gabalyodva lassúznak,

míg a Mámor önmagáról mit sem tudva őgyeleg közöttük.

Vágyai börtönének örök rabja, a sokat sejtő Márki is itt sugdos:

szadisztikus ösztöntörekvések

szublimálását szuggerálja:

ez kell neked!

Az árnyak parkettjén ördögien mozgó

önhitt Cinizmus mindenkit megtáncoltat.

A túl sokszor szóló Utolsó Szó

minden tudást imitál – hiába.

Mert a vöröslő tekintetű,

önostorozástól felszított,

tajtékzó Vágy lidérce,

beolvasztja, elnyeli táncoló árnyainkat,

hogy diktátummá, őrjöngő, kizárólagos sorsunkká váljon.

Örök győztes Ő.

Úgy kell nekünk!

A fehér fényben forgó, füstös por nélküli világ jelesei,

a Kétely, a Harag, az Irigység, a Bizonytalanság

mindössze halk szavú epizodisták.

Megértem:

szemérmes furfanggal igyekszünk domesztikálni,

a felszín alá, mélybe fojtott ösztöneinket.

Hiába:

a homályos vágyak ködéből,

mint könnyű pára csapódnak le az igazságom cseppjei,

azt tudatva:

mi kell nekem!

Kobold1 rege2

Egy illuzórikus románc a frizbi vébén^#

Vékony³ a lány, mondhatni bizony gebe⁴ 

Talán az oviban fecskendő volt a jele⁵

Kicseréli a sapkát⁶, mert vézna⁷ a feje 

S örömében⁸ már izzad is a tenyere⁹ 

Napszecsójára¹⁰ árnyékot vet az új sapka¹¹ 

Szemvilága így tuttira¹² el van takarva

Produkálja magát¹³; pipis¹⁴ akár egy dáma¹⁵ 

Az árus¹⁶ gondolja: „húzna már a picsába!¹⁷” 

Betáncol¹⁸ a pályára¹⁹, a frízbit dobálja²⁰ 

A látvány az izzó pokol²¹ ledér tornáca²² 

Száll a színes korong, kutyája²³ repül²⁴ utána 

Furán jó²⁵ az anorexiás²⁶ kobold²⁷ gála 

Vaskos²⁸ taps, viszont a tűzijáték²⁹ elmarad 

Estére hősünk szeme a sírástól feldagad³⁰ 

Siker kell neki³¹, az elismerés virága³² 

Nem kajából³³, tapsból fakad energiája³⁴

#: 2013 május 19.-én a gödöllői kutya-frizbi világkupán velem történtek és nem-történtek leírása

1.: értsd: komoly szexualitást sugárzó lány Olaszországból, csak éppen el kellett fojtanom szexuális vonzódásom, mert nem voltam egyedül. A barátnőm egy sudár termetű, formás fenekű, egyébként kifejezetten szexi barátnője volt velem a rendezvényen.

2.: öncélú hatásvadászat. A szó hangzása közeli a „reggae”-hez, ami viszont divatos a mai fülnek. Rejtett "tapsszerzés" a részemről.

3.: tényleg az volt, de baromi izgató. Ezzel a szóval álcáztam, hogy megjelentek bennem a testnedv cserét forszírozó gondolatok.

4.: egyértelműen egy cinizmusnak álcázott túlzás, amely az alig viselhetően nagyfokú szexuális izgalmat bújtatta.

5.: ovis csúfolódás, ami mögött szexuális vonzódás húzódott meg. A „fecskendő” nemcsak a vágyott lány vékony alkatára utal; ugyanis szúrni is lehet vele, s így mint fallikus szimbólum jelenik meg. Tehát a fecskendő képében egyesül a lány és a fallosz; máris kész az aktus.

6.: kék színű baseball sapka. A sapka itt, lévén befogadó képességgel bír, a női nemi szerv szimbóluma. Tehát azzal, hogy próbálgatás közben cserélgette a fején a sapkákat, ahogyan ki-be jár a férfi nemi szerv a nőiben, tudattalanul egy kvázi-közösülést jelenített meg.

7.: újabb éretlen csúfolódás a vonzó személy alkatán.

8.: az e sort ihlető pillanatban tényleg boldognak tűnt; egészen varázslatos ajkai és gyönyörű mosolya volt.

9.: puszta spekuláció. A sor annak a magával ragadó, ihletett pillanatnak állít emléket, amikor selyem tenyerét és hosszú ujjait a miniszoknyájába törölte.

10.: a napszemüvegre alkalmazott budapesti szleng.

11.: végül igen jó ízléssel, egy azúr kék-fehér sapkát választott, amely tökéletesen kiemelte mediterrán, napbarnított bőrét.

12.: ismét egy öncélú szellemesség; az olasz „tutto” szóból ered, amelynek jelentése: egész, teljes, minden

13.: értsd: számomra tetszetősen illegette magát a barátnőjének, és úgy gondolom az eladónak is. Viselkedésének ezen eleme még magasabbra korbácsolta bennem a vágyakozás hullámait.

14.: értsd: szexi

15.: azaz: izgalmas, érett szexualitást sugárzó nőszemély.

16.:  fehér, negyvenes, pocakos, bajszos férfi, világos pólóingben.

17.: itt ellentétbe fordítást alkalmazott a tudattalanom; az állításnak éppen az ellentéte az igaz: „bárcsak ide jönne”. Ráadásul a „picsa” szó explicit szexuális tartalmú kifejezés. Nem szorul különösebb részletezésre, hogy ez esetben is a szexuális aktus utáni (beteljesületlen) vágy palástolásáról van szó.

18.: nőiesen könnyed, harmonikus mozgása volt, amelyik jól észlelhetően szaporította fel bennem a nemi hormonok termelődését.

19.: füves sportpálya, elviselhetően népes és jó hangulatú  közönséggel.

20.:  igazán légies mozdulatai voltak; jóleső élmény volt befogadni a látványát.

21.: értsd: a bennem égő szexuális vágy; vagy lehet a parázsló ágyékom metaforája is.

22.: erotikusan odaadó nőszemélyként festette le fantáziám.

23.: egy fekete, kedves, középtermetű, keverék kutyája volt.

24.: értsd: nagyokat ugrott és a lendülettől „szállt” a levegőben.

25.: „furán jó”, azaz sokáig elnéztem volna kackiás mellének hullámzását a feszülős felsője, vagy éppen izmainak izgalmas játékát egészségesen barna bőre alatt, ahogy kecsesen pörög-forog, szökken vagy hemperedik a napsütötte fűben.

26.: infantilis csúfolódás.

27.: újra csak álcáznom kellett valódi viszonyulásomat a vonzó talján hölgyhöz.

28.: értsd: jelentős és egyöntetű

29.: egyértelműen költői túlzás; egyáltalán nem volt tűzijáték a rendezvényen. A tűzijáték mint szimbólum az orgazmust, a legnagyobb emberi örömérzetet jelenti. Tehát az orgazmus az, ami elmarad.

30.: ugyanannak a túlzásnak a folytatása. A valóságban nem sírt a lány, sokkal inkább arról lehet szó, hogy én sirattam képletesen a be nem teljesülő kapcsolatfelvétel lehetőségét.

31.: lévén hobbi sportoló, ez nem túl meglepő. Ugyanakkor ez is inkább rólam szól: én hiányoltam a sikert, mert nem jutottunk el a hölggyel a reprodukciós technikáink egyeztetéséhez.

32.: értsd: egy pozitív kicsengésű, beteljesült aktus.

33.: kaja=étel=bekebelezés= befogadás=magába fogadás=nőiség, női nemi szerv, női nemi szerep.

34.: újabb bonyolult implicit közlés: „taps” energikus, ritmusos, aktív tett, ami leginkább elismerést fejez ki. Ugyanakkor a nemi aktust is értelmezhetjük energikus, ritmusos aktivitásként. A „fakad” ige újra csak a férfi nemi szervre, pontosabban az abból feltörő, onnan fakadó örömre és váladékra utal. Az „energia” szó mögött megint az aktivitást, a tettet, a teremtést, ebben az esetben az örömszerzést, a reprodukciót találjuk. A teljes kifejezés értelmezése: a készenlétben lévő nemi vágy energiájának elfojtása, amit kivetítek a szóban forgó személyre, aki tulajdonképpen ennek a vágynak előidézője.

Kram, a nevető fűszál

V. M. emlékére

              A történet egy nem túl szokatlan, amolyan hosszúkás, kerek réten esett meg. Az arany naptól pirosló pipacsok szórványos telepei között cincérek surrantak, a mezőt keresztül-kasul szöszmötölték a hangyák dolgos árjai. Egy itt honos, szokványosnak mondható fűcsomó ifjú fiú szála a hőse e mesének, ő Kram, a nevető fűszál. Szöcskék szökkentek szellemszerűen e végeláthatatlan mezőn, kis fűszálunk nagyon szerette látványukat, és érezni azt, ahogy elsuhannak felette.

                Kram életében a meghatározó változást egy esős évszak hozta meg, amely kiáztatta fűcsomójából azt a hosszan elfojtott növényi savat, ami már régóta érlelődött szálaiban. Csenevész kora okán e csapás, csakis felkészületlenül érhette. Ez a földeket alaposan eláztató, és így maróan bomlasztó hatással bíró évszak, végzetes volt Kram fűcsomója számára. Pedig az erodáló esőzések előtt sem voltak éppen eszményi fűcsomó. Az elsődleges veszteség az apa fűszál végleges eltűnése volt. A kis Kram extra-szenzitív érzelemrostjai kikerülhetetlenül szembesültek fűcsomójának savmarta, bomlásnak indult gyökérzetével. Onnantól volt egyre könnyebb távolodni, s egyre nehezebb kötődni.

                És ez a földet savas vizenyővé változtató, a gyökérzet összetartó erejét gyengítő, a páter-szálat messze vivő esőzés keltette ki ego-magján a bánat tályogát, amely szorongást gennyedzve növekedett benne. E tapasztalat kíméletlenül véste belé azt az alapvető létélményt, hogy a természetnek rombolnia kell ahhoz, hogy teremthessen. És ezen alapgondolaton sosem tudott túllépni. Ahogy haladt előre a korban, egyre tisztábban értette, ő is megfellebbezhetetlenül a természet részét képezi. Csakhogy már sokkal inkább a természethez tartozónak érezte magát, mintsem az eloldott gyökérzetű fűcsomójához. Tályogtól sajgó lelke, páter-szál híján már csak a természetnek akart megfelelni, azt kívánta támogatni, attól várt elismerést. Akkor is a természetnek segítünk teremteni, amikor magunkat pusztítjuk el, vélte.

Kram legtöbb idejét a baráti szellővel töltötte, s nagy kedvét lelte abban, amikor az meglebegtette őt a langy légben. Ez a könnyed lebegés lett ellenszere gennyet könnyező fájdalom forrásának.

Az idő előre járásával barátja, szellőcske egyre viharosabbá vált. A baráti lebegtető-kúrája sem volt ugyanaz többé, féktelen szállássá szilajult. Ennek az eltúlzott pajkos pajtásságnak az egyre zordabb szele szakította el végleg Kram-ot a fűcsomójától. Eleinte még vissza-visszatért, és rá annyira jellemzően, kétségbeesését palástolandó, nagyokat nevetett. A kékszín égbolton aranyló Nap, a pipacsok, a mező békéjében bóklászó bogarak, az énekes madarak dallamainak helyét egy szürke táj vette át, amelynek egét alattomban kúszó sötét fellegek uralják. Madárfütty helyett zúgó szél. Az üres magány éjszakáit, Kram számára, a Hold vonítása hangszerelte.

Egy fűszál önmagában semmi, kínozta e gondolattal lelkének gennyedző tályoga. A fűcsomó az igen, az valami, abból lesz a mező, a zöldellő fűszőnyeg. Egyetlen fűszál nem több a kirekesztettség, a kívülállósság tökéletes szimbólumánál.  Evégett lett megszállott szállóvá. Az egykori nevető fűszál, elszállt fűszállá vált. Vihar barátja száguldó légtestén utazott a kifakult táj felett, amelynek minden körvonalát felfalta a kétségbeesés homálya. Egyetlen arc tisztán kidomborodó látványa adta csak meg magát szemeinek az elmosódott vidéken. És ez lett Kram mindene: beleszeretett a halál csodálatos orcájának felszabadító vágyképébe.

Az idő cseppjei töltötték fel Kram-ot annyi öniróniával, hogy megvethesse saját sorsát. Életét elpusztítandó hiábavalóságnak tartotta, amelynek legnagyobb értéke, hogy visszatérhet oda, ahonnan jött: a természet teremtő gépezetébe.

Feloldódni vágyott a mindenségben, hogy semmi lehessen. Ekkor már végtelenül magányos volt, mint egy tágas pusztának eresztett kétségbeesett jajkiáltás.

                A végzetes napon, amikor a betegen seszínű égbolton a lázasan vöröslő Nap zaklatott sugarai burkolták be e baljóslatúvá változott füves tájat, a két elveszett barát egy utolsó, mindent elsöprő kalandra indult. Zúgva száguldozták be a kiégett szemeikben unalmassá silányult vidéket. Amikor a párás szakadéknál jártak, amelynek partján oly sokat játszott vidáman, Kram elengedte Vihar testvért, s aláhullott.

Ott lebegett, egy vékony darabka ágba kapaszkodva a hatalmas szakadék oldalán, alatta a mélység minden elnyelő gyomra; az út a semmivé tevő mindenségbe. A viharos szélpajtása zaklatottan figyelte őt.  A kirekesztettség és az elhagyottság sebei eddigre már felemésztették Kram erejét. Utolsó dühében még beleüvöltötte fűcsomója szálainak neveit a körötte kavargó légörvénybe, de csak egy jól ismerten nyomasztó susogás felelt, és az elviselhetetlenül zajossá tette a kétségbeesés csendjét.

               

Smenjsmenjsmenjsmenjsmenjsmenj.

S menj! – beszűkültségében egyhelyben kavargó tudata mindössze ezt hallotta csak meg ebben a susogásban. Egy darabig még teste ellenállt. De nem sokáig, hisz nem volt már oka kitartani. 

Aztán Kram elengedte magát, s belehullott a mélybe.

És ebben a párában szállt béke szegény pára, az elszállt fűszál poraira.