2014. január 25., szombat

József Attila "rejtélyes" betegségének egy lehetséges feldolgozása

1905 április 11 - 1937 december 3 


13 éves korom óta csak álörömeim voltak” 
 (idézet a Szabad ötletekből)


    A címben szereplő „rejtélyes” jelző nem több egy tompa élcelődésnél, ami nem akar mást, mint utalást tenni arra, mennyire nem tisztázott ennek a költőzseninek a kórtörténete. Akár életében, akár halála után az esetével foglalkozó szakemberek több, egymástól eltérő diagnózist állítottak már fel. Ezen betegség meghatározások közül a két leginkább artikulált a borderline személyiségzavar és a skizofrénia. 
Skizofréniát állapított meg nála - talán túlságosan könnyelműen - a korabeli szakma, nem mellesleg a költő plátói szerelmével, Gyömrői Edittel az élen, és utolsó pszichoanalitikusa, Bak Róbert is megerősítette ezt a diagnózist. Későbbi vizsgálódások vetették csak fel vele kapcsolatban a borderline személyiségzavar lehetőségét (például: Bókay-Stark: Köztetek lettem bolond; Németh Attila: József Attila pszichiátriai betegségei). 
     Az írásom alapvető sorvezetőjének Németh Attila könyvét használom, ugyanakkor a következtetéseimet éppen abból a szürreális szabadversből kívánom levonni, amelyet az említett könyv szerzője figyelmen kívül hagyott[1]. Természetesen az 1936-ban írott Szabad ötletek jegyzéke két ülésben című szabadversről (?), terápiás naplóról (?) van szó. A kérdőjeleket az indokolja, hogy míg József Attila a műben több helyütt is megemlíti, hogy Gyömrői Edit kérésére, mint egy „házi feladatként” írja a naplót, addig a terapeuta ezt a Vezér Erzsébet számára adott, 1971-ben publikált interjújában cáfolta[2].

    Akárhogyan történt, bármi is motiválta a költőt ennek az igencsak szabad nyelvezetű, trágár kifejezésekkel, szitkokkal, szexuális utalásokkal alaposan teletűzdelt mű létrehozására, az túl őszintének és kinyilatkoztatás jellegűnek tűnik számomra ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam. Az egész írásból árad a kínt okozó ambivalencia penetráns szaga. Mélységesen kitárulkozónak ítélem meg ezt az eredetileg egy 170 oldalas füzetbe komponált szabad asszociációs művet, amelynek nyers őszintesége azt az érzést kelti bennem, hogy az a segítségkérés szándékával íródott. Úgy vélem, a költő motivációja szerint olyan igénnyel tárta fel tudattalanja tartalmát, emlékeit, erotomán érzelemvilágát, hogy az alkalmassá tegyen egy szakértőt a démonok lakta lelkébe való betekintésre.
 
        Nos, én nem szakértőként közelítek a téma felé. Így marad számomra az intuíció, az analitikus gondolkodás, az esztétikai érzék és a projekciók, ezzel a szellemi arzenállal a tarsolyomban igyekszem kialakítani álláspontom „Attila” esetével kapcsolatban. Elképzelhető, hogy éppen ezen fenntartások okán, az írásomat nem tudományos igényűnek, hanem sokkal inkább némi irodalmi értékeket magán hordozónak lehet majd értékelni.


Szabad ötletek jegyzéke két ülésben (1936 május)

„Az a szerencsétlen, aki ezeket írta, mérhetetlenül áhítozik szeretetre, hogy a szeretet vissza tartsa őt oly dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenni. Őt olyasmiért verték, amit soha nem tett volna. Ő az a gyermek, akit nem szerettek s akit ezen kívűl azért vertek, mert nem tudták elviselni azt, hogy nem szeretik. Így kívánja ő a szeretetet azért, hogy ne bántsák. Most ez a szerencsétlen bolond, nagy szerelmet táplál az analitikusával szemben pusztán azért, mert azt hiszi érzelmeiben, hogy az nem bántja. Nem veszi észre az analitikus gonoszságát, azt, hogy az csak heti 3 óra erejéig veszi őt emberszámba s azt is csak azért, mert kénytelen ennyire emberszámba venni a 40 pengőért, amelyre szüksége van s hogy még a havi 40 pengőért is csak azért foglalkozik vele, mikor foglalkozhatna mással is, mert ő egy mással is helyettesíthető, tehát mindegy, hogy kivel foglalkozik s ezért foglalkozik vele. Viszont, ha az ő analitikusa nem is vesztene semmit, ha másik pácienssel cserélné föl őt, ő vesztene, ha analitikusát mással cserélné föl, mert elölről kellene kezdenie mindent - 2 évet vesztene.”


     Az előbbiekben közre adott rész az úgynevezett foglalat, amely gyakorlatilag egyfajta felütésként is felfogható, és ami viszonylag jól összefoglalja azokat a lényeges témákat, amik aztán magában a naplóban többször is visszaköszönnek. Ilyen „patogén téma” például önmaga nem szeretett gyermekként való láttatása, és ebből kifolyólag a szeretet és elfogadás utáni (egyébként ambivalens) vágyakozás, a veszteségre adott túlérzékeny reakció, a terapeutával létrejött (szintén ambivalens) indulatáttétel, a negatív önértékelés („ő egy mással is helyettesíthető”), a paranoid vonások (csak a pénzért foglalkozik vele a Gyömrői).
     A teljes művet, mint valami nyomasztó árnyék, belengi az ambivalencia, és a nyilvánvalóan ebből fakadó polarizált gondolkodás. Az egyik mondatban szereti, míg a másikban már gyalázza a megszólított személyt; a szövegben leginkább az édesanyját, Gyömrői Editet, Szántó Juditot, valamint a nővéreit említi ebben az ambivalens kontextusban. Ebből a rövid és azonos nemű névsorból is kitűnik, hogy a Szabad ötletek leginkább az anyjával való konfliktusra és az abból fakadó, nőkkel kapcsolatos problémákra reflektál, érintve a szexualitás, sőt a nemi identitás kérdését is. Így talán érthető, ha én magam is leginkább József Attila édesanyjához, és ennek kapcsán a nőkhöz való viszonyát kívánom elemezni.
     
     Kiindulási pontként onnan kezdeném, hogy 1936 májusában, amikor ezt a naplót kiizzadta magából a regresszív állapotban lévő József Attila, már két éve járt terápiára ahhoz a Gyömrői Edithez, aki akkoriban még igencsak gyakorlatlan szakembernek számított. Ez utóbbi, a gyakorlatlanságára tett megjegyzést azért tartom lényegesnek, mert talán ebben a körülményben keresendő annak az oka, hogy a terapeuta - talán elhamarkodottan – skizofréniát diagnosztizált a költőnél. Továbbá az is tudható már, hogy Gyömrői Edit nem hitt József Attila gyógyíthatóságában, és csak látszatkezelésként értékelte a vele való munkát[3], ami mögött az a meglátás állt, miszerint nem akarta magára hagyni az elveszettnek tűnő férfit.

       Tehát az minden különösebb kockázat nélkül kijelenthető, hogy a szöveg létrehozása idején József Attilát olyan regresszív érzelmek fűzték terapeutájához, amelyek valójában rég elvesztett édesanyjához szóltak. Gyakorlatilag az édesanyjához való kötődés ismétléséről beszélhetünk, azonban e mellett az „őrült” vágy mellett, ott tombolt egy másik, ezzel ellentétes érzelem is: az anya elutasítása.

Ez az ambivalencia, illetve az ebből származó, soha nem csillapuló feszültség adja meg e remek szellem személyiségének alapvonásait; és ez jelenti lélektani rendellenességének is az alapkövét. A napló születésének idején József Attila egyszerre látta az anyját (az anyaszerepet) és a nőt (a nőszerepet) megjelenni az analitikusában, aki – ahogy ezt Németh Attila megjegyzi a könyvében – nem tudta megfelelően kezelni ennek a szélsőségesen impulzív embernek az indulatáttételét[4].

        Továbbá a Gyömrőivel szemben kialakult ambivalens érzelmeket az is erősítette, hogy a költő nem érzett javulást, s egyre kevésbé bízott a terápia sikerében, ugyanakkor nem akarta az ablakon kidobni két év közös munkáját. Ehhez járult még hozzá a naplóban számtalan alkalommal felemlegetett 40 pengős díjazás is. A költő egyfelől azt gondolta, hogy csak becsapja vele a terapeutája, míg eredményt nem produkál, másfelől egy Gyömrői-kijelentés kapcsán soha meg nem bocsátott sértés is megjelenik az összeg képében, miszerint „nem ez az én honoráriumom[5].

Ez a mondat a lesajnált, megtűrt, szegény ember képét erősítette meg a borzasztó önértékeléssel bíró fiatalemberben, amelyet a költő a Szabad ötletekben a „Rapaportnál is odavetett szegény gyerek voltam/ a Gyömrőinél is, hiszen nem ez az ő honoráriuma”[6] sorokban fogalmaz meg.

      De ha azt szeretnénk megérteni, honnan, melyik életeseményből fakad ennek az embernek ez a mély szenvedéstörténete, akkor az édesanyjával való kapcsolatát kell górcső alá vennünk. Talán nem érdemes sok szót vesztegetni arra, miket és milyen sokszor szólította-, vagy éppen emlékezett meg anyjáról József Attila a verseiben. Ha mást nem is tudnak a költőről, ez a legtöbb ember számára alapvető ismeretet jelent. Ha József Attila, akkor a Mama, és a feldolgozatlan, kínzó anyaprobléma. Verssorok tucatjait lehetne mélyrehatóan elemezni azt bizonyítandó, micsoda szenvedés marta ennek az embernek a lelkét amiatt, hogy édesanyjával ilyen zilált és tragikus sorsú kapcsolata volt.

      Én most mindezen sorok citálásától és analizálásától eltekintek, és pusztán a költő azon gondolataira fókuszálok, amiket a Szabad ötletekben fogalmaz meg szeretve gyűlölt édesanyjával kapcsolatban.
Az egyik, és talán József Attila betegségére nézve a legárulkodóbb ilyen gondolat, amit úgy fogalmaz meg: „mindig az jár a fejemben, hogy ’koitusz az anyával”. „Úgy szeretnék baszni, mint pancsolni/ ahogy a mama fürdetett” – írja máshol.
Vagy „a mamát szerettem, amikor az uccai nőhöz mentem”. Ismerve a költő gyermekkorát, úgy vélem elég ez a néhány kiragadott idézett, hogy felvethessük az ödipális konfliktus megoldatlan voltát.
Attila, Etelka és a Mama
     Az anyját, mint a saját szexuális vágyának tárgyát mutatják be e sorok. Ezt azzal az élettörténeti eseménnyel hoznám összefüggésbe, amikor a majd’ 5 éves József Attilát nevelő szülők vették magukhoz. Ez a kor éppen az ödipális konfliktus megoldásának időszaka.
A gyermek József Attila életének ez a korszaka nagy vihart hozott a fejére: ő lett az a gyermek, aki „nem kellett anyjának”, akit a kényszer kiszakított az anyaöl és az otthon biztonságából. Sosem tudta feldolgozni azt, hogy kettészakadt a világa, hogy elvesztette a szeretett tárgyat; élete végéig ebben a polarizált létformában küszködött. Az otthon melegének, a gondoskodó, „jó anya” hiányát még az oly nagyszerű versek sem tudták kikoptatni zilált szívéből. Amíg erejéből tellett, ezt az elfogadó gondoskodást kereste-kutatta, miközben talán ő maga is tudta (vagy tudat alatt sejtette), csak reményvesztett kapálózás minden tette egy megfoghatatlan, az elmúlt idő által elzárt árnyalak után.
           
       Ugyanakkor József Attila keveset említi az édesapját, a Szabad ötletekben is mindössze egyetlen sor foglalkozik vele: „mit szeretnék apámon – él”. Analitikus szempontból a hallgatás (elhallgatás) ugyanannyira, ha nem még árulkodóbb jel, mintha valaki folyamatosan beszél valamiről/valakiről, mondjuk, mint az, ahogy József Attila munkásságát át- és átszövik édesanyjával kapcsolatos gondolatai.
Az apja akkor hagyja ott a családot, amikor a költő 3 éves, utána nem sokkal, nagyjából másfél évvel később adják nevelőszülőkhöz. Ez, a szülők elvesztésének traumájával járó időszak szórta teli soha ki nem húzható szilánkokkal a kisgyermek József Attila szívét. A zilált anyakép és a soha ki nem rajzolódott, csak homályos skiccként derengő apakép szilánkjai ezek. A töredezett anyakép végletes gondolati megosztottságot és mindent behálózó ambivalenciát, az apakép hiánya a férfikép, a férfiidentitás problematikus voltát eredményezte. A férfi-szerep elsajátítása révén a fiú megtapasztalja saját erejét és önállóságát, maga mögött hagyja gyermeki, kiszolgáltatott voltát, tehát éppen azokat az előnyöket és tulajdonságokat foglalja magában, ami után József Attila annyira áhítozott. A férfi tulajdonképpen a felnőtt fiú. József Attila pedig éppen 1936 májusában, tehát a Szabad ötletek idején írja meg a „Gyermekké tettél” című versét. Félreérthetetlenül a Gyömrői Edittel való terápiás kapcsolatában kialakult regresszív állapotról szól a mű – tehát a költő a Szabad ötletek megírása idején tisztában volt infantilis jegyeket magában foglaló személyiségével.
      Az ödipális helyzet megoldása abban az aktusban rejlik, hogy a gyermek azonosul apjával, ami által megszabadul a kasztrációs szorongástól. De hogyan oldja meg ezt a lélektani szituációt egy olyan gyermek, akinek az életéből eltűnik az, akivel azonosulnia kellene, nem sokkal később pedig a szeretett tárgy, végső soron a vágy tárgya is „tovább áll”?
Véleményem szerint, sehogy. József Attilánál megoldatlan maradt az ödipális konfliktus. Ezt gondolom betegsége legfontosabb patogén elemének.
           

      
Idekívánkozik az is, hogy a Szabad ötletekben többször is olvashatunk a homoszexualitásra tett utalást: „nekem nem kell analízis / én nőért nem dolgozik [sic!] / elmegyek stricinek / homoszexuálisnak / ugy kell neki / dögöljön meg”
Vagy itt van egy másik részlet: „sajnálom őt elveszíteni / hiszen ha akarna engemet / őt fenyegetem a homoszexualizmussal / Ferenczy egy nőnek - Judit szerint - mikor az hetykén mondta: én frigid vagyok, azt válaszolta: maga tényleg frigid / ma már nem félnék egy homoszexuális koitusztól sem per anum - talán nem is oly vadak a férfiak, mint én képzelem/ tőlük is félek, nemcsak a nőktől”.      Távolról sem kívánom mindebből azt a következtetést levonni, hogy József Attila homoszexuális lett volna. Sokkal inkább azt emelném ki e sorok kapcsán, hogy a költő, aki széles körű olvasottsággal rendelkezett a pszichoanalízissel foglalkozó művek terén, Ferenczi 30-as években publikált, homoszexualitással foglalkozó tanulmányát is jól ismerhette. Az érdeklődése mögött nyilvánvalóan a zaklatott sorsát befolyásoló erők megismerése utáni olthatatlan vágy bujkált. Ma már jól tudjuk róla, milyen szenvedélyesen vetette bele magát az önmagával való küzdelembe, a permanens „ön-élveboncolásba”.

    A másik megközelítésem: József Attila apa nélkül, csupa nővel körül véve nőtt föl. Kis túlzással nem volt a környezetében olyan személy, aki autentikus férfi-példaként állt volna előtte. Nem volt kitől ellesnie, megtanulni a „férfi-fortélyokat”, senkitől nem kapott olyan „férfi-értékeket”, amiket interiorizálhatott volna. Végső soron az apafigura hiányára gondolok. Talán ez a momentum, valamint az ödipális komplexus lehet a két fő oka annak, hogy kételkedett magában, mint férfiban. Mintha megrekedt volna gyermek és felnőtt, férfi és fiú között, ennek volt köszönhető a bizonytalan identitás. És emiatt (és persze az olvasmányai okán is) foglalkoztathatta a homoszexualitás témája, mint önmagával kapcsolatos felvetés.
   
      Még két, a nőkkel való problematikus viszonyt érzékeltető motívumot emelek ki, ami jelentékenyen kidomborodik a Szabad ötletek sorain keresztül, ez pedig Gyömrői Edit és az édesanyja valamiféle egymásra vetítése, és emellett az éppen aktuális élettárs, Szántó Judit dicstelen bemutatása.
József Attila elméjében Szántó Juditnak abszolút negatív funkció jutott. Ő volt az, aki nem hagyta felnőni, aki hátráltatta a férfivá válásban, aki „gyermeki énjét” erősítette („Judit is így bánik velem”), s ne felejtsük el, akitől függött, s amely függőségi viszonyból minden áron szabadulni szeretett volna („a Juditot ott hagyom elsején - 100-ért kapok teljes ellátást - 100 csak meglesz valahogy”). A „rossz anya” hálátlan szerepét osztotta rá József Attila zavaros személyisége. Ez a kusza, a kiszolgáltatottság-érzésre ráerősítő viszony okozhatta a költő azokban az években jelentkező, a Szabad ötletekben is megírt impotenciáját („minden nő dögöljön meg / impotencia / túl az ó potencián”).
     Gyömrői Edit és az édesanya „egymásra vetítése” a regresszív állapotból, illetve az indulatáttétel természetéből adódik. A kezelés során, a terapeuta működésének hatására a költő gyermeki érzelmi szintre regrediálódott, aminek következtében gyermekkori énjének édesanyja iránt érzett érzelmeit Gyömrői Editre vetítette ki. Gyakorlatilag úgy nézett analitikusára, mint a törődésre és otthonra vágyó kisgyermek az anyjára, aki ezt a gondoskodást csakis tőle kaphatja meg. A feldolgozatlan ödipális helyzet miatt ez a regresszív állapot abba korba „juttatta vissza”, amikor vágyának, szerelmének tárgya az anya volt. A helyzet tragikuma abban a körülményben bontakozódott ki, hogy ezekben a lángoló érzelmekben tetőtől talpig megfürdő, a valóságtól egyre inkább elszakadó József Attila képtelen volt ezt a szituációt reálisan szemlélni. A szakemberek itt vetik fel Gyömrői Edit felelősségét, amikor azt mondják, nem kezelte megfelelően ezt az indulatáttételt, ami ezt a végletek között csapongó és nagyon impulzív embert a pszichotikus subok karjaiba kergették.
        József Attila egyszerre vágyott „gyermeke és szeretője” lenni analitikusának, persze „valójában” (de talán a tudat alatt pontosabb kifejezés) az édesanyjának. Gyömrői Edit természetszerűleg nem viszonozta érzelmeit. A szituáció csapdajellegét ezeknek a teljesen irreális érzelmeknek a viszonzatlansága és kérlelhetetlen erőssége jelentette, hiszen a költőnek újra át kellett élnie gyermekkori traumáit: az anyai elutasítást, az értéktelenséget, az „odavetett szegény gyerek” voltát, a gyermekkori kitaszítottságot, illetve azt a „beragadt” állapotot, ami vigasztalanul dörgölte orra alá, hogy minden erőfeszítése ellenére csak egy, a férfivá válás útján megrekedt fiú.
         Ezt az elutasítást volt képtelen József Attila elméje elviselni. Az állapota soha nem látott mértékben leromlott, a költő a pszichózis mély szakadékának peremén tántorgott, egyensúlyát alig tudva megtartani. Hogy indulatainak mennyire nem volt már ura ekkoriban az amúgy is lobbanékony költő, azt kifejezően illusztrálja az az eset, amikor késsel támadt Gyömrőire és annak barátjára.[7]

         Én úgy képzelem, az előbbiekben vázolt, édesanyjához fűződő zilált kapcsolat, az ödipális konfliktus megoldatlan volta tehető felelőssé az általam az eddigiek során többször is kiemelt, ambivalens világlátásához, ami alapvetően és minden szempontból meghatározta sorsát és életét. A gyermek József Attila úgy élte meg a nevelőszülőkhöz költöztetését, mintha az általa hőn szeretett édesanyja elutasította volna érzelmeit. Ő pedig lévén gyermek, nem is reagálhatott volna másképpen, csakis a gyermek polarizált módján: elutasítással, haraggal. Meg kellett gyűlölnie a szeretett tárgyat, hogy kezelje a benne felgyülemlő szorongást. Ezt a szélsőségesen megosztott világot sosem tudta magában kibékíteni többet – ez volt kínjainak legfőbb forrása. Ez tehette hajlamossá őt a depresszióra, akár a mániás depresszióra is. 
Emiatt szenvedett helyrehozhatatlanul mély csorbát önértékelése: a tehetséges kitaszított gúnyáját viselte egész nyomorúságos életén keresztül.
      Egy gyökértelen, az elfogadottságra, az otthon biztonsága után áhítozó, alacsony önértékeléssel bíró, hangulati betegségekben szenvedő, a permanens belső feszültség gerjesztette impulzivitását kezelni nemigen tudó fiatalember képe jelenik meg előttem, ha József Attila személyiségére gondolok. Jól ismerjük beilleszkedési nehézségeit, s hogy mennyire hajlamos volt az önizolációra. Tudjuk, hogy több alkalommal voltak suicid tentamenjei, ahogy az édesanyjának is.     
       Nővére, József Jolán beszámolójából tudunk édesapjuk hirtelen haragú természetéről, amit talán fia is örökölhetett tőle, s legalább egy kis mértékben ez az öröklődés határozhatta meg a költő lobbanékonyságát. Ha a genetikai gombolyag szálait tovább elemezzük, akkor nem tudjuk nem nyugtalanító tényként kezelni, hogy József Attila világra jövetele előtt három kisgyermek testvére is meghalt, valamint azt, hogy miután apja elhagyta őket, a következő házasságából egy szellemileg fogyatékos fiúgyermeke született. Ezen a tényadatoknak nem feltétlenül kell valami összefüggő jelentéssel bírniuk, fakadhatnak a puszta véletlen kíméletlenségéből is, de könnyen előfordulhat, hogy mégis utalnak valamire, amely elősegítheti József Attila mentális patológiájának megértését.  Esetleg a genetika ágyazott volna meg e betegségnek, amit az élettörténések „csak” kibontakoztattak, ahogy az eső kelti életre a növényeket?
Ha búzamagot rejt a föld, búzamező sarjad, miután az eső megöntözte a területet. Ha gyom-magok lapulnak a mélyben, gaztenger burjánzik el. Biztos választ nem tudok a kérdésemre adni, csak annyit mondok: lehetséges.


    
  Az általam bemutatott verzión kívül, számtalan más megközelítést is lehet alkalmazni, ha ahhoz akarunk közelebb jutni, mi dúlta egy életen át József Attila személyiségét és okozta pszichés megbetegedését. Én a magam részéről azokat részesítettem előnyben, amelyek az esszém megírása előtt megalkotott prekoncepciómat igazolják. Így én csak azokból az elemekből szemezgettem, amelyek (legalábbis véleményem szerint) a borderline szindróma diagnózisát erősítik. Azzal is tisztában vagyok, hogy a személyiségzavar e formájának az igazolása sem végezhető el az itt bemutatottak alapján, mert például szinte teljes egészében kihagytam azon beszédes momentumok taglalását, amelyek a „határvonalon” túljutott József Attilának a pszichózis szikföldjén való megjelenését igazolnák. Nem hoztam példákat a kényszerképzeteiről, az agresszív dühkitöréseiről és egyéb pszichózist vagy pszichózis közeli állapotokat igazoló adatokat, holott ezeknek is egész tárháza tárul fel az előtt, aki el kíván mélyülni e témakörében. Én az idő és a terjedelem korlátozó szerepe miatt nem tettem meg ezt.
 

 [1] Németh Attila: József Attila pszichiátriai betegségei, Filum Kiadó 2000 (17.oldal)
[2] Vezér Erzsébet: Ismeretlen József Attila-kéziratok, Irodalomtörténet 1971. (622. oldal)
[3] Vezér Erzsébet: Ismeretlen József Attila-kéziratokIrodalomtörténet1971. (620-633. oldal)
[4] Németh Attila: József Attila pszichiátriai betegségei, Filum Kiadó 2000 (25. oldal)
[5] Vezér Erzsébet: Ismeretlen József Attila-kéziratok, Irodalomtörténet 1971 (629. oldal)
[6] Miért fáj ma is. Az ismeretlen József Attila (Szerk.: Horváth Iván és Tverdota György)
       Bp. 1992. Balassi Kiadó (434. oldal)
[7] Németh Attila József Attila pszichiátriai betegségei, Filum Kiadó 2000. (25. oldal)