Gödöllői ingyennap

Ahogyan a vizezett whiskey, túl híg lett a pálya,

E látványosságra rajz a helyiek garmadája.

Csupa üres poroszka, csakis tétova séta,

Ebből szép királyfi nem lehet, megmarad rút béka.

Balról jobbra, jobbról balra, majd az egész újra,

Úgy fest e népség az életet most e helyütt unja.

Telve velük a lég, alattuk zizegő murva,

Átokütésre lett a hely elviselhetetlenül durva.

Ebédidő közeleg, nagy reményem az óra,

Hazavihetné őket az éhség - a gyomor-dogma.

Itt is voltunk, ezt is láttuk - legtöbbjük így mondja,

A hétvégére meg is van a családi tivornya.

2013 május

Ha eljön a fehér fény

Poros fehér fény, füst fed mindent:

Nagy Kitaszítóm, a világ,
pörög, kattog, zakatol,

izzik, lüktet;

elmeprése

a nem-tudás extra szűz olaját ontja magából.

Odakinn öklendezik a falánk tömeg:

ők az elkényelmesedett hiszékenyek,

a meghajlók.

Fogjátok csak hasatok, ti, követők,

úgy kell nektek!

Itt, a fehér fényben,

hol füst és por lep mindent,

a világ varázsárnyai lejtik táncukat:

a Gyengédség hajlong puhán partnerével,

az éteri szférák egy Idealista szökevényével.

Az Öröm és a Bánat egymásba gabalyodva lassúznak,

míg a Mámor önmagáról mit sem tudva őgyeleg közöttük.

Vágyai börtönének örök rabja, a sokat sejtő Márki is itt sugdos:

szadisztikus ösztöntörekvések

szublimálását szuggerálja:

ez kell neked!

Az árnyak parkettjén ördögien mozgó

önhitt Cinizmus mindenkit megtáncoltat.

A túl sokszor szóló Utolsó Szó

minden tudást imitál – hiába.

Mert a vöröslő tekintetű,

önostorozástól felszított,

tajtékzó Vágy lidérce,

beolvasztja, elnyeli táncoló árnyainkat,

hogy diktátummá, őrjöngő, kizárólagos sorsunkká váljon.

Örök győztes Ő.

Úgy kell nekünk!

A fehér fényben forgó, füstös por nélküli világ jelesei,

a Kétely, a Harag, az Irigység, a Bizonytalanság

mindössze halk szavú epizodisták.

Megértem:

szemérmes furfanggal igyekszünk domesztikálni,

a felszín alá, mélybe fojtott ösztöneinket.

Hiába:

a homályos vágyak ködéből,

mint könnyű pára csapódnak le az igazságom cseppjei,

azt tudatva:

mi kell nekem!

Kobold1 rege2

Egy illuzórikus románc a frizbi vébén^#

Vékony³ a lány, mondhatni bizony gebe⁴ 

Talán az oviban fecskendő volt a jele⁵

Kicseréli a sapkát⁶, mert vézna⁷ a feje 

S örömében⁸ már izzad is a tenyere⁹ 

Napszecsójára¹⁰ árnyékot vet az új sapka¹¹ 

Szemvilága így tuttira¹² el van takarva

Produkálja magát¹³; pipis¹⁴ akár egy dáma¹⁵ 

Az árus¹⁶ gondolja: „húzna már a picsába!¹⁷” 

Betáncol¹⁸ a pályára¹⁹, a frízbit dobálja²⁰ 

A látvány az izzó pokol²¹ ledér tornáca²² 

Száll a színes korong, kutyája²³ repül²⁴ utána 

Furán jó²⁵ az anorexiás²⁶ kobold²⁷ gála 

Vaskos²⁸ taps, viszont a tűzijáték²⁹ elmarad 

Estére hősünk szeme a sírástól feldagad³⁰ 

Siker kell neki³¹, az elismerés virága³² 

Nem kajából³³, tapsból fakad energiája³⁴

#: 2013 május 19.-én a gödöllői kutya-frizbi világkupán velem történtek és nem-történtek leírása

1.: értsd: komoly szexualitást sugárzó lány Olaszországból, csak éppen el kellett fojtanom szexuális vonzódásom, mert nem voltam egyedül. A barátnőm egy sudár termetű, formás fenekű, egyébként kifejezetten szexi barátnője volt velem a rendezvényen.

2.: öncélú hatásvadászat. A szó hangzása közeli a „reggae”-hez, ami viszont divatos a mai fülnek. Rejtett "tapsszerzés" a részemről.

3.: tényleg az volt, de baromi izgató. Ezzel a szóval álcáztam, hogy megjelentek bennem a testnedv cserét forszírozó gondolatok.

4.: egyértelműen egy cinizmusnak álcázott túlzás, amely az alig viselhetően nagyfokú szexuális izgalmat bújtatta.

5.: ovis csúfolódás, ami mögött szexuális vonzódás húzódott meg. A „fecskendő” nemcsak a vágyott lány vékony alkatára utal; ugyanis szúrni is lehet vele, s így mint fallikus szimbólum jelenik meg. Tehát a fecskendő képében egyesül a lány és a fallosz; máris kész az aktus.

6.: kék színű baseball sapka. A sapka itt, lévén befogadó képességgel bír, a női nemi szerv szimbóluma. Tehát azzal, hogy próbálgatás közben cserélgette a fején a sapkákat, ahogyan ki-be jár a férfi nemi szerv a nőiben, tudattalanul egy kvázi-közösülést jelenített meg.

7.: újabb éretlen csúfolódás a vonzó személy alkatán.

8.: az e sort ihlető pillanatban tényleg boldognak tűnt; egészen varázslatos ajkai és gyönyörű mosolya volt.

9.: puszta spekuláció. A sor annak a magával ragadó, ihletett pillanatnak állít emléket, amikor selyem tenyerét és hosszú ujjait a miniszoknyájába törölte.

10.: a napszemüvegre alkalmazott budapesti szleng.

11.: végül igen jó ízléssel, egy azúr kék-fehér sapkát választott, amely tökéletesen kiemelte mediterrán, napbarnított bőrét.

12.: ismét egy öncélú szellemesség; az olasz „tutto” szóból ered, amelynek jelentése: egész, teljes, minden

13.: értsd: számomra tetszetősen illegette magát a barátnőjének, és úgy gondolom az eladónak is. Viselkedésének ezen eleme még magasabbra korbácsolta bennem a vágyakozás hullámait.

14.: értsd: szexi

15.: azaz: izgalmas, érett szexualitást sugárzó nőszemély.

16.:  fehér, negyvenes, pocakos, bajszos férfi, világos pólóingben.

17.: itt ellentétbe fordítást alkalmazott a tudattalanom; az állításnak éppen az ellentéte az igaz: „bárcsak ide jönne”. Ráadásul a „picsa” szó explicit szexuális tartalmú kifejezés. Nem szorul különösebb részletezésre, hogy ez esetben is a szexuális aktus utáni (beteljesületlen) vágy palástolásáról van szó.

18.: nőiesen könnyed, harmonikus mozgása volt, amelyik jól észlelhetően szaporította fel bennem a nemi hormonok termelődését.

19.: füves sportpálya, elviselhetően népes és jó hangulatú  közönséggel.

20.:  igazán légies mozdulatai voltak; jóleső élmény volt befogadni a látványát.

21.: értsd: a bennem égő szexuális vágy; vagy lehet a parázsló ágyékom metaforája is.

22.: erotikusan odaadó nőszemélyként festette le fantáziám.

23.: egy fekete, kedves, középtermetű, keverék kutyája volt.

24.: értsd: nagyokat ugrott és a lendülettől „szállt” a levegőben.

25.: „furán jó”, azaz sokáig elnéztem volna kackiás mellének hullámzását a feszülős felsője, vagy éppen izmainak izgalmas játékát egészségesen barna bőre alatt, ahogy kecsesen pörög-forog, szökken vagy hemperedik a napsütötte fűben.

26.: infantilis csúfolódás.

27.: újra csak álcáznom kellett valódi viszonyulásomat a vonzó talján hölgyhöz.

28.: értsd: jelentős és egyöntetű

29.: egyértelműen költői túlzás; egyáltalán nem volt tűzijáték a rendezvényen. A tűzijáték mint szimbólum az orgazmust, a legnagyobb emberi örömérzetet jelenti. Tehát az orgazmus az, ami elmarad.

30.: ugyanannak a túlzásnak a folytatása. A valóságban nem sírt a lány, sokkal inkább arról lehet szó, hogy én sirattam képletesen a be nem teljesülő kapcsolatfelvétel lehetőségét.

31.: lévén hobbi sportoló, ez nem túl meglepő. Ugyanakkor ez is inkább rólam szól: én hiányoltam a sikert, mert nem jutottunk el a hölggyel a reprodukciós technikáink egyeztetéséhez.

32.: értsd: egy pozitív kicsengésű, beteljesült aktus.

33.: kaja=étel=bekebelezés= befogadás=magába fogadás=nőiség, női nemi szerv, női nemi szerep.

34.: újabb bonyolult implicit közlés: „taps” energikus, ritmusos, aktív tett, ami leginkább elismerést fejez ki. Ugyanakkor a nemi aktust is értelmezhetjük energikus, ritmusos aktivitásként. A „fakad” ige újra csak a férfi nemi szervre, pontosabban az abból feltörő, onnan fakadó örömre és váladékra utal. Az „energia” szó mögött megint az aktivitást, a tettet, a teremtést, ebben az esetben az örömszerzést, a reprodukciót találjuk. A teljes kifejezés értelmezése: a készenlétben lévő nemi vágy energiájának elfojtása, amit kivetítek a szóban forgó személyre, aki tulajdonképpen ennek a vágynak előidézője.

Kram, a nevető fűszál

V. M. emlékére

              A történet egy nem túl szokatlan, amolyan hosszúkás, kerek réten esett meg. Az arany naptól pirosló pipacsok szórványos telepei között cincérek surrantak, a mezőt keresztül-kasul szöszmötölték a hangyák dolgos árjai. Egy itt honos, szokványosnak mondható fűcsomó ifjú fiú szála a hőse e mesének, ő Kram, a nevető fűszál. Szöcskék szökkentek szellemszerűen e végeláthatatlan mezőn, kis fűszálunk nagyon szerette látványukat, és érezni azt, ahogy elsuhannak felette.

                Kram életében a meghatározó változást egy esős évszak hozta meg, amely kiáztatta fűcsomójából azt a hosszan elfojtott növényi savat, ami már régóta érlelődött szálaiban. Csenevész kora okán e csapás, csakis felkészületlenül érhette. Ez a földeket alaposan eláztató, és így maróan bomlasztó hatással bíró évszak, végzetes volt Kram fűcsomója számára. Pedig az erodáló esőzések előtt sem voltak éppen eszményi fűcsomó. Az elsődleges veszteség az apa fűszál végleges eltűnése volt. A kis Kram extra-szenzitív érzelemrostjai kikerülhetetlenül szembesültek fűcsomójának savmarta, bomlásnak indult gyökérzetével. Onnantól volt egyre könnyebb távolodni, s egyre nehezebb kötődni.

                És ez a földet savas vizenyővé változtató, a gyökérzet összetartó erejét gyengítő, a páter-szálat messze vivő esőzés keltette ki ego-magján a bánat tályogát, amely szorongást gennyedzve növekedett benne. E tapasztalat kíméletlenül véste belé azt az alapvető létélményt, hogy a természetnek rombolnia kell ahhoz, hogy teremthessen. És ezen alapgondolaton sosem tudott túllépni. Ahogy haladt előre a korban, egyre tisztábban értette, ő is megfellebbezhetetlenül a természet részét képezi. Csakhogy már sokkal inkább a természethez tartozónak érezte magát, mintsem az eloldott gyökérzetű fűcsomójához. Tályogtól sajgó lelke, páter-szál híján már csak a természetnek akart megfelelni, azt kívánta támogatni, attól várt elismerést. Akkor is a természetnek segítünk teremteni, amikor magunkat pusztítjuk el, vélte.

Kram legtöbb idejét a baráti szellővel töltötte, s nagy kedvét lelte abban, amikor az meglebegtette őt a langy légben. Ez a könnyed lebegés lett ellenszere gennyet könnyező fájdalom forrásának.

Az idő előre járásával barátja, szellőcske egyre viharosabbá vált. A baráti lebegtető-kúrája sem volt ugyanaz többé, féktelen szállássá szilajult. Ennek az eltúlzott pajkos pajtásságnak az egyre zordabb szele szakította el végleg Kram-ot a fűcsomójától. Eleinte még vissza-visszatért, és rá annyira jellemzően, kétségbeesését palástolandó, nagyokat nevetett. A kékszín égbolton aranyló Nap, a pipacsok, a mező békéjében bóklászó bogarak, az énekes madarak dallamainak helyét egy szürke táj vette át, amelynek egét alattomban kúszó sötét fellegek uralják. Madárfütty helyett zúgó szél. Az üres magány éjszakáit, Kram számára, a Hold vonítása hangszerelte.

Egy fűszál önmagában semmi, kínozta e gondolattal lelkének gennyedző tályoga. A fűcsomó az igen, az valami, abból lesz a mező, a zöldellő fűszőnyeg. Egyetlen fűszál nem több a kirekesztettség, a kívülállósság tökéletes szimbólumánál.  Evégett lett megszállott szállóvá. Az egykori nevető fűszál, elszállt fűszállá vált. Vihar barátja száguldó légtestén utazott a kifakult táj felett, amelynek minden körvonalát felfalta a kétségbeesés homálya. Egyetlen arc tisztán kidomborodó látványa adta csak meg magát szemeinek az elmosódott vidéken. És ez lett Kram mindene: beleszeretett a halál csodálatos orcájának felszabadító vágyképébe.

Az idő cseppjei töltötték fel Kram-ot annyi öniróniával, hogy megvethesse saját sorsát. Életét elpusztítandó hiábavalóságnak tartotta, amelynek legnagyobb értéke, hogy visszatérhet oda, ahonnan jött: a természet teremtő gépezetébe.

Feloldódni vágyott a mindenségben, hogy semmi lehessen. Ekkor már végtelenül magányos volt, mint egy tágas pusztának eresztett kétségbeesett jajkiáltás.

                A végzetes napon, amikor a betegen seszínű égbolton a lázasan vöröslő Nap zaklatott sugarai burkolták be e baljóslatúvá változott füves tájat, a két elveszett barát egy utolsó, mindent elsöprő kalandra indult. Zúgva száguldozták be a kiégett szemeikben unalmassá silányult vidéket. Amikor a párás szakadéknál jártak, amelynek partján oly sokat játszott vidáman, Kram elengedte Vihar testvért, s aláhullott.

Ott lebegett, egy vékony darabka ágba kapaszkodva a hatalmas szakadék oldalán, alatta a mélység minden elnyelő gyomra; az út a semmivé tevő mindenségbe. A viharos szélpajtása zaklatottan figyelte őt.  A kirekesztettség és az elhagyottság sebei eddigre már felemésztették Kram erejét. Utolsó dühében még beleüvöltötte fűcsomója szálainak neveit a körötte kavargó légörvénybe, de csak egy jól ismerten nyomasztó susogás felelt, és az elviselhetetlenül zajossá tette a kétségbeesés csendjét.

               

Smenjsmenjsmenjsmenjsmenjsmenj.

S menj! – beszűkültségében egyhelyben kavargó tudata mindössze ezt hallotta csak meg ebben a susogásban. Egy darabig még teste ellenállt. De nem sokáig, hisz nem volt már oka kitartani. 

Aztán Kram elengedte magát, s belehullott a mélybe.

És ebben a párában szállt béke szegény pára, az elszállt fűszál poraira.

Hang és rend

     „Megvan!” – szisszent fel magában KTK. Aztán újrahallgatta a felvételt. Különös öröm volt ez számára, hiszen már oly régóta kereste. Most, hogy végre rátalált, nem is igen merte elhinni. Leellenőrizte még egyszer. És újra. Döntése két szó volt: „ez az”. Megvette, elvitte. Hazafelé menve a siker kacér elégedettsége, csakhogy kérkedjen egy keveset önmaga előtt, felidézi benne, milyen sokszor járta keserű csalódottsággal a Hangok Piacát. A hangot kereste, ami igazán neki szól. Ami azt és úgy mondja, amit és ahogy hallani szeretne; ami egyszerre kínálja az azonosulás lehetőségét és a magány elmúltát.

      „Lyukra futások”; így nevezte a Valódi Hanggal kapcsolatos tévedéseit; ezek vésték tudatába, mennyire magára hagyottá teszi az embert a csalódás.  

A harmadik, és mindezidáig utolsó, ahogy ő mondta, „pofára esés” után, az önvédelem józan számítása hatványozottan óvatossá tette szívét. Megkeményedett, s hitét magába zárta. Elhatározta, csak a legindokoltabb esetben engedi felszínre kerülni.

       Azonban a „rátalálás” megváltó öröme mániás fokozatba kapcsolta KTK elméjét. Ahogyan a nagyvárosi beton alig-nyelve mondja, „rákattant” a Hangra. Kizárólagos lakójává lett otthona hanglejátszójának.

Egyszerűen szólva, KTK-nak végre jó volt.

      Nos, a jó vége, annak a körülménynek köszönhetően következett be, hogy KTK mámoros öröme egyúttal önuralmának leépítéséhez is vezetett. Az pedig óvatlansághoz. Márpedig a hangerővel óvatosan ajánlatos bánni KáTéKá világában.

      Méghozzá a lakosság miatt. Főleg ha a szomszédságot a lakosság archetípusai lakják. De kiváltképp a kikezdhetetlen erkölcsi fölényesség szerepében ragadt jobb oldali szomszédja miatt. Ő az, aki kifejezett nyugtalansággal őrzi a rendet. A Rendet, amit - értelmezése szerint - népe a Teremtő bölcs jóságából kapott. És a Jóisten e rend szent őrzőjének megtette e nép királyát. Tehát Felkent e király; Messiás. Azt hiszem, ehhez már nem is kell hozzátennem semmit.                                                                

      Mondhatjuk: Isten tökéletes jóságának szilárdsága sejlik át az ember teremtette rend illékony szövetén. Túlságosan nem meglepő módon sokan kötöttek megbékélő alkut e gondolattal, és éltek kifogástalan beletörődéssel a Rendben. Eltespedett, kritikátlan szellemek ők: a Lakosság. KTK sorsának tragikus vonása abban rejlett, hogy neki ez a tágra nyílt szemű tehetetlenség nem ment. Még a Teremtő Istenért sem. Megpróbálta: leküzdötte magát az önmarcangolás mélységeibe, csakhogy higgyen. De ő nem hitt, csak remélt. A Valódi Hangot remélte a Messiás helyett. Majd megfeszítette a bűntudat emiatt, de tenni nem tudott ellene. Folyton csak a belső ellenállás szorongató érzése érkezett az elfogadás feloldozása helyett.

   Úgyhogy visszatért kényszeréhez, a Valódi Hang kutatásához. E kényszer által űzötten hallgatta kedvencét akkor is, mikor az említett szomszéd úr hatósági személyek társaságában megjelent az ajtaja előtt, hogy a törvény vak karjának ereje tekerje ki lelki békéjének kezéből az imádott hangot. Mindössze egy „hatósági végzés lefoglalásról” elnevezésű okirat maradt azután, ami nem sokkal előtte még a teljességet jelentette KTK számára.

   A Szegény Szerencsétlen újra belevettetett a végtelen csalódottság keltette űrbe. De nem súlytalannak érezte magát, sokkal inkább valamiféle sosem múló örök tehernek, az abszolút hiány világegyetemének legnagyobb fekete lyukának; egy semmivé sűrűsödött, szétfeszülő, pontszerű mindenségnek. Klausztrofób szorongás, frusztrált elfojtás, magányos kisemmizettség, ezek tömörödtek akkor KáTéKá-ban. Léte újra a nyomorúság szikföldjén való lődörgésé lényegtelenült. Mint aki meghalt, de túlélte.

      Nem úgy a szomszéd; ő a maga földhözragadt módján szárnyalt. Élvezte az elismerő pillantásokat, az éltető gratulációkat, és hogy végre tevőlegesen is szolgálhatta a Rendet. Aztán igazán megszeretett interjúkat adni. Olyankor csak egyetlen érzés pumpálta ereiben a forró vért, és ez a fontosság volt. Legjobban a Királyi Televízió reggeli műsorában, a „Hogy van ma reggel, Felség?” felvételén érezte magát, ahol is tobzódva sütkérezett a felmagasztalt alattvaló szerepének szűrt fényében; tulajdonképpen az volt élete tetőpontja. Úgy élte meg, mint megannyi megfelelés és lemondás után hitének beigazolódását; hogy végre bebizonyította, alattvalóként hűséges, és tisztelettel elfogadja helyét a Rendben, és akire bizton lehet számítani. És persze, hogy személye is építőkő, ergo: fontos. Méghozzá a rend fenntartásának szempontjából fontos.

      Alig telt el egy hét, a világ rendjének megfelelően a médiaérdeklődés is alább hagyott, így a szomszéd úrnak ismét több ideje lett mások életével foglalkozni. Minthogy vizslatermészete a legfelsőbb szférákból nyert igazolást, szabadon eresztette hát tolakodó kíváncsiságát a lakóközösség tagjai között. A rendbontás jeleit kutatta az egyébként túligazodott lakossági figurák viselkedésében, s közben újabb tv-stúdiók vendég-foteljeibe vizionálta magát. Fékevesztett ábrándozásainak egy pontján már a Rendfenntartó Miniszter kezéből vett át kitüntetést. 

      Ebben, a rend szolgálatába állított segítőszándék meghatározta légkörben tűnt fel neki a csend, amibe KTK lakása az utolsó héten burkolózott. „Gyanúsan nagy a kuss” – mondogatta maga elé.

      Mivel a kiszámítható világ ábrándjának szerelmese volt, nem hitt abban, hogy ez a véletlen műve lenne. Nem, rajta nem lehetett kifogni: szándékot sejtett mögötte. Ártó, a Rendre ártalmas szándékot. Hosszas tanakodás, hallgatózás, megfigyelés, valamint az ezekből szerzett információk rendszerezése után arra a következtetésre jutott, hogy kötelessége lépést tennie az ügyben. Ugyanis azt gondolta, KTK arra használja fel a teljesen Rend-ellenes csendet, azért zár ki minden ingert, hangot és zajt, hogy a legnagyobb nyugalomban emlékezhessen vissza azokra az időkre, amikor még a Valódi Hang töltötte be otthonát. Tehát KTK a gondolataiban továbbra is életben tart egy olyan hangot, amely ellensége a Teremtőnek és a királynak csakúgy, ahogyan a Rendnek is. 

„Azért ezt mégsem tűrhetem” – figyelmeztette félóránként önmagát.

       Nos, a szomszéd úr oly módon nem tűrte KTK gyászoló némaságát, hogy egy, a direktíváknak gondosan megfelelő, két napon keresztül fogalmazott bejelentéssel fordult a Rendészeti Minisztérium titkosszolgálati részlegéhez, amelyhez ahogyan azt kell, hozzácsatolta az úgynevezett megfigyelési naplót is. Természetesen nem mulasztotta el kifejteni alaposan elaborált teóriáját sem, amelyben végső soron azt állította, hogy KTK „elnémulásának” egyetlen, de mélységesen elítélendő oka a zavartalan emlékezés lehetőségének megteremtése. Ez pedig szankcionálandó Rend-ellenes tevékenység.

Kiegyenesítette hátát és vett egy nagy levegőt, amikor megnyomta a feljelentést elküldő gombot. Arca jelentőségteljességről árulkodott, a testében pedig fel-le járt a fontosság érzetének finoman csiklandó bizsergése. Alig telt el két perc, a szomszéd úron egyfajta várakozó izgatottság lett úrrá. Újra részt akart venni. Érezni, hogy fontos. Hallani a Tekintély dicsérő hangját.

   Nem kellett sokat várnia a hatóságiakra, ami egyszerre volt pillanata ez izgalom múlása felett érzett csalódásnak, valamint az előtérbe lépett alattvalói szerep izgalmának. Mintha a Hatalom Előszobájában jutna neki egy csipet a Főnök pillantásából; áldás és hála.

     Így hát KTK-t elvitte a rettegett rózsaszín autó. Azon a hírhedt helyen végződött kalandja a Valódi Hanggal, amit az emberek csak Mosodának mondanak. Ott aztán alávetették a legmarkánsabb „tisztító kúrának”, hivatalos nevén: memória annuláló mechanizmus. Miután KTK mintegy megtisztulva, friss és pozitív gondolatokkal feltöltekezve elhagyta a Mentális Rekreáció Intézetet, eléggé ki volt cserélődve. Ő ugyan semmit nem tudott arról, hogy sokkal kevesebbet szorong, mint azelőtt, hiszen nem emlékezett arra, hogy pár napja még a Valódi Hang volt számára a valódi hang. Ekkor már nagyon boldogan elvolt a Rend hangjaival. Tova szállt a mániás kutatás, az elégedetlenkedés nyugtalansága: KTK rendben volt a Rendben.

     És a szomszéd úr? Ő buzgó volt, és boldog. Berendeződött az élete. KTK megtisztítása az ugródeszkájává vált. Bőséges juss lett jutalma: egyfelől felkerült az egyébként igencsak előnyösen sikerült arcképe a Rendészeti Minisztérium honlapjára a dicséretben részesített alattvalók közé, másfelől egy teljes évre kitehette az ajtajára, a Rendért rajongó alattvalók által jelentős becsben tartott „tisztán gondolkodó, rendes lakó” táblácskát. Ahányszor elment otthonról, mindannyiszor büszkén pillantott rá e kis, fehér táblára. Derék tettére emlékeztette. 

Tabló a pszichiátria dicső múltjáról

Elektrosokk kezelés.

A Pilgram Psychiatric Center, Long Island, USA - Volt idő, hogy 14 000 kezelt volt egy időben az intézmény lakója, ahol a lobotómia és az elektrosokk volt bevett, normális kezelési eljárás. 

Tűk a húsban.

SZÖS: szándékos önsértés.

A Sunland Elmegyógyintézetben tevékenykedő, a gyógyászat történelmébe, mint sarlatán bevonuló Dr. Freeman,  elkötelezett híve volt a lobotómiának. Hitvallása szerint minden rendellenesség megoldható azzal, ha zombivá változtatjuk a pácienst.

A képet a Wakefield-i West Riding Lunatic Asylum-ban, készítették 1869-ben. E kényszerítő módszertől azt az eredményt várták, hogy a páciens megnyugszik, hovatovább megtanul önuralmat gyakorolni.

A 1936-ban készült képen a hydroterápia alkalmazása látható. A páciensek akár néhány órát, de egész éjszakákat is eltölthettek a kád vízbe zárva. A kezeléstől azt várták, hogy megnyugszanak kezeltek.

Gőzkabin kúra, 1910 körül.

Lobotómiához használatos eszközök.

Rádium-terápiáról készült fotó a 20. század elejéről.

17. századi maszk elmebetegek számára

Egy kóros skizofréniában szenvedő páciens, aki órákon át állt ebben a kényelmetlen kataton testtartásban. 

A kései 19. századi, a kóros maszturbációs kényszert megakadályozó eszköz.Ezzel gátolták meg, hogy a páciens akár vérzésig stimulálja a nemi szervét.

A kép a 21. század fordulóján készült egy szerb elmegyógyintézetben. 

Egy paranoid skizofrén által készített rajz.

Már csak egy Isten menthet meg bennünket" (*) - interjú Martin Heideggerrel

A SPIEGEL 1966. szeptember 23-án készítette az interjút Martin Heideggerrel . (1)

SPIEGEL: Heidegger Professzor úr, számtalanszor megállapítottuk, hogy az Ön filozófiai művét
valamelyest beárnyékolják életének azon nem túl hosszú ideig tartó eseményei, amelyek soha nem
kerültek tisztázásra.
HEIDEGGER: 1933-ra gondol?
SPIEGEL: Igen, valamint az előtte és utána történtekre. Szeretnénk az esetet tágabb összefüggésbe
helyezni, és innen néhány olyan kérdéshez eljutni, melyek fontosnak tűnnek, mint esetleg a
következő: Milyen lehetôségei vannak a filozófiának arra, hogy hatást gyakoroljon a valóságra, akár
a politikai valóságra is?
HEIDEGGER: Már az fontos kérdés, tudok-e mindegyikre válaszolni? De elsősorban azt kell
elmondanom, hogy rektori hivatalom előtt semmilyen formában nem folytattam politikai
tevékenységet. Az 1932/33-as téli szemeszter idején szabadságon voltam, és a legtöbb időt fenn a
menedékházamban töltöttem.

SPIEGEL: Miként került sor akkor arra, hogy Ön a freiburgi egyetem rektora lett?
HEIDEGGER: 1932 decemberében szomszédomat, von Möllendorfot, az anatómia rendes tanárát
választották rektorrá. Az új rektor hivatalba lépése április 15-én történt az itteni egyetemen. Az
1932/33-as téli szemeszter idején gyakrabban beszélgettünk a helyzetről, nemcsak a politikairól,
hanem különösképpen az egyetemekéről, a hallgatók részben kilátástalan helyzetérôl. Véleményem
a következőképpen hangzott: Amennyire meg tudom ítélni a dolgokat már csak az az egy lehetőség
marad, hogy az újjáépítést végző még valóban eleven erőkkel kíséreljük meg elhárítani az eljövendő
kibontakozását.
SPIEGEL: Ön tehát összefüggést látott a német egyetem helyzete és a német politikai szituáció
között általában?
HEIDEGGER: 1933 januárja és márciusa között mindenesetre figyelemmel kísértem a politikai
folyamatokat és alkalomadtán beszélgettem is errôl fiatalabb kollégáimmal. De munkám a
preszókratikus gondolkodás terjedelmesebb értelmezéséhez szólított. A nyári szemeszter kezdetén
tértem vissza Freiburgba. Idôközben von Möllendorf professzor április 16-án rektorként megkezdte
hivatali működését. Alig két héttel késôbb az akkori badeni kultuszminiszter felmentette
hivatalából. A miniszter ezen döntéséhez feltehetôen kívánatos okot az a tény szolgáltatta, hogy a
rektor megtiltotta az úgynevezett zsidóplakát kifüggesztését az egyetemen.

Rektorként vitába száll a legfelsôbb SA-vezetéssel

SPIEGEL: Von Möllendorf úr szociáldemokrata volt. Mit tett az elmozdítását követően?
HEIDEGGER: Von Möllendorf még elmozdításának napján megkeresett és azt mondta:
"Heidegger, most Önnek kell elvállalnia a rektori hivatalt." Gondolkodóba ejtett, hogy minden
tapasztalatom hiányzott az igazgatási tevékenységet illetôen. Az akkori prorektor, Sauer (teológiai
fakultás) azonban hasonlóképpen sürgetett, hogy jelöltessem magam a rektorátus új választásán,
mivel fennáll a veszélye, hogy egyébként egy funkcionáriust neveznek ki rektorrá. A fiatalabb
kollégák, akikkel több éven át megtárgyaltam az egyetem konstrukciójának kérdéseit, ostromoltak,
hogy vállaljam el a rektori hivatalt. Sokáig tétováztam. Végül késznek mutatkoztam elvállalni a
hivatalt, kizárólag az egyetem érdekében, amennyiben biztos lehettem a plénum egyhangú
hozzájárulásában. Mindeközben fennmaradtak a rektori hivatalra való alkalmasságom iránti
kétségeim, úgyhogy még a választásra kitűzött nap reggelén bementem a rektorátusra, és
kijelentettem az ott tartózkodó elmozdított kollégámnak, von Möllendorfnak, valamint Sauer
prorektornak, hogy nem tudom átvenni a hivatalt. Erre mindkét kollégám azt válaszolta: a választást
már annyira előkészítették, hogy már nem léphetek vissza a jelöltségtől.
SPIEGEL: Ennek alapján nyilatkozta Ön, hogy végérvényesen határozott. Miként alakult ezután az
Ön viszonya a nemzetiszocialistákkal?
HEIDEGGER: A hivatalba lépésem utáni második napon két kísérőjével megjelent a rektorátuson
a "diákvezető", és újból követelte a "zsidóplakát" kifüggesztését. Elutasítottam. A három hallgató
azzal a megjegyzéssel távozott, hogy a tilalmat jelenteni fogják a Birodalmi Diákvezetőségnek
(Reichsstudenten- führung). Néhány nap múlva távhívás érkezett a legfelsôbb SA-vezetésben lévô
SA egyetemi főosztálytól, egy dr. Baumann nevű SA-Gruppenführertől. Követelte az említett plakát
kifüggesztését, ahogy ezt más egyetemeken már megtették. Megtagadás esetén leváltással, ha ugyan
nem az egyetem bezárásával kellett számolnom. Tiltásomhoz megkíséreltem a badeni
kultuszminiszter támogatását megnyerni, ő azonban kijelentette, hogy az SA ellen semmit sem
tehet. Ennek ellenére nem vontam vissza a tilalmat.

SPIEGEL: Eddig ez így nem volt ismeretes.
HEIDEGGER: Azt a motívumot, amely tulajdonképpen meghatározta, hogy elvállaljam a rektori
hivatalt, már 1929-ben megneveztem a Mi a metafizika? című egyetemi székfoglaló előadásomban
Freiburgban: "A tudományok területei távol fekszenek egymástól. Az a mód, miként tárgyaikat
vizsgálják, alapvetôen különböző. A diszciplínák eme széthullott sokaságát ma már csak az
egyetemek és fakultások technikai szerveződése tartja össze, jelentéssel csak a szakok gyakorlati
célkitűzései ruházzák fel. A tudományoknak a maguk lényegi alapjában való gyökerezése ezzel
szemben elhalt." Amit hivatali idôm alatt az egyetemek ezen mára idôközben az extremitásig
elfajult állapotára tekintettel megkíséreltem, azt ismertettem a rektori beszédemben.
SPIEGEL: Megpróbáljuk kideríteni, vajon egyezik-e és mennyiben ez az 1929-es vélemény azzal,
amit 1933-as székfoglalójában rektorként mondott. Itt kiragadunk összefüggésébôl egy mondatot:
"A sokat ünnepelt 'akadémiai szabadság' kiutasíttatik a német egyetemről, mivel ez a szabadság
inautentikus, mert csak tagadó volt." Úgy véljük, feltételezhetjük, hogy ez a mondat kifejezi azon
nézeteinek legalábbis egy részét, amelyektől még ma sem áll távol.
HEIDEGGER: Igen, magam is így gondolom. Végtére is ez az akadémiai "szabadság" túl gyakran
csupán negatív volt: azon fáradozástól való szabadság, hogy ráálljanak arra, amit egy tudományos
stúdium a gondolkodás és megfontolás terén megkövetel. Egyébként ezt a szövegből kiragadott
mondatot nem elszigetelten, hanem saját összefüggéseiben kell olvasni, akkor érthetővé válik, mit
akartam, hogy "negatív szabadságon" értsenek.

SPIEGEL: Igen, ez érthető. Rektori beszédében azonban új hangnemet vélünk észrevenni,
amennyiben ott, négy hónappal Hitler birodalmi kancellárrá történt kinevezése után, mintegy "ezen
ébredés nagyságáról és pompájáról" szól.
HEIDEGGER: Igen, erről is meg voltam győződve.
SPIEGEL: Megmagyarázná ezt némiképp?
HEIDEGGER: Szívesen. Akkoriban egyetlen más alternatívát se láttam. Arról volt szó, hogy a
nézetek és a 22 párt politikai tendenciáinak általános összekuszálódása közben találjunk egy
nemzeti és mindenekelőtt szociális beállítottságot, mintegy Friedrich Naumann kísérletének
értelmében. Csak a példa kedvéért, itt Eduard Spranger egy tanulmányát idézhetném, amely messze
túlmegy az én rektori beszédemen. (2)

SPIEGEL: Mikor kezdett foglalkozni a politikai viszonyokkal? Hiszen a 22 párt régóta létezett, és
a munkanélküliek milliói is jelen voltak már 1930-ban.
HEIDEGGER: Abban az időben még teljesen azok a kérdések kötöttek le, amelyek a Lét és
időben (1927) és a következő évek írásaiban, előadásaiban alakultak ki, a gondolkodás
alapkérdései, amelyek közvetve nemzeti és szociális kérdéseket is érintettek. Egyetemi oktatóként a
tudományok értelmére (Sinn) vonatkozó kérdés, és ezzel együtt az egyetem feladatának
meghatározása lebegett közvetlenül a szemem előtt. Ez az igyekezet megfogalmazódott rektori
beszédem címében is: A német egyetem önmegnyilatkozása. Abban az idôben egyetlen rektori
beszédben sem kockáztattak meg ilyen címet. De végigolvasta-e alaposan, átgondolta-e, és az
akkori szituációból kiindulva interpretálta-e ezt a beszédet bárki is azok közül, akik polemizálnak
vele?
SPIEGEL: Ilyen háborgó világban az egyetem önmegnyilatkozásáról beszélni nem hat ez kissé
helytelennek?
HEIDEGGER: Hogyan? A német egyetem önmegnyilatkozása az úgynevezett "politikus
tudomány" ellen irányul, amit akkoriban már a párton belül és a nemzetiszocialista diákság részérôl
is követeltek. Ez az elnevezés akkoriban egészen más értelemmel bírt; nem politológiát jelentett,
mint ma, hanem a következőket: A tudomány mint olyan, értelme és értéke, a nép számára való
tényleges hasznossága szerint kerül megítélésre. A tudomány ezen átpolitizálásával történô
szembenállás külön megfogalmazódik a rektori beszédben.
SPIEGEL: Helyesen értjük Önt? Belevonta az egyetemet abba, amit akkoriban ébredésnek
(Aufbruch) érzett, így akarván megtartani az egyetemet, egyébként talán olyan nagyhatalmú
áramlatokkal szemben, amelyek már nem hagyták volna érvényesülni sajátszerűségét?
HEIDEGGER: Bizonyára, de az Önmegnyilatkozásnak egyúttal azt a feladatot is ki kellett tűznie,
hogy a nyugat-európai gondolkodás hagyományának megfontolásából az egyetem pusztán
technikai szerveződésével szemben új értelmet nyerjen.

SPIEGEL: Professzor úr, úgy értsük ezt, hogy akkoriban a nemzetiszocialistákkal együtt vélte
elérhetőnek az egyetem gyógyulását?
HEIDEGGER: Ez helytelen kifejezés. Nem a nemzetiszocialistákkal együtt, hanem saját
megfontolásából az egyetemnek kellett magát megújítania, és ezáltal szilárd pozíciót szereznie a
tudomány elôbbi értelemben vett átpolitizálásának veszélyével szemben.
SPIEGEL: Emiatt proklamálta Ön rektori beszédében a következô három pillért: a
"munkaszolgálatot", a "honvédelmi szolgálatot" és a "tudásszolgálatot". A "tudás-szolgálatnak"
ezáltal kellett, vélte Ön eszerint, olyan egyenrangú pozícióba emelkednie, melyet a nemzetiszocialisták
nem engedélyeztek?
HEIDEGGER: Pillérekről nincs szó. Ha figyelmesen olvassa: A tudásszolgálat a felsorolásban
ugyan a harmadik helyen áll, de értelme szerint az első helyre tettem. Továbbra is megfontolandó,
hogy a munka és a honvédelem, mint minden emberi tevékenység, valamilyen tudáson alapul és
általa nyer megvilágítást.
SPIEGEL: Itt azonban még egy mondatot kell említenünk ezzel rögtön be is fejezzük ezt a
nyomorult idézgetést , amelyről nem tudjuk elképzelni, hogy még ma is aláírná. 1933 őszén mondta
a következőket: "Létetek szabályai ne tantételek és eszmék legyenek. A Führer maga és csakis ő a
mai és az eljövendő német valóság és annak törvénye."
HEIDEGGER: Ezek a mondatok nem a rektori beszédben találhatók, hanem csak a helyi, freiburgi
diáklapban, 1933/34 téli szemeszterének kezdetén. Amikor a rektorátust átvettem, meg voltam
győződve arról, hogy kompromisszumok nélkül nem boldogulok. Az említett mondatokat ma már
nem írnám le. Hasonlókat már 1934-ben sem mondtam.

Szemrehányások a nemzetiszocialistákkal való együttműködés miatt.

SPIEGEL: Feltehetünk ismét egy közbevetett kérdést? Ebben a beszélgetésben eddig érthetővé
vált, hogy 1933-ban az Ön magatartása két pólus között mozgott. Először: Egyet-mást ad usum
Delphini kellett mondania. Ez volt az egyik pólus. A másik pólus azonban mégiscsak pozitívabb;
ezt Ön így fejezi ki: Az volt az érzésem, valami új, valamilyen ébredés (Aufbruch) jött el.
HEIDEGGER: Így van. Nem arról volt szó, hogy pusztán látszatra beszéltem volna ilyen módon,
hanem ezt valóban egy lehetôségnek tekintettem.
SPIEGEL: Tudja, hogy ezzel összefüggésben olyan szemrehányásokat tesznek Önnek, amelyek a
Nemzetiszocialista Német Munkás- párttal illetve csoportjaival történt együttműködését érintik, és a
nyilvánosság elôtt még mindig meg nem cáfoltnak minôsülnek. Többek között a szemére vetették,
hogy részt vett a diákság vagy a Hitlerjugend könyvégetésein.
HEIDEGGER: Betiltottam azt a tervezett könyvégetést, amelynek az egyetem épülete előtt kellett
volna megtörténnie.
SPIEGEL: Szemére vetik, hogy az egyetem könyvtárából vagy a filozófiai szemináriumból
eltávolíttatta a zsidó szerzők könyveit.
HEIDEGGER: A szeminárium igazgatójaként csak ennek könyvtára fölött rendelkezhettem. A
zsidó szerzők könyveinek eltávolítására vonatkozó ismételt felszólításnak nem tettem eleget.
Gyakorlataim korábbi résztvevői ma tanusíthatják: nemhogy a zsidó szerzők egyetlen könyvét sem
távolították el, hanem ezeket a szerzőket, mindenekelőtt Husserlt, éppúgy idéztük és tárgyaltuk,
mint 1933 előtt.

"Az ellenem irányuló polémiák állandóan fellángolnak"

SPIEGEL: Hogyan magyarázza meg magának az ilyen híresztelések létrejöttét? Ez rosszindulat?
HEIDEGGER: A források ismerete alapján szeretném ezt feltételezni; de a rágalom indítékai
mélyebben rejlenek. A rektorátus átvétele feltehetően csak alkalom, nem a meghatározó ok.
Feltehetően ezért fog mindig fellángolni a polémia, ha alkalom kínálkozik.
SPIEGEL: 1933 után is voltak zsidó hallgatói. Kapcsolata ezen zsidó hallgatók némelyikével
állítólag szívélyes volt.
HEIDEGGER: Magatartásom 1933 után is változatlan maradt. Legidősebb és legtehetségesebb
hallgatóim egyike, Helene Weiß volt, aki később Skóciába emigrált. Miután az itteni karon
promoválására már nem volt lehetôség, Baselben promovált írásával, amelynek Az okság és a
véletlen Arisztotelész filozófiájában címet adta, és amit 1942-ben ki is nyomtattak Baselben. A
szerző a következô,őket írja az előszó végén: "A fenomenológiai interpretáció azon kísérlete, melyet a
mű első részében mutatunk be, lehetőségét M. Heidegger görög filozófiára vonatkozó kiadatlan
interpretációinak köszönheti."
Itt látnak egy példányt a szerző saját ajánlásával. Dr. Weiß Asszonyt halála előtt még többször
meglátogattam Brüsszelben.
SPIEGEL: Ön régóta barátságban állt Jaspersszel. 1933 után ez a kapcsolat kezdett zavarossá
válni. A fáma szerint, a zavar azzal függ össze, hogy Jaspersnek zsidó felesége volt. Szeretne ehhez
valamit hozzátenni?
HEIDEGGER: 1919 óta álltam barátságban Karl Jaspersszel; 1933 nyári szemesztere alatt
meglátogattam őt és feleségét Heidelbergben. 1934 és 1938 között Karl Jaspers minden
publikációját "szívélyes üdvözlettel" küldte meg nekem.
SPIEGEL: Ön tanítványa volt zsidó elődjének, Edmund Husserlnek a freiburgi egyetem filozófia
tanszékén. A kar számára utódjaként ajánlotta Önt a tanszéken. Kapcsolata Husserllel nem lehetett
hála nélküli.
HEIDEGGER: Hiszen ismerik a Lét és idő ajánlását.

SPIEGEL: Természetesen. Ámde később zavar keletkezett a kapcsolatban. Meg tudja és meg
akarja nekünk mondani, hogy mire volt ez visszavezethető?
HEIDEGGER: Tárgyi szempontból éleződtek ki a különbségek. A harmincas évek elején Husserl
nyilvánosan leszámolt Max Schelerrel és velem, amelynek érthetősége semmi kívánnivalót nem
hagyott maga után. Nem tudtam meg, mi bírta rá Husserlt, hogy ilyen nyilvánosan szakítson
gondolkodásommal.
SPIEGEL: Milyen alkalomból történt ez?
HEIDEGGER: Husserl hallgatók előtt beszélt a berlini sportpalotában. Erich Mühsam tudósított
róla az egyik nagy berlini újságban.
SPIEGEL: Az általunk vizsgált összefüggésben a vita mint olyan nem érdekes. Csupán az az
érdekes, hogy nem pont olyan vita, amelynek köze volt az 1933-as évhez.
HEIDEGGER: Nem, semmi sem.
SPIEGEL: Szemére vetették Önnek, hogy 1941-ben, a Lét és idő ötödik kiadásának
megjelenésekor kihagyta a Husserlnek szóló eredeti dedikációt.
HEIDEGGER: Ez igaz. Útban a nyelvhez című könyvemben megvilágítottam a valóságos
tényeket. Ott a következôket írtam: "Azért, hogy a többszörösen terjesztett téves állításokra
válaszoljak, álljon itt az a kifejezett megjegyzés, hogy a Lét és idônek, a beszélgetés szövegében a
92. oldalon említett ajánlása, a könyv 1935-ös negyedik kiadásában is a mű elején szerepelt.
Amikor a kiadó veszélyeztetve látta az 1941-es ötödik kiadás kinyomtatását, illetve a könyv
betiltását gyanította, akkor Niemeyer (3) javaslatára és kívánságára végül abban egyeztünk meg, hogy
ebben a kiadásban elhagyjuk az ajánlást, azzal az általam szabott feltétellel, mely szerint ezen
kiadásban is megmarad az a 38. oldalon található lábjegyzet, amely az említett ajánlást
tulajdonképpen nagyonis indokolta, és ami így szólt: 'Ha a következő vizsgálódás néhány lépéssel
tovább megy "maguknak a dolgoknak" a feltárásában, akkor ezt a szerző elsősorban E. Husserlnek
köszönheti, aki őt freiburgi tanulóévei alatt beható személyes irányítással és még publikálatlan
vizsgálódások nagyvonalú átengedésével a fenomenológiai kutatás legkülönfélébb területein tette
járatossá.'"

Husserl halála kapcsán Heidegger megvallja emberi gyengeségét

SPIEGEL: Ezekután csaknem teljesen szükségtelen már feltennünk azt a kérdést, vajon igaz-e,
miszerint Ön a freiburgi egyetem rektoraként megtiltotta a nyugalmazott Husserl professzornak,
hogy használja az egyetemi vagy a filozófiai szeminárium könyvtárát, illetve oda belépjen.
HEIDEGGER: Ez rágalom.
SPIEGEL: És olyan levél sem létezik, amelyben kimondatik ez a tilalom Husserllel szemben?
Hogyan keletkezett alkalmasint ez a híresztelés?
HEIDEGGER: Ezt sem tudom, semmilyen magyarázatot nem találok rá. Olyasmivel
demonstrálhatom az egész ügy lehetetlenségét Önöknek, ami szintén nem ismert: Rektori hivatalom
alatt Thannhauser professzort, az orvosi klinika igazgatóját és a késôbbi Nobel-díjas von Hevesyt, a
fizikai kémia professzorát mindkettő zsidó származású , akiknek az elbocsátását a minisztérium
követelte, a miniszternél való közbenjárás révén sikerült állásukban megtartanom. Mármost, hogy
ezt a két embert megtartottam, és ugyanakkor saját tanítómmal, az emeritált Husserllel szemben a
kolportált módon jártam volna el ez egyszerűen abszurd. Azt is megakadályoztam, hogy hallgatók
és docensek demonstrációt szervezzenek Thannhauser professzor ellen. Akadtak akkoriban hoppon
maradt egyetemi magántanárok, akik úgy gondolták: Itt az idô valakinek a helyébe lépni. Ha ezek
az emberek meglátogattak, mindegyiküket visszautasítottam.

SPIEGEL: 1938-ban Ön nem vett részt Husserl temetésén.
HEIDEGGER: A következőket szeretném ehhez hozzáfűzni: Alaptalan az a szemrehányás,
miszerint megszakítottam volna kapcsolataimat Husserllel. Feleségem 1933 májusában,
mindkettônk nevében levelet írt Husserl feleségének, amelyben tanúsítottuk változatlan hálánkat, és
ezt a levelet egy virágcsokor kíséretében elküldte Husserlnek. Husserl felesége röviden, formális
köszönettel válaszolt, és azt írta, hogy családaink között megszakadtak a kapcsolatok. Az, hogy
Husserl betegágyánál és halálakor nem fejeztem ki még egyszer köszönetemet és tiszteletemet, az
emberi gyengeség (Versagen), amiért levélben bocsánatot kértem Husserl feleségétôl.
SPIEGEL: Husserl 1938-ban hunyt el. Ön pedig már 1934 februárjában lemondott a rektorátusról.
Hogyan jutott erre az elhatározásra?
HEIDEGGER: Itt régebbrôl kell kezdenem. Azzal a szándékkal, hogy az egyetem technikai
szervezôdését meghaladjuk, azaz a karokat belülrôl, tárgyi feladataikból kiindulva újítsuk meg, az
1933/34-es téli szemeszterre javasoltam fiatalabb és mindenekelôtt a szakterületükön kiemelkedô
kollégák dékánná történő kinevezését az egyes karokon, mégpedig pártállásukra való tekintet
nélkül. Így lett a jogi kar dékánja Erik Wolf professzor, a bölcsészettudományi kar dékánja
Schadewaldt professzor, a természet- tudományi kar dékánja Soergel professzor, az orvostudományi
kar dékánja, von Möllendorf professzor, akit tavasszal mozdítottak el rektori hivatalából. De már
1933 karácsony táján világossá vált számomra, hogy az egyetem előttem lebegő megújítását se a
kollégák részérôl megnyilvánuló ellenállással szemben, se a párttal szemben nem tudnám
keresztülvinni. A kollégák például rossz néven vették tőlem, hogy a hallgatókat bevontam az
egyetem felelôs irányításába éppúgy, ahogy ma történik. Egy napon Karlsruhéba hivattak, ahol a
miniszter miniszteri tanácsosán keresztül a körzeti diákvezető jelenlétében azt követelte, hogy a jogi
és az orvostudományi karok dékánjait más, a pártnak tetsző kollégákkal váltsam fel. Ezt a sértő
kívánságot elutasítottam, és kilátásba helyeztem lemondásomat a rektori hivatalról, ha a miniszter
ragaszkodik követeléséhez. Ez történt. Ez 1934 februárjában volt. Tíz hónapi hivatali idô után
mondtam le, miközben a rektorok akkoriban kettô vagy több évig maradtak hivatalukban. Amíg a
bel- és külföldi sajtó a legkülönbözôbb módon kommentálta a rektori hivatal átvételét,
lemondásomat elhallgatták.
A szemináriumon a párt besúgója is részt vett
SPIEGEL: Adódott Önnek lehetôsége akkoriban, hogy az illetékes birodalmi miniszternek előadja
gondolatait az egyetemi reformról?
HEIDEGGER: Mikor "akkoriban"?
SPIEGEL: Még mindig szó van arról az utazásról, amit Rust 1933-ban ide Freiburgba tett.
HEIDEGGER: Két különböző eseményrôl van szó. Egy Schönau im Wald-ban tartott Schlageter
ünnepség alkalmából történt, hogy rövid, formális köszöntéssel üdvözöltem a minisztert. Másodszor
1933 novemberében, Berlinben beszéltem vele. Előadtam neki a tudományra és a karok lehetséges
átalakítására vonatkozó felfogásomat. Mindent figyelmesen tudomásul vett, úgyhogy
reménykedtem: az előadottak megtehetik hatásukat. De semmi nem történt. Nem látom be, miért
tesznek nekem szemrehányást az akkori birodalmi nevelésügyi miniszterrel folytatott tárgyalás
miatt, miközben ugyanabban az időben minden külföldi kormányzat sietett Hitlert elismerni, és vele
szemben a nemzetközileg szokásos tiszteletet kimutatni.

SPIEGEL: Megváltozott az Ön viszonya a Nemzetiszocialista Német Munkáspárttal, miután
lemondott a rektori hivatalról?
HEIDEGGER: A rektori hivatalról történt lemondás után oktatói feladatomra korlátoztam
tevékenységemet. 1934 nyári szemeszterében a Logikát adtam elő. A következő szemeszterben,
1934/35 telén tartottam az első Hölderlin-előadást. 1936-ban kezdődtek a Nietzsche-előadások.
Mindazok, akik hallhatták, hallották, hogy ez harc a nemzetiszocializmussal.
SPIEGEL: Hogyan játszódott le a hivatal átadása? Ön nem vett részt az ünnepségen?
HEIDEGGER: Igen, elutasítottam a rektori hivatal ünnepélyes átadásán való részvételt.
SPIEGEL: Elkötelezett párttag volt az utódja?
HEIDEGGER: Jogász volt; a Der Alemanne pártújság rektorrá történt kinevezését a következő
vastagon szedett címmel adta hírül: "Az egyetem első nemzetiszocialista rektora".
SPIEGEL: Hogyan viszonyult Önhöz a párt?
HEIDEGGER: Állandóan felügyelet alatt álltam.
SPIEGEL: Ön észrevette ezt?
HEIDEGGER: Igen, a Dr. Hankéval történt esetben.
SPIEGEL: Miként jött rá?
HEIDEGGER: Ő maga jött oda hozzám. Már promovált az 1936/37-es téli szemeszterben, és
mégis részt vett az 1937-es nyári szemeszteremen. Az SD küldte, hogy engem szemmel tartson.
SPIEGEL: Hogyan jutott arra az elhatározásra, hogy hirtelen odamenjen Önhöz?
HEIDEGGER: Az 1937-es nyári szemeszter során tartott Nietzsche-szemináriumaim és annak
alapján, ahogy közben a munka zajlott. Bevallotta nekem, hogy az ellenőrzésemre vonatkozó
megbizatást nem tudja tovább vállalni, és további oktatói tevékenységemre való tekintettel
tudomásomra akarta hozni ezt a helyzetet.
SPIEGEL: A párt tehát éber szemmel figyelte Önt?
HEIDEGGER: Csak azt tudtam, hogy írásaimat nem volt szabad ismertetni, mint például a Platón
tanítása az igazságról című tanulmányomat. Az 1936 tavaszán, Rómában a Germán Intézetben
tartott Hölderlin-előadásomat csúnyán megtámadták a Hitlerjugend Wille und Macht című
folyóiratában. Az 1934 nyarán E. Kriecks Volk im Werden című folyóiratában ellenem induló
polémiát az érdeklődőknek utólag el kellene olvasni. Német oldalról nem delegáltak az 1934-es
prágai Nemzetközi Filozófuskongresszusra. Ugyanígy a mellőzés volt a sorsom az 1937-es párizsi
Descartes-kongresszus esetében. Ez olyan megütközést keltett Párizsban, hogy a kongresszus
vezetése Bréhier professzor a Sorbonne-ról saját kezdeményezésre tudakozódott nálam, miért nem
tartozom a német delegációhoz. Azt válaszoltam, hogy a kongresszus vezetése tudakozódjon az eset
felől a Birodalmi Nevelési Minisztériumban. Némi idő múlva Berlinből felszólítást kaptam, hogy
utólag csatlakozzam a delegációhoz. Ezt elutasítottam. A Mi a metafizika? és Az igazság
lényegéről című elôadások cím nélküli borítóval pult alatt kerültek árusításra. A párt
kezdeményezésére a rektori beszédet 1934 után csakhamar kivonták a kereskedelmi forgalomból.

SPIEGEL: Később még rosszabb lett?
HEIDEGGER: A háború utolsó évében a legjelentősebb tudósok és művészek közül ötszázat
felmentettek mindenfajta hadiszolgálat alól. Nem tartoztam a felmentettek közé, ellenkezőleg, 1944
nyarán sáncmunkára parancsoltak a Rajnán túlra.
SPIEGEL: A másik, a svájci oldalon Karl Barth végzett sáncmunkát.
HEIDEGGER: Érdekes, mindez hogyan zajlott le. A rektor összehívta az egész docensi kart, és
rövid beszédet tartott az alábbi tartalommal: Amit most mond, az a nemzetiszocialista körzet- és
kerületvezetővel kötött megállapodás. Most az egész docensi kart három részre osztja: az elsô a
teljesen nélkülözhetôk, a második a félig nélkülözhetők és a harmadik a nélkülözhetetlenek
csoportja. A teljesen nélkülözhetők csoportjának első tagjaként megnevezett személy: Heidegger, a
továbbiakban pedig G. Ritter4 Az 1944/45-ös téli szemeszterben, a rajnai sáncmunkák befejeződése
után, Költészet és gondolkodás címmel tartottam elôadást, ami bizonyos értelemben Nietzsche-előadásom,
azaz a nemzetiszocializmussal fennálló konfliktus folytatása. A második óra után
behívattak a Volkssturmba, ahol én voltam a legidősebb a tantestület behívott tagjai között.
SPIEGEL: Talán összefoglalhatjuk: 1933-ban szűkebb nem tágabb értelemben vett apolitikus
emberként került az említett vélt ébredés (Aufbruch) politikai életébe...
HEIDEGGER: ... az egyetem útján...

Melyek a technikai világ politikai rendszerei?

SPIEGEL: ...az egyetemen át vezető úton került ezen vélt ébredésbe. Körülbelül egy év múlva
 pedig le is mondott az ebben vállalt funkciójáról. De: Ön a következőket mondta egyik 1935-ös
előadásában, amely 1953-ban Bevezetés a metafizikába címmel jelent meg: "Amit ma" tehát 1935-
öt írtak "a nemzetiszocializmus filozófiája- ként kínálnak körülöttünk, de aminek ezen mozgalom
igazságához és nagyságához (tudniillik a planetáris meghatározottságú technika és az újkori ember
találkozásához) a legcsekélyebb köze sincs, mindez az 'értékek' és 'teljességek' eme zavaros vizében
való halászás." A zárójelekben lévő szavakat csak 1935-ben, tehát a nyomtatáskor fűzte a szöveghez
netán megvilágítandó az 1953-as olvasónak, hogy 1935-ben miben látta "ezen mozgalom" tehát a
nemzetiszocializmus "belső igazságát és nagyságát" , vagy a magyarázó zárójelek már 1935-ben is
benne voltak?
HEIDEGGER: Ez benne volt a kéziratomban, és pontosan megfelelt a technikáról alkotott akkori
felfogásomnak, de még nem vágott egybe késôbbi, a technika lényegét "áll-vány"-ként (Ge-Stell)
felfogó értelmezésemmel. Ezt a szövegrészt azért nem adtam elő, mert meg voltam győződve
hallgatóim helyes értelmezéséről; az ostobák, a besúgók és a szaglászók másként értették a
mondottakat másképp is akarták érteni.
SPIEGEL: Biztosan ide sorolná a kommunista mozgalmat is?
HEIDEGGER: Igen, mint a planetáris technika által meghatározott mozgalmat, feltétlenül.
SPIEGEL: Az amerikanizmust is?
HEIDEGGER: Igen, arra is ezt mondanám. Közben az elmúlt harminc év alatt alighanem
világosabbá vált, hogy az újkori technika planetáris mozgalma olyan hatalom, melynek
történelemformáló nagyságát alig lehet túlbecsülni. Számomra ma az a döntő kérdés, hogyan
rendelhető hozzá egyáltalán valamely és melyik politikai rendszer a technikai korszakhoz. Nem
tudom a választ erre a kérdésre. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy ez a demokrácia.
SPIEGEL: Nos "a" demokrácia csupán gyűjtőfogalom, nagyon különböző elképzelések sorolhatók
alá. Az a kérdés, lehetséges-e még ezen politikai forma átalakítása. Ön 1945 után nyilatkozott a
nyugati világ politikai törekvéseiről, és ennek során a demokráciáról, a politikailag megfogalmazott
keresztény világnézetről és a jogállamiságról is beszélt és mindezen törekvéseket
"felemásságoknak" (Halbheiten) nevezte.
HEIDEGGER: Kérem, mindenekelőtt azt mondja meg, hol beszéltem a demokráciáról és arról,
amit utána idéz. Egyébként valóban felemásságoknak is nevezném ezeket, mivel nem látok bennük
valódi harcot a technikai világgal, mivel nézetem szerint még mindig az a felfogás áll mögöttük,
hogy a technika, lényegét tekintve olyan valami, amit az ember a kezében tart. Véleményem szerint
ez nem lehetséges. A technika, lényegét tekintve olyan valami, amit az ember önmagából kiindulva
nem győz le.
SPIEGEL: A most vázolt áramlatok közül, nézete szerint, melyek itt a legidőszerűbbek?
HEIDEGGER: Ezt nem látom. De látok itt egy döntő kérdést. Elsősorban azt kellene
megvilágítani, mit értenek időszerűn, mit jelent itt az "idő". Továbbá rá kellene még kérdezni, vajon
az emberi cselekvés "belső igazságának" az idôszerűsége-e a mérték, vajon minden egyes fordulat
befeketítése ellenére nem a gondolkodás és a költészet-e a mértékadó cselekvés.
SPIEGEL: Itt azonban szembeötlő, hogy az ember sohasem bánik el a munkaeszközével
(Werkzeug), lásd a bűvészinast. Nem hangzik itt túl pesszimistán, ha azt mondjuk: nem bánunk el a
modern technikával, ezzel a bizonyára jóval nagyobb munkaeszközzel?
HEIDEGGER: Pesszimizmus? Nem. A pesszimizmus és az optimizmus a most próbált
megfontolás határán belül találhatók; olyan állásfoglalások ezek, melyek nem vezetnek messzire.
De mindenekelőtt a modern technika nem "munkaeszköz", és már semmi köze a
munkaeszközökhöz.

"Az az ijesztő, hogy minden funkcionál"

SPIEGEL: Miért kellene, hogy a technika ennyire legyűrjön bennünket...?
HEIDEGGER: Nem azt mondom, hogy legyűrjön. Azt mondom, még nincs olyan szemléletünk,
amely a technika lényegének megfelel.
SPIEGEL: De a következő, egészen naív ellenvetést tehetnék Önnek: Mit kell itt legyűrni? Hiszen
minden funkcionál. Egyre több villamoserőmű épül. Egyre többet termelünk. A föld ezen részén, a
magas szintű technika révén jó az emberek ellátása. Jólétben élünk. Mi hiányzik itt tulajdonképpen?
HEIDEGGER: Minden funkcionál. Éppen az az ijesztő, hogy funkcionál, és a funkcionálás egyre
további funkcionálásra törekszik, és hogy a technika egyre jobban elszakítja az embert a földtől és
gyökértelenné teszi. Nem tudom, Önöket megrémítette-e, engem mindenesetre igen, amikor minap
a Holdon készített felvételeket láttam a Földről. Atombombára sincs szükségünk, az ember
elgyökértelendése már bekövetkezett. Már pusztán csak technikai kapcsolataink vannak. Ez már
nem is a Föld, amelyen az ember ma él. Nemrég hosszasan elbeszélgettem René Charral Provence-ban.
Mint tudják, költő és részt vett az ellenállásban is. Provence-ban most rakétakilövő állomások
létesülnek, és elképzelhetetlenül tönkreteszik a vidéket. A költő, aki semmiképpen sem
gyanúsítható szentimentalizmussal vagy valamilyen idilli állapot magasztalásával, azt mondta
nekem, hogy az ember elgyökértelenedése, amely most játszódik le, ez a vég; hacsak a gondolkodás
és a költészet nem jut erőszakmentes hatalomra.

"Gondolkodásunkkal nem vagyunk képesek Istent megidézni, csak a várakozást ébreszthetjük fel"

SPIEGEL: Azt kell mondjuk, mi ugyan inkább itt vagyunk, és a mi időnkben bizonyára már nem is
szükséges elmennünk innen; de ki tudja, az e az ember rendeltetése, hogy ezen a Földön éljen?
Elgondolható lenne, hogy az embernek egyáltalán nincs rendeltetése. De mindazonáltal abban is
láthatnánk az ember egyik lehetôségét, hogy errôl a Földről más bolygókra jut el. Ez sokáig még
biztosan nem lesz így. Csak, hol van az megírva, hogy az embernek itt a helye?
HEIDEGGER: Amennyire mindenesetre tájékozódtam, emberi tapasztalatunk és történelmünk
szerint, úgy tudom, minden lényeges és nagy dolog csak abból származott, hogy az embernek volt
otthona és gyökeret verhetett egy hagyományban. A mai irodalom például messzemenően
destruktív.
SPIEGEL: A "destruktív" szó azért is zavar itt bennünket, mert a "nihilista" megfelelőjeként éppen
Ön, illetve az Ön filozófiája által kapott egészen átfogó jelentésösszefüggést. Megdöbbent minket a
"destruktív" szónak az irodalomra vonatkoztatása, amit Ön nagyon is ezen nihilizmus részeként
láthatna vagy kellene látnia.
HEIDEGGER: Azt szeretném mondani, hogy az, amit most "irodalom" alatt értettem, nem
nihilista az általam gondolt jelentésben.
SPIEGEL: Nyilvánvalóan látja, hogy így azt a világméretű mozgalmat is megfogalmazta, amely
létrehozza vagy már létrehozta az abszolút technikai államot?
HEIDEGGER: Igen!
SPIEGEL: Jó. Most természetesen adódik a kérdés: Az egyes ember képes-e még egyáltalán
befolyásolni ezeket az egymásbafonódó kényszermozgásokat, vagy pedig a filozófia, vagy a kettő
együtt képes ezt befolyásolni azáltal, hogy a filozófia az egyént vagy több embert meghatározott
akcióra irányít?
HEIDEGGER: Ha megengedik, röviden és talán kissé tömören, de hosszas megfontolás alapján
válaszolnék erre a kérdésre: A filozófia nem képes véghezvinni a jelenlegi világhelyzet közvetlen
megváltoztatását. Ez nem csupán a filozófiára érvényes, hanem minden merőben emberi
elmélkedésre és törekvésre. Már csak egy Isten menthet meg bennünket. Egyetlen lehetőségünk az
marad, hogy a gondolkodás és a költészet terén készenlétbe helyezzük magunkat Isten
megjelenésére, avagy Isten távollétére a pusztulásban; hogy Isten távolléte láttán elpusztulunk.
SPIEGEL: Van összefüggés az Ön gondolkodása és ennek az Istennek az eljövetele között? Nézete
szerint, létezik itt oksági összefüggés? Úgy véli, képesek vagyunk Istent megidézni?
HEIDEGGER: Gondolkodásunkkal nem idézhetjük meg Istent, legfeljebb a várakozás készenlétét
ébreszthetjük föl.

SPIEGEL: De segíthetünk?
HEIDEGGER: Az első segítség valószínűleg a készenlétbe helyezés. Sem az ember által, sem az
ember nélkül nem lehet a világ az, ami, és olyan, amilyen. Nézetem szerint ez azzal függ össze,
hogy az, amit én egy régről ránk hagyományozott, sokrétű és most lejáratott kifejezéssel "a lét"-nek
nevezek, az kinyilatkozásához, megőrződéséhez és kialakulásához rászorul az emberre. A technika
lényegét abban látom, amit gyakorta nevetséges és talán esetlen kifejezéssel "áll-vány"-nak (Ge-
Stell) nevezek. Az áll-vány működése a következôt jelenti: Az embert olyan hatalom állítja maga
elé, veszi igénybe és provokálja, amely a technika lényegében nyilatkozik meg, és amit az ember
nem ural. A gondolkodás nem is kíván többet, csak ehhez a belátáshoz hozzásegíteni. A filozófia
halálán van.
SPIEGEL: A korábbi időkben és nem csupán a korábbi időkben mindazonáltal úgy gondolták,
hogy a filozófia közvetve nagy hatást gyakorol; közvetlenül ugyan ritkán, de közvetve sokszor
kieszközölte új áramlatok érvényre jutását. Ha csupán a németeknél a következô nagy nevekre
gondolunk: Kant, Hegeltől Nietzschéig, Marxot nem is említve, akkor bizonyítható, hogy kerülő
útakon a filozófia roppant hatást fejtett ki. Úgy véli, a filozófia ezen hatásának vége? És amikor azt
mondja, hogy a régi filozófia halott, már nincs többé, akkor ebbe az is beleértendő, hogy a filozófia
ezen hatása, ha valaha létezett is, ma legalábbis már nem létezik?
HEIDEGGER: Közvetett hatás lehetséges egy másfajta gondolkodáson keresztül, de közvetlen
hatás, úgy, mintha a gondolkodás kauzálisan változtatná meg a világhelyzetet, semmiképpen sem.

SPIEGEL: Bocsásson meg, nem akarunk filozofálni, ahhoz nem vagyunk elég képzettek, de hisz
itt van a politika és a filozófia közötti érintkezési pont, ezért engedje meg nekünk, hogy egy ilyen
beszélgetésbe vonjuk itt bele. Éppen az imént mondta: a filozófia és az egyes ember semmit sem
tehetnek azonkívül, hogy...
HEIDEGGER: ...hogy készenlétbe helyezzük nyitottságunkat (Sich-Offenhalten) Isten érkezésére
vagy távolmaradására. A távolmaradás tapasztalatát sem lehet semminek venni, hanem az az ember
megszabadítása attól, amit a Lét és idôben a létezők szintjére való visszaesésnek neveztem. Az
említett készenlét előkészítéséhez tartozik, hogy megfontoljuk azt, ami ma van.
SPIEGEL: De hiszen akkor valóban szükség lenne még arra a híres külső indításra (Anstoß), egy
Istenre vagy másvalakire. Tehát akkor a gondolkodás ma már semmilyen hatást nem fejthet ki
önmagából kiindulva és önmagának elégséges módon? A kortársak, és azt hiszem, a mi
véleményünk szerint is, ez a hatás korábban létezett.
HEIDEGGER: De nem közvetlenül.

A filozófiát a kibernetika váltja fel

SPIEGEL: Kantot, Hegelt és Marxot mint jelentős újítókat (Beweger) már megneveztük. De
Leibniztől is indultak kezdeményezések a modern fizika fejlődésére, és ezzel a modern világ
létrejöttére nézve egyáltalán. Azt hiszem, az előbb említette, hogy ma már nem számol ilyen
hatással.
HEIDEGGER: A filozófiát tekintve már nem. Az eddigi filozófia szerepét ma a tudományok
vették át. A gondolkodás "hatásának" kielégítő tisztázásához mélyrehatóbban ki kellene fejtenünk,
mit nevezhetünk hatásnak és odahatásnak. Ha az alap tételét (Satz vom Grund) kielégítően
kifejtettük, akkor alaposabb különbségtételre lenne szükség az indítóok (Anlaß), az indítás (Anstoß),
az előmozdítás (Förderung), a támogatás (Nachhilfe), az akadályozás (Behinderung) és a
közreműködés (Mithilfe) között. A filozófia szaktudományokra bomlik: pszichológiára, logikára,
politológiára.
SPIEGEL: És mi tölti be most a filozófia helyét?
HEIDEGGER: A kibernetika.
SPIEGEL: Vagy a jámbor ember (Fromme), aki nyitottságban tartja magát (sich offenhält)?
HEIDEGGER: De ez már nem filozófia.
SPIEGEL: Akkor hát mi?
HEIDEGGER: Másféle gondolkodásnak nevezném.

SPIEGEL: Ön ezt másféle gondolkodásnak nevezi. Megfogalmazná ezt kissé világosabban?
HEIDEGGER: Gondoltak a Die Frage nach der Technik című előadásom záró mondatára: "A
kérdezés a gondolkodás jámborsága (Frömmigkeit)"?
SPIEGEL: Az Ön Nieztsche-előadásaiban találtunk egy számunkra megvilágosító mondatot. Ott
azt állítja: "Mivel a filozófiai gondolkodásban a lehető legmagasabb szintű kötöttség (Bindung)
uralkodik, ezért minden nagy gondolkodó ugyanazt gondolja. Ez az ugyanaz azonban olyan lényegi
és gazdag, hogy soha nem meríti ki egyikük sem, hanem mindegyikük mindegyiket csak erősebben
köti." Az Ön véleménye szerint azonban úgy látszik, hogy éppen ez a filozófiai építmény ért
bizonyos módon véget.
HEIDEGGER: A filozófia építménye befejeződött, de számunkra mégsem vált semmissé, mert
éppen a párbeszédben újra jelenvalóvá lesz. Az elmúlt harminc évben, az elôadásokon és a
gyakorlatokon egész munkásságom lényegében csak a nyugati filozófia értelmezésére irányult. A
gondolkodás történeti alapjaihoz való visszatérés, a görög bölcselet óta fel nem tett kérdések
átgondolása, mindez semmiképpen sem elszakadás a hagyománytól. De állítom, hogy az
áthagyományozott metafizika gondolkodásmódja, amely Nietzschével lezárult, semmilyen
lehetôséget nem nyújt már a most még csak kezdôdô technikai világkorszak alapvonásainak
gondolkodva történô megtapasztalására.

"Megóvni a gondolkodást attól, hogy olcsón kiárusítsák"

SPIEGEL: Körülbelül két évvel ezelőtt, egy buddhista szerzetessel folytatott beszélgetés során, "a
gondolkodás egészen új módszeréről" beszélt, és azt mondta, hogy a gondolkodásnak ezt az új
módszerét "egyelőre csak kevés ember művelheti". Azt akarta ezzel kifejezni, hogy csupán igen
kevés ember rendelkezhet azokkal a belátásokkal, amelyek lehetségesek és szükségesek az Ön
nézete szerint?
HEIDEGGER: "Rendelkezni valamivel" (Haben) abban az egészen eredeti értelemben, hogy ők
bizonyos tekintetben ki is tudják fejezni ezeket a belátásokat.
SPIEGEL: Igen, de a módszer megvalósítására irányuló transzmisszió, látható módon nem került
bemutatásra az Ön részéről a buddhistával folytatott ezen beszélgetésben sem.
HEIDEGGER: Azt nem is tudom láthatóvá tenni. Semmit sem tudok arról, hogyan "hat" az ilyen
gondolkodás. Az is lehetséges, hogy valamely gondolkodás útja ma a hallgatáshoz vezet, mert csak
így óvhatjuk meg attól, hogy egy év leforgása alatt olcsón kiárusítsák. Az is lehetséges, hogy 300
évre lesz szüksége ahhoz, hogy "hasson".
SPIEGEL: Igen, ezt értjük. De minthogy nem 300 év múlva élünk, hanem itt és most, ezért a
hallgatás nekünk nem adatik meg. Nekünk politikusoknak, félig politikusoknak, állampolgároknak,
újságíróknak stb., nekünk szakadatlanul valamilyen döntést kell hoznunk. Be kell rendezkednünk
abban a rendszerben, amelyben élünk, keresnünk kell a megváltoztatás módját, kutatnunk kell a
reform szűk, és a forradalom még szűkebb kapuját. Segítséget a filozófustól várunk, még ha
természetesen csupán közvetett segítséget is, kerülô utakon érkezô segítséget. És akkor most azt
halljuk: Nem tudok segíteni nektek.
HEIDEGGER: Nem is tudok.
SPIEGEL: Ez kedvét kell szegje azoknak, akik nem filozófusok.
HEIDEGGER: Nem tudok segíteni, mivel olyan súlyosak a kérdések, hogy a gondolkodás előbbi
feladatának értelme ellen való lenne mintegy nyilvánosan föllépni, prédikálni és morális
osztályzatokat osztogatni. Talán meg szabad kockáztatni a következő tételt: A technika el nem
gondolt planetáris túlerejéből adódó titoknak azon gondolkodás ideiglenessége és homályossága
felel meg, amely megkísérel elgondolkodni ezen elgondolatlanon.
SPIEGEL: Ön nem számítja magát azokhoz, akik, ha csupán hallanák őket, máris utat tudnának
mutatni.
HEIDEGGER: Nem! Semmilyen utat nem ismerek a jelenlegi világhelyzet közvetlen
megváltoztatására, föltéve, hogy ilyen emberileg egyáltalán lehetséges. Azonban nekem úgy tűnik,
hogy a megkísérelt gondolkodás képes lenne a már említett készenlétet fölébreszteni, tisztázni és
megszilárdítani.
SPIEGEL: Ez világos válasz. De mondhatja-e, és szabad-e egy gondolkodónak azt mondani: Csak
várjatok, 300 éven belül bizonyára eszünkbe jut majd valami?
HEIDEGGER: Nem arról van szó, hogy csak várjunk, amíg az embernek 300 év múlva eszébe jut
valami, hanem arról, hogy a jelenlegi világkorszak alig átgondolt alapvonásaiból az eljövendő
időkre, prófétikus igények nélkül, elôre gondoljunk (vorzudenken). A gondolkodás nem tétlenség,
hanem önmagában az a cselekvés, amely párbeszédben áll a világ sorsával. Úgy tűnik számomra,
hogy a teória és a praxis metafizikából származó megkülönböztetése, és a közöttük lévő
transzmisszió képzete eltorlaszolja a belátás útját ahhoz, amit én gondolkodáson értek. Talán szabad
itt utalnom azokra az elôadásaimra, amelyek 1954-ben jelentek meg, Mit jelent
gondolkodni? címen. Talán az is korunk egyik jellemzője, hogy összes írásom közül éppen ez a
legkevésbé olvasott.

SPIEGEL: Térjünk vissza első témánkhoz. Az nem gondolható el, hogy a nemzetiszocializmust
egyrészt úgy tekintsük mint az említett "planetáris találkozás" megvalósulását, másrészt mint a
"planetáris meghatározottságú technika" és az újkori ember ezen találkozásával szembeni végső,
legádázabb, legerőteljesebb és egyúttal legtehetetlenebb tiltakozást? Ön nyilvánvalóan egy
ellentétet hordoz saját személyében, úgyhogy működésének sok mellékterméke tulajdonképpen
csak azáltal nyer magyarázatot, hogy lényének különböző részeivel, melyek a filozófiai magot nem
érintik, szilárdan megkapaszkodik sok olyan dologban, amelyekről filozófusként tudja: nincs tartós
fennállásuk például olyan fogalmakban, mint a "szülőföld" (Heimat), a "meggyökeresedés"
(Verwurzelung) vagy hasonlók. Hogyan illenek ezek össze: planetáris technika és szülőföld?
HEIDEGGER: Ezt nem mondanám. Úgy tűnik számomra, túlságosan abszolút módon ragadják
meg a technikát. Jómagam nem kibogozhatatlan és elkerülhetetlen végzetnek tekintem a planetáris
technika világában élő ember helyzetét, hanem a gondolkodás feladatát éppen abban a saját határai
között maradó közreműködésben látom, mellyel az embert hozzásegíti ahhoz, hogy először is
egyáltalán kielégítő viszonyt alakítson ki a technika lényegével. A nemzetiszocializmus ugyan ebbe
az irányba haladt; ezek az emberek azonban a gondolkodást illetően túlontúl igénytelennek
mutatkoztak valóban explicit viszonyt teremteni mindahhoz, ami manapság történik és úton van
három évszázad óta.
SPIEGEL: Ez az explicit viszony netán az amerikaiaknál található meg manapság?
HEIDEGGER: Náluk sem; ők egyelôre még olyan gondolkodásba bonyolódtak bele, amely
pragmatizmusként ugyan előmozdítja a műszaki tevékenységet és manipulálást, de egyúttal a
modern technika különösségére vonatkozó megfontolás útjában is áll. Eközben az Amerikai
Egyesült Államokban felbukkannak itt-ott próbálkozások, hogy eloldozzák magukat a pragmatistapozitivista
gondolkodástól. És ki dönthetné el közülünk, vajon Oroszországban és Kínában nem
kelnek-e új életre egy napon valamely "gondolkodás" olyan ősrégi hagyományai, amelyek
közrehatnak abban, hogy lehetővé tegyük az ember szabad viszonyát a technikai világhoz?
SPIEGEL: Ha ezzel egyikük sem rendelkezik, és hát a filozófus sem tudja számukra nyújtani...
HEIDEGGER: Nem rajtam áll eldönteni, milyen messzire jutok a gondolatkísérletemmel, és a
jövôben azt milyen módon fogják még fel, illetve milyen módon kerül termékeny átalakításra.
Legutóbb 1957-ben, a freiburgi egyetem jubileuma alkalmából Az azonosság tétele címmel tartott
ünnepi elôadásban kockáztattam meg bemutatni néhány gondolati lépésben, hogy a modern
technika különösségének alapját illető, gondolkodó tapasztalás számára mennyiben tárul fel annak
lehetősége, hogy a technikai világkorszak embere megélje egy olyan követelményre való
vonatkoztatottságát, amely követelményt nem csupán meghallani képes, amelybe sokkal inkább
maga is beletartozik. Gondolkodásom elkerülhetetlen kapcsolatban áll Hölderlin költészetével.
Hölderlint nem akármilyen költőnek tartom, akinek alkotásával az irodalomtörténészek sok egyéb
mellett szintén foglalkoznak. Hölderlin számomra az a költő, aki a jövőbe mutat, aki Istent várja, és
aki ennél fogva nem rekedhet meg a Hölderlin-kutatás tárgyaként az irodalomtörténet fogalmaiban.

Mi a németek különös feladata?

SPIEGEL: Apropó Hölderlin! (Az ismételt felolvasásért elnézést kérünk.) Nietzsche-előadásában
Ön azt állította, hogy "a dionüszoszinak és az apollóninak, a szent szenvedélynek és a józan
ábrázolásnak a különbözőképpen ismert ellentmondása a németek történelmi rendeltetésének rejtett
stílustörvénye, és bennünket egy napon késznek és felkészültnek kell találnia megformálására. Ez
az ellentét nem olyan formula, amelynek segítségével csupán 'kultúrát' szabadna írnunk. Hölderlin
és Nietzsche kérdőjelet állítottak fel ezzel az ellentmondással a németek azon feladatát illetően,
hogy lényegüket történelmileg találják meg. Megértjük majd ezeket a jeleket? Egyvalami bizonyos:
Ha nem értjük meg, a történelem megbosszulja magát rajtunk." Nem tudjuk, mindezt melyik évben
írta; úgy gondoljuk, 1935-ben.
HEIDEGGER: Az idézet feltehetôen az 1936/37-es, A hatalom akarása mint művészet című
Nietzsche-előadásban található. De mondhattam a rákövetkező években is.
SPIEGEL: Nos, megvilágítaná ezt valamelyest? Hiszen ez az egyetemes útról a németek konkrét
rendeltetéséhez vezet bennünket.
HEIDEGGER: Így is mondhatnám az idézetben kifejtetteket: Meggyőződésem, hogy csak a világ
ugyanazon helyéről kiindulva készítheti elô önmagát valamely visszatérés is, ahol a modern
technikai világ létrejött; meggyőződésem, hogy ez nem a zen-buddhizmus vagy a világra vonatkozó
más keleti tapasztalatok átvételével történhet meg. A radikális átgondoláshoz az európai
hagyományok segítségére és újabb elsajátításukra van szükség. Gondolkodásunk csak olyan
gondolkodás révén alakul át, amely ugyanazon eredettel és meghatározottsággal bír.
SPIEGEL: Úgy véli, hogy éppen ezen a helyen, ahol a technikai világ létrejött, szintén itt kell
ennek...
HEIDEGGER: ...hegeli értelemben megszüntetve-megőrződnie, nem megszűnnie, hanem
megszüntetve-megőrződnie, de nem csak az ember által.
SPIEGEL: Ön speciálisan a németeknek tulajdonít különleges feladatot?
HEIDEGGER: Igen, a Hölderlinnel való párbeszéd értelmében.
SPIEGEL: Úgy hiszi, hogy a németeknek különleges minősítésük van ezen visszatérést illetően?
HEIDEGGER: A német nyelv, valamint a görögök nyelve és gondolkodása között fennálló
különleges, benső rokonságra gondolok. Manapság a franciák igazolják ezt számomra újra meg
újra. Ha gondolkodni kezdenek, németül beszélnek; biztosak benne, hogy saját nyelvükkel nem
boldogulnának.
SPIEGEL: Ezzel magyarázza, hogy az Ön gondolatainak a neolatin országokban, kiváltképp a
franciáknál olyan erős hatása volt?
HEIDEGGER: Minthogy ők látják, a mai világban már nem boldogulnak saját, igen erőteljes
racionalitásukkal, amennyiben arról van szó, hogy ezt a világot saját lényegük eredetében értsék
meg. Valamely gondolkodást éppoly kevéssé lehet lefordítani, mint a költeményeket. Ezeket jobb
híján körülírni lehet. Mihelyt szószerinti fordításba fogunk, minden megváltozik.
SPIEGEL: Ez kellemetlen gondolat.
HEIDEGGER: Jó lenne, ha ez a kellemetlenség nagy mértékben komoly lenne, és fontolóra
vennék végre, hogy a görög gondolkodás milyen súlyos következményekkel járó változást
szenvedett a római kor latin nyelvére történt átültetésével, fontolóra vennék ezt az eseményt, amely
még ma is akadályt jelent számunkra a görög gondolkodás alapvető kifejezéseinek elégséges
átgondolása tekintetében.

"Túl nagy az elgondolandó nagysága"

SPIEGEL: Professzor úr mi tulajdonképpen mindig abból az optimista álláspontból indulnánk ki, hogyha valami közölhető, az le is fordítható, mert ha megszűnik az az optimizmus, miszerint a gondolati tartalmak a nyelvi határokon túlmenôen is közölhetők, akkor a provincializálódás veszélye fenyeget.

HEIDEGGER: "Provinciálisnak" neveznék a görög gondolkodást a római világbirodalmon belüli ábrázolási módokhoz képest? Az üzleti levelek minden nyelvre lefordíthatók. A tudományok, azaz a ma már számunkra is természettudománynak minősülő szaktudományok, a matematikai fizikával mint alaptudománnyal együtt, szintén lefordíthatók minden világnyelvre, pontosabban szólva: ezeket nem fordítják le, hanem ugyanazt a matematikai nyelvet beszélik. Tágas és nehezen felmérhetô területet érintünk itt.
SPIEGEL: Talán a következôk is ehhez a témához tartoznak:
Pillanatnyilag, ezt túlzás nélkül állíthatjuk, a demokratikus parlamentáris rendszer válságát éljük. Már régóta. Különösen Németországban, de nem csak Németországban. Ez a rendszer válságban van a demokrácia klasszikus országaiban is, Angliában és Amerikában. Franciaországban ez már nem is válság. A kérdés
most az: Nem érkezhetnek-e mégis, felôlem akár melléktermékként is, olyan útmutatások a gondolkodók részéről, amelyekből kiderül, hogy vagy ezt a rendszert kell felváltania egy újnak, és az milyen legyen, vagy útmutatások arra nézve, hogy lehetővé kell váljon egy reform, és arra nézve is, miként volna ez
lehetséges. Egyébként maradunk annál az álláspontnál, miszerint a filozófiailag iskolázatlan ember és ő normális esetben olyan ember lesz, aki kezében tartja a dolgokat (habár nem határozza meg őket), és egyúttal a dolgok kezében van , hogy ez az ember téves következtetésekhez, sőt talán borzasztó rövidzárlatokhoz jut. Tehát: Nem kellene-e a filozófusnak mégis késznek mutatkoznia arra, hogy gondolatokat fogalmazzon meg azt illetően, miként szabályozhatják az emberek együttélési viszonyaikat ebben az önmaguk által technicizált világban, amely talán túlerőben van velük szemben? Nem várjuk-e mégis joggal a filozófustól, hogy útmutatásokat nyújtson, miként képzel el valamely életlehetôséget, és nem hibázza-e el a filozófus egy részét, felőlem akár csak egy kis részét is, a hivatásának és a elhivatottságának, ha erre nézve semmit sem közöl.
HEIDEGGER: Amennyire én látom, gondolatilag senki sem képes a világot egészében úgy kiismerni, hogy gyakorlati útmutatásokat adhatna, különösen, ha szembenéz a saját feladatával is, miszerint először ismét a gondolkodás alapját találja meg. Amíg a jelentős hagyományok láttán a gondolkodás komolyan veszi önmagát, addig túl sokat követelnek tőle, ha útmutatásokat is neki kell adnia. Milyen felhatalmazás alapján történhetne mindez? A gondolkodás területén nincsenek tekintélyen alapuló állítások. A gondolkodás egyetlen mércéje magából az elgondolandó dologból következik. Azonban éppen ez az, ami minden másnál kérdésesebb. Ahhoz, hogy belássuk ezt a tényállást, mindenekelôtt a filozófia és a tudományok közötti
kapcsolat kifejtésére lenne szükség. A tudományok technikaigyakorlati
sikerei ma egyre inkább fölöslegessé teszik a filozófiai értelemben vett gondolkodást. Az a súlyos helyzet, amibe a gondolkodás saját feladatát tekintve került, megfelel annak a gondolkodással szemben táplált megütközésnek, amit éppen a tudományok hatalmi helyzete idézett elô. A gondolkodásnak meg kell tagadnia, hogy naprakész válaszokkal szolgáljon gyakorlati világnézeti kérdésekre.
SPIEGEL: Professzor úr, a gondolkodás területén nincsenek tekintélyen alapuló állítások. Így tulajdonképpen az sem lehet meglepő, hogy a modern művészetnek is nehéz tekintélyen alapuló állításokat tennie. Ön ezt mégis "destruktív"-nak nevezi. A modern művészet gyakran kísérleti művészetként értelmezi magát.

Művei kísérletek...

HEIDEGGER: Szívesen hallgatok az okos szóra.
SPIEGEL: ...kísérletek az ember és a művész elszigetelődésének szituációjából kiindulva, és 100 kísérlet közül olykor-olykor egy ha talál.
HEIDEGGER: Éppen ez a nagy kérdés: Hol áll a művészet?
Melyik a művészet helye?
SPIEGEL: Jó, de a művészettôl Ön valami olyasmit követel itt, amit már a gondolkodástól sem.
HEIDEGGER: Semmit sem követelek a művészettől. Csupán azt mondom, az a kérdés, melyik helyet foglalja el a művészet.
SPIEGEL: Ha a művészet nem ismeri a maga helyét, akkor ezért destruktív?
HEIDEGGER: Jó, ezt húzzák ki. De azt szeretném rögzíteni, hogy nem látom a modern művészet útjelzőjét, mivel homályban marad, hogy miben pillantja meg vagy keresi legalább a modern művészet a művészet sajátos mivoltát.
SPIEGEL: A művésznek sincs kötelezettsége a hagyománnyal szemben. Szépnek találhatja és egyúttal azt mondhatja: Nos, így szerettek volna festeni 600 vagy 300 évvel, vagy még 30 évvel
ezelőtt is. Igen ám, de most már ezt nem lehet így csinálni. Még ha akarná, akkor se tudná. A legnagyobb művész akkor Hans van Meegeren volna, a zseniális hamisító, aki aztán "jobban" tudna festeni mint a többiek. Tehát így a művész, az író, a költő hasonló szituációban van, mint a gondolkodó. Mégis hányszor kell azt mondanunk: Hunyd be a szemed!
HEIDEGGER: Amennyiben a művészet, a költészet és a filozófia egymáshoz rendelésének kereteként a "kultúrüzem"-et (Kulturbetrieb) vesszük, akkor jogos az összehasonlítás. De ha nem csupán a működés kérdéses, hanem az is, mit jelent a "kultúra", akkor e kérdésességre vonatkozó megfontolás is azon
gondolkodás feladatkörébe kerül, amelynek szorult helyzete alig gondolható el. A gondolkodás legnagyobb ínsége azonban abban áll, hogy manapság, már amennyire én ezt láthatom, még egyetlen gondolkodó sem szólalt meg, aki elég "nagy" lenne ahhoz, hogy a gondolkodást közvetlenül és megformált alakjában saját ügyévé tegye, és ezzel a saját útjára vezesse. Nekünk, mai embereknek túlságosan nagy az elgondolandó nagysága. Azon fáradozhatunk talán, hogy valamely átmenet keskeny és messzire nem nyúló hídjait építsük.
SPIEGEL: Heidegger Professzor úr köszönjük a beszélgetést.


fordította: Krémer Sándor
Jegyzetek
* Az interjú magyar nyelvre történt átültetésénél Fehér M. István,
Fila Béla és Vajda Mihály Heidegger-fordításaira támaszkodtam.
K. S.
1 Martin Heidegger akarata alapján az interjút nem hozhattuk
nyilvánosságra élete során. Az volt a kívánsága, hogy az
interjúban válaszolhasson azokra a szemrehányásokra, amelyek a
Harmadik Birodalomban tanúsított magatartása miatt érték.
2 A tanulmány megjelent az A. Fischer, W. Flitner, Th. Litt, H.
Nohl és E. Spranger által kiadott, Die Erziehung című folyóiratban
(1933, 401. oldal).
3 Heidegger akkori kiadója.
4 Dr. Gerhard Ritter professzort (a Carl Goerdeler és a német
ellenállási mozgalom szerzôjét), akkoriban az újkori történelem
egyetemi rendes tanára a freiburgi egyetemen, a Hitler elleni 1944.
július 20-i merénylettel összefüggésben tartóztatták le 1944.
november 1-én, és csak a szövetséges csapatok szabadították ki
1945. április 25-én. A történészt 1956-ban nyugdíjazták és 1967-
ben halt meg.