magam vagyok?

Hiába a fehér fény, a ritmus, a villogás,

A végtelenen túl van most a megnyugvás.

A lomha idő lassan falja a perceket,

Pillanatról pillanatra mélyebbre ereszkedek.

Itt lenn, minden tiszta tükör, azokból ordít az igazság,

Deresre vonva kell viselnem gaz tetteim ódiumát.

Ó, miért nem értettem, ölelő karod egyszer ellökhet engem?

Azért tomboltam, hogy ne halljam, mit mond szeretetem?

Szemem becsukhatom, a belső tükör rút képet mutat,

Egyvégtében láthatom a veled tett rút dolgokat.

A szívem vadul ver, a zsongás a fejemben nem csitul,

Egyik a másik után, elmémbe ezer emlék tolul.

Nincs esély, hogy jön valami más gondolat,

Mert tudom, nem kerülhetem el sorsomat.

Állnom kell a vihart – ami jön, hadd jöjjön,

Hogy ezek táptalaján egy új ember nőjön!

magamba marva

Most por és füst nászából fogan minden gondolatom,

Jótékonyan ölel az üres sötét, a legjobb barátom.

Megborzongat és belém hasít a gitár hangja,

Bűnös lelkem a szenvedést szépségbe oltva kapja.

Ablakon kinézve, a belenyugvó addikció hív,

Te két kézzel ontottad a gyógyírt, hogy ne érezzem e kínt.

Pökhendin pazaroltam minden szereteted,

Nem értettem, milyen csoda élni melletted.

Nem volt bennem alázat, szemem a homályba vonult,

Akkor észleltem csak, mikor az egész a pofámba borult.

Nincs mese: hókon vert a szégyen, a valóság,

Megláttam: múltam egy merő mocskos gazság.

Ez a magam szennyezte kép nem ereszt,

Áthatott, és mételyezi lelkemet.

Az öldöklő igazságtól fejem el nem vehetem,

Szemébe kell néznem, hogy más lehessen életem.