A Show-nak folytatódnia kell

      Kis-Tóth Károly sokkal jobban lett, amint megkapta borzalmas orvosi leleteit. Derék honpolgár Ő, nem adja, nem adhatja fel. Szombat volt, és úgy döntött, ezt a napot az odaadásnak szenteli, azaz áldoz a pozitív szemlélet oltárán. Arccal a gyógyulás felé - mondogatta magában. Mély elhatározással hozta meg nagy-nagy döntését: ma nem enged be egyetlen negatív, ártalmas gondolatot sem elméjébe. Ahogy egy csalárdan bekéredzkedne, azon nyomban ki fogja söpörni azt onnan. Maga is elcsodálkozott, milyen remekül ment neki a "pozitív létezés". Miután befejezte a meditációt, a jógát, és bekapott egy kevéske, könnyű falatokból álló reggelit, kiült a cseresznyefa alá, a kertbe. Ahogy a lombkorona ölelő árnyékában töltekezett a természet éltető energiáival, észrevette Ubult, a postást, amint éppen valamit behelyez a postaládája nyílásán. Ubul, természeténél fogva amolyan se lát, se hall pali, így fel sem tűnt neki a fa alatt pozitívkodó KáTéKá.

     Amint tovább állt a postás, Kis-Tóth Károly magabiztosan állt fel székéből, és olyan átszellemült ábrázattal sétált oda a postaládához, hogy aki csak ránézett,önkéntelen rázendített az "ommmmm" meditációs mantrájára. Kivette az apró zsírpöttyökkel pecsételt borítékot, és megfordította, hogy lássa ki a feladó.

A név láttán az "omm" egyenletesen rezgő hangmadzagja elnémult. Visszament a székéhez és leült. Nagyot nyelt, és már nem annyira pozitívan nyitotta ki a borítékot. Mielőtt el kezdte volna olvasni a levelet, mély lélegzetet vett, majd kifújta a levegőt. Ezt elismételte még egy párszor, hátha sikerül visszatérnie az "áldott mentális béke" állapotába. Nem igazán ment neki. Már majdnem belépett a Béke Fénykapuján, de a levél feladójának illuzórikus személye útját állta. Ott izgett, mozgott, vibrált, zajongott, egyszerűen nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Feladta és olvasni kezdett.

   Kedves Apa, Anya!

  

     Mivel  már régen nem volt alkalmunk beszélni egymással, arra gondoltam, talán szívesen fogadnátok egy levelet tőlem. Napjaim nagyon egyhangúan telnek itt, de azt már sikerült elérnem (három hónapja együttműködő vagyok), hogy a kertbe kimehetek sétálni. Sajnos, azt még mindig nem engedik meg, hogy állatok közelébe menjek. Van itt hátul a tölgyek mögött egy irdatlan nagy hangyaboly - csak úgy nyüzsögnek, hasznoskodnak! Nem engednek hozzá! 

Múltkor már majdnem sikerült odaédesgetnem magamhoz egy mókust, de ezek megzavartak, mire az feliszkolt egy fa tetejére. Hah! Nem is mondok semmit...(Látjátok! Már megtanítottak hallgatni.)

     A továbbiakban Magdarénáról, a mentálisan nem túlságosan kiegyensúlyozott papagájomról szeretnék megemlékezni, és elmesélni nektek, miféle fájdalom juttatott engem ide, erre a nem mondhatom meg, milyen helyre. A papagájom (bár ezt ezek itt, nem hiszik el), minden páratlan hét keddjén, délelőtt tíz órakor belekezdett abba, amit én a magam hétköznapi módján, az ő kis „magánszámának” neveztem. 
Kedves madaram, e produkciót eszeveszett szárnycsapkodás és tébolyítóan visító csiripelés kíséretében adta elő. Pontosabb megközelítéssel élve, ez a bizonyos magánszám, egy mentális roham volt, egy afféle elmebéli black-out szülte tobzódás, amely mindenféle kesze-kusza, nyakatekert mozgásparádé formájában járt fel, s alá a madár kis testében.

A leghihetetlenebb, és egyben a legfigyelemreméltóbb mégis az volt, amit a csőrével és a nyelvével csinált. Ugyanis a nyelve – és ezt kéretik a legkomolyabban venni – oly fékevesztett határozottsággal kőrözött aprócska szájában, akár egy turmixgép aprítókései. Ismétlem: ez nem vicc!

Persze, mielőtt a nekilódította volna a szájában található izomhuzalt az eszetlen cséphadarásnak, e kényszer teletömette a száját is madáreleséggel.

Na, most: ennek a szilaj tempójú, kör irányú nyelvvágtának nem más volt a hatása, minthogy darává aprította a dirib-darab magocskákat. Ily módon tette könnyen nyelhetővé az önnyelvével alkotott magdarát.

     Ez így ment több mint öt éven keresztül (csak akkor sohasem csinálta, amikor nálam voltatok). Aztán mikor már öreg, gyenge és beteg volt (úgy értem, még betegebb), egy általam nem azonosított pillanatban kicsúszott a kíméletlenül sanyargató kényszer fojtogató markai közül, ergo: többé már nem volt meg magdaráló képessége. Ettől szomorú lett; búskomor. Majd depressziós.

Ami a madarakra legkönyörtelenebbül vadászó métely. Megszállta őt is, s elragadta mind az élettől, mind a kényszerétől. Szemeit zárva tartotta, nyakának izmait elgyengítette, így fejecskéje képtelennek mutatkozott ellenállni a gravitáció puhán hívogató szavának - csak lógatta szüntelen.

Ha hinném létét, Istennek köszönném, hogy csak rövid ideig dúlhatta lelkét néma őrjöngésével ez az újonnan beléfészkelt sanyargató. A második rohammentes páratlan kedden elpusztult.

Magdaréna a frissen felújított kalitjában ült, szemei puhán lehunyva, amiket jó, ha hat percenként egyszer felnyitott, feje pedig a legteljesebb ernyedtséggel függött alá. Majd egy pillanatban, amely számára az utolsó volt az élet lágyan ringó bölcsőjében, szabadesésben megérkezett a kalitka aljára.

     Kedves papagájom utolsó tette tompa puffanással zárult. A kertben találtam neki örök nyughelyet - a többiek mellett. A rövidke gyászszertartásra többen eljöttek azok közül, akik rendszeres és lelkes látogatói voltak az azokon a keddeken zajlódó kényszer vezérelte performanszának.

    Hogy mitől alakult ki nála ez a felettébb szokatlan, ám kétségtelenül látványos, ciklikusan visszatérő roham, azt sosem tudtam meg. Egy alkalommal udvarias kérdés formájában próbáltam ugyan egy állatorvosnál utána járni a dolognak, de mivel pontos diagnózis helyett egy névjegyet kaptam tőle, amin egy pszichiáter neve és telefonszáma volt,  le is tettem a további nyomozásról. Ugyanis ezt rossz ómennek, a sors figyelmen kívül nem hagyható figyelmeztetésének tekintettem.

     Szóval, hagytam menni a dolgokat a maguk útján. Végül is, nem jött rosszul az a kis pénz, amit az érdeklődők belépő gyanánt raktak a zsebembe. Ebből a pénzből lett az országos szinten is figyelemre méltó pornó magazin-gyűjteményem, a kézzel készített csillár a nappaliban, a mindent vágó késkészletek, az a több száz méter hajókötél, a közel háromszáz különböző méretű gyógyszergyári üvegcse, a kínai Újév után leselejtezett lampionok (ezek dobozaitól nem lehet már majd’ öt éve bejutni a hátsó szobába), az eddig fel nem használt képkeretek, a szőlőprés, a tölgyfahordók a kert végében, a sok szép porcelán nipp, a 211 francia-kártya pakli. A többit már nem is sorolom (nem mindenre emlékszem tisztán). 
     Ettől szörnyű ez a hely! Úgy leszek egyre kipihentebb, ahogy nem emlékszem, mivel fárasztottam magam ezelőtt. Fura, mi? Nekem is az volt, de már nem zavar.

Mindegy. Amint igazoltan elég pihent leszek és kikerülök innen, majd más zsebpénzforrás után nézek, hátha újfent kegyes lesz hozzám az élet, s mellém sodorja valamelyik elvadult kényszerképzettől vezérelt teremtményét.

    Sikerült megtudnom az egyik bajtárstól (neki is mondták), hogy innen néhány utcányira, valahol a tejbolt környékén, van egy pajta. Telis-tele állattal. Hátha!

Szurkoljatok, hogy sikerüljön! The show must go on!

Öllellek, csókollak benneteket!

Fiatok, Tádé

Utóirat: ezt a rajzot a legjobb itteni barátom készítette rólam. Állítólag ilyen, amikor magamon kívül vagyok. (Azóta már nagyobb a hajam!!!!)

KTK eszébe ötlött az a folyton üresen álló kalitka, s aznap már nem került jobb állapotba....