A Show-nak folytatódnia kell

      Kis-Tóth Károly sokkal jobban lett, amint megkapta borzalmas orvosi leleteit. Derék honpolgár Ő, nem adja, nem adhatja fel. Szombat volt, és úgy döntött, ezt a napot az odaadásnak szenteli, azaz áldoz a pozitív szemlélet oltárán. Arccal a gyógyulás felé - mondogatta magában. Mély elhatározással hozta meg nagy-nagy döntését: ma nem enged be egyetlen negatív, ártalmas gondolatot sem elméjébe. Ahogy egy csalárdan bekéredzkedne, azon nyomban ki fogja söpörni azt onnan. Maga is elcsodálkozott, milyen remekül ment neki a "pozitív létezés". Miután befejezte a meditációt, a jógát, és bekapott egy kevéske, könnyű falatokból álló reggelit, kiült a cseresznyefa alá, a kertbe. Ahogy a lombkorona ölelő árnyékában töltekezett a természet éltető energiáival, észrevette Ubult, a postást, amint éppen valamit behelyez a postaládája nyílásán. Ubul, természeténél fogva amolyan se lát, se hall pali, így fel sem tűnt neki a fa alatt pozitívkodó KáTéKá.

     Amint tovább állt a postás, Kis-Tóth Károly magabiztosan állt fel székéből, és olyan átszellemült ábrázattal sétált oda a postaládához, hogy aki csak ránézett,önkéntelen rázendített az "ommmmm" meditációs mantrájára. Kivette az apró zsírpöttyökkel pecsételt borítékot, és megfordította, hogy lássa ki a feladó.

A név láttán az "omm" egyenletesen rezgő hangmadzagja elnémult. Visszament a székéhez és leült. Nagyot nyelt, és már nem annyira pozitívan nyitotta ki a borítékot. Mielőtt el kezdte volna olvasni a levelet, mély lélegzetet vett, majd kifújta a levegőt. Ezt elismételte még egy párszor, hátha sikerül visszatérnie az "áldott mentális béke" állapotába. Nem igazán ment neki. Már majdnem belépett a Béke Fénykapuján, de a levél feladójának illuzórikus személye útját állta. Ott izgett, mozgott, vibrált, zajongott, egyszerűen nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Feladta és olvasni kezdett.

   Kedves Apa, Anya!

  

     Mivel  már régen nem volt alkalmunk beszélni egymással, arra gondoltam, talán szívesen fogadnátok egy levelet tőlem. Napjaim nagyon egyhangúan telnek itt, de azt már sikerült elérnem (három hónapja együttműködő vagyok), hogy a kertbe kimehetek sétálni. Sajnos, azt még mindig nem engedik meg, hogy állatok közelébe menjek. Van itt hátul a tölgyek mögött egy irdatlan nagy hangyaboly - csak úgy nyüzsögnek, hasznoskodnak! Nem engednek hozzá! 

Múltkor már majdnem sikerült odaédesgetnem magamhoz egy mókust, de ezek megzavartak, mire az feliszkolt egy fa tetejére. Hah! Nem is mondok semmit...(Látjátok! Már megtanítottak hallgatni.)

     A továbbiakban Magdarénáról, a mentálisan nem túlságosan kiegyensúlyozott papagájomról szeretnék megemlékezni, és elmesélni nektek, miféle fájdalom juttatott engem ide, erre a nem mondhatom meg, milyen helyre. A papagájom (bár ezt ezek itt, nem hiszik el), minden páratlan hét keddjén, délelőtt tíz órakor belekezdett abba, amit én a magam hétköznapi módján, az ő kis „magánszámának” neveztem. 
Kedves madaram, e produkciót eszeveszett szárnycsapkodás és tébolyítóan visító csiripelés kíséretében adta elő. Pontosabb megközelítéssel élve, ez a bizonyos magánszám, egy mentális roham volt, egy afféle elmebéli black-out szülte tobzódás, amely mindenféle kesze-kusza, nyakatekert mozgásparádé formájában járt fel, s alá a madár kis testében.

A leghihetetlenebb, és egyben a legfigyelemreméltóbb mégis az volt, amit a csőrével és a nyelvével csinált. Ugyanis a nyelve – és ezt kéretik a legkomolyabban venni – oly fékevesztett határozottsággal kőrözött aprócska szájában, akár egy turmixgép aprítókései. Ismétlem: ez nem vicc!

Persze, mielőtt a nekilódította volna a szájában található izomhuzalt az eszetlen cséphadarásnak, e kényszer teletömette a száját is madáreleséggel.

Na, most: ennek a szilaj tempójú, kör irányú nyelvvágtának nem más volt a hatása, minthogy darává aprította a dirib-darab magocskákat. Ily módon tette könnyen nyelhetővé az önnyelvével alkotott magdarát.

     Ez így ment több mint öt éven keresztül (csak akkor sohasem csinálta, amikor nálam voltatok). Aztán mikor már öreg, gyenge és beteg volt (úgy értem, még betegebb), egy általam nem azonosított pillanatban kicsúszott a kíméletlenül sanyargató kényszer fojtogató markai közül, ergo: többé már nem volt meg magdaráló képessége. Ettől szomorú lett; búskomor. Majd depressziós.

Ami a madarakra legkönyörtelenebbül vadászó métely. Megszállta őt is, s elragadta mind az élettől, mind a kényszerétől. Szemeit zárva tartotta, nyakának izmait elgyengítette, így fejecskéje képtelennek mutatkozott ellenállni a gravitáció puhán hívogató szavának - csak lógatta szüntelen.

Ha hinném létét, Istennek köszönném, hogy csak rövid ideig dúlhatta lelkét néma őrjöngésével ez az újonnan beléfészkelt sanyargató. A második rohammentes páratlan kedden elpusztult.

Magdaréna a frissen felújított kalitjában ült, szemei puhán lehunyva, amiket jó, ha hat percenként egyszer felnyitott, feje pedig a legteljesebb ernyedtséggel függött alá. Majd egy pillanatban, amely számára az utolsó volt az élet lágyan ringó bölcsőjében, szabadesésben megérkezett a kalitka aljára.

     Kedves papagájom utolsó tette tompa puffanással zárult. A kertben találtam neki örök nyughelyet - a többiek mellett. A rövidke gyászszertartásra többen eljöttek azok közül, akik rendszeres és lelkes látogatói voltak az azokon a keddeken zajlódó kényszer vezérelte performanszának.

    Hogy mitől alakult ki nála ez a felettébb szokatlan, ám kétségtelenül látványos, ciklikusan visszatérő roham, azt sosem tudtam meg. Egy alkalommal udvarias kérdés formájában próbáltam ugyan egy állatorvosnál utána járni a dolognak, de mivel pontos diagnózis helyett egy névjegyet kaptam tőle, amin egy pszichiáter neve és telefonszáma volt,  le is tettem a további nyomozásról. Ugyanis ezt rossz ómennek, a sors figyelmen kívül nem hagyható figyelmeztetésének tekintettem.

     Szóval, hagytam menni a dolgokat a maguk útján. Végül is, nem jött rosszul az a kis pénz, amit az érdeklődők belépő gyanánt raktak a zsebembe. Ebből a pénzből lett az országos szinten is figyelemre méltó pornó magazin-gyűjteményem, a kézzel készített csillár a nappaliban, a mindent vágó késkészletek, az a több száz méter hajókötél, a közel háromszáz különböző méretű gyógyszergyári üvegcse, a kínai Újév után leselejtezett lampionok (ezek dobozaitól nem lehet már majd’ öt éve bejutni a hátsó szobába), az eddig fel nem használt képkeretek, a szőlőprés, a tölgyfahordók a kert végében, a sok szép porcelán nipp, a 211 francia-kártya pakli. A többit már nem is sorolom (nem mindenre emlékszem tisztán). 
     Ettől szörnyű ez a hely! Úgy leszek egyre kipihentebb, ahogy nem emlékszem, mivel fárasztottam magam ezelőtt. Fura, mi? Nekem is az volt, de már nem zavar.

Mindegy. Amint igazoltan elég pihent leszek és kikerülök innen, majd más zsebpénzforrás után nézek, hátha újfent kegyes lesz hozzám az élet, s mellém sodorja valamelyik elvadult kényszerképzettől vezérelt teremtményét.

    Sikerült megtudnom az egyik bajtárstól (neki is mondták), hogy innen néhány utcányira, valahol a tejbolt környékén, van egy pajta. Telis-tele állattal. Hátha!

Szurkoljatok, hogy sikerüljön! The show must go on!

Öllellek, csókollak benneteket!

Fiatok, Tádé

Utóirat: ezt a rajzot a legjobb itteni barátom készítette rólam. Állítólag ilyen, amikor magamon kívül vagyok. (Azóta már nagyobb a hajam!!!!)

KTK eszébe ötlött az a folyton üresen álló kalitka, s aznap már nem került jobb állapotba....

Gyors hírek! 2

    Kis-Tóth Károly szánja-bánja, de belebetegedett az életbe. Ő maga sem érti, hogyan eshetett meg vele ez a csúf ármány; most mégis a járásának Központi Orvosi Rendelőjében csücsül, és a leleteit várja.

Kissé bágyadt már, a gyomra is mind hangosabban korog. A körülötte ülők némelyike (vannak legalább százan a teremben) néha felkapja fejét a hasából érkező hangokra, amitől KTK egyre frusztráltabbá válik. Feszül ugyan, de tűr. Már hat órája. Kell neki az eredmény, mert tudni akarja, miféle kórság telepedett meg benne.

 Egyébként a vizsgálatok már két hónapja voltak. Csak a legújabb egészségügyi reform szellemében a kiértékelést kell a lehető legnagyobb körültekintés mellett elvégezni. A nemzet egészsége a legfontosabb! - ez a szlogen. Ezt látja KTK most is maga előtt, szemközt a falon, egy nemzetiszín plakáton.

    A fájdalmai ugyan kissé erősödtek és kiterjedtebbé váltak, de mégis nyugtatólag hatott rá ez a jelmondat. Elhitte, legalábbis nagy erőbefektetések mellett igyekezett elhinni, hogy a hosszú várakozásnak az orvosi rendelőben a vizsgálatra, majd a kiértékelésre, aztán a lelet átvételére, az mind a nemzet egészségének védelmében történik. Azzal a hittel kelt és feküdt, miközben már nem csak a mája fájt, hanem a veséje, a lépe és olykor már a tüdeje is, hogy ennek így kell lennie, mert ez így a lehető legjobb. Olykor rá is tört a bűntudat, milyen rosszul is érzi magát ebben a lehető legjobb világban. Akkor is éppen ezzel a bűntudat témakörrel ostorozta magát, amikor az orvosi rendelőben megszólaltak a kormányzati hangszórók.

 Gyors hírek!

  Most kaptuk a minisztériumi tájékoztatást, miszerint a népesség körében nagy felzúdulást kiváltó, úgynevezett csapadék adóból kivezetik a piros hó megadóztatásáról rendelkező részt.

    A szóvivő, királyunk „gigászi rugalmasságáról, a belátásra való képességéről, valamint nagyfokú szociális érzékenységről” beszélt az enyhítéssel kapcsolatban. További módosítás még a törvényben, hogy az eddigi, területenként meghatározott adómértéket egységesítik. A törvény életbelépésétől minden állampolgár ugyanakkora összeget köteles befizetni a királyi kincstárba. Ez úgy kerül kiszámításra, hogy a Nemzeti Felemelkedés Minisztérium frissen létrehozott Csapadékügyi Osztálya a hozzá beérkező adatok alapján kiszámolja az országos átlag csapadékmennyiséget, majd ezt beszorozza a törvényben meghatározott 89 forintos milliméter-díjjal.

Tekintve, hogy az országban az éves csapadékátlag 800 mm körül szokott alakulni, így ez a most bevezetett adó, éves szinten kb. 71 200 forint befizetésére kötelezi az adózókat. Ez évi 350 milliárd forintot jelent, ami pontosan megfelel annak az összegnek, amit a Nemzeti Nagytőkések Szervezetének támogatása ütött a költségvetésen.

    Az is meghatározásra került, hogy az adónem minden 18. életévét betöltött állampolgárt érint, a kevés, fizetés alól mentesülő adózók közé tartoznak a keresztény egyházi személyek, illetve a nemzeti nagytőkések szűk csoportjának tagjai.

Számukra a Nemzeti Nagytőkések Ombudsmanja járta ki az adómentességet, hivatkozva arra a kormány által is elhivatottan támogatott, a nemzeti érdekek mentén vállalt elkötelezett harcra, amit a külföldi pénzemberek ellen vívnak.

    A most elfogadott törvény arról is részletesen rendelkezik, ha valaki nem tudja megfizetni a csapadék adót. A kormányszóvivő a következőket mondta erről - idézem -, „ők sem kell, hogy elkeseredjenek. A kormány a számukra is kidolgozott egy rendkívül méltányos koncepciót, ami a már így is széles körű közmunkaprogram további kiterjesztését jelenti. A csapadék adó megfizetésére képtelen egyének a Kötelező Közmunka Program keretében, 30 nap alatt róhatják le adósságukat a királyi kincstár felé".

Éljen a király! Áldassék az Úr!

    Ezután a hangszórók a himnusz dallamát játszották. Az emberek már meg sem várták a Rendelőőrség tagjainak intését, maguktól felálltak és énekelni  kezdtek. Bár belső szervei erősen lüktettek, így tett KTK is.

Legyünk máshogy Magyarok

    Ady Endre 1902 január 31-én, a Nagyváradi Naplóban publikálta ezeket a ma, száztíz évvel később is fojtogató aktualitással bíró sorokat. Pedig hol voltak még ekkor a vereséggel zárult világháborúk, Trianon vagy a kommunisták? Mi, magyarok, már akkor ugyanazzal a kardinális a problémával vívtuk harcunkat, amitől ma is szenvedünk: saját magunkkal.

Nekem egy elnémíthatatlan hang azt sugdossa, nagybecsű politikai osztályunknak azon kellene mélyen és hosszan elmerengenie, szellemi-fizikai energiáit nem sajnálva munkálkodnia, hogy valahogy kivakarja ezt a kimérát a magyar néplélekből. De úgy tűnik, ahogyan Ady idejében, úgy, ezt ma sem tervezi dicső parlamentünkben székelő derék kompánia. A nép, a nemzet, az emberek (annyi módon neveztek már bennünket) érdekénél sokkal fontosabb a saját-, illetve a pártérdek érvényesítése. Ez a parlamenti munka legfontosabb eleme. Ami pedig csak egyet jelenthet: valójában egy egységes politikai osztályunk van, amely csak azért áll jobb és bal oldalból, hogy versengésükkel szórakoztatva, elkápráztassanak bennünket, "szavazókat",  így terelve el arról a kikerülhetetlenül lényegi pontról a figyelmünket, hogy az életünknek - végső soron - rólunk, emberekről kellene szólnia. 

   

   Nincs mese! Ki kell vakarnunk a magyar ember természetében lévő, önsorsrontó átkot!

Menjünk vissza Ázsiába

"Szeretett úri véreim: a serleg tele. Nincs már itt nekünk semmi keresnivalónk: gyerünk vissza Ázsiába!… Egy kis helyet talán kapunk, persze lehetőleg távol még az ázsiai kultúrára hajlandó népektől is. Bejöttünk – agg krónikások szerint – hős Álmossal s Árpáddal és társaival. Menjünk vissza Rakovszky Stefi, Lengyel Zoltán, ifj. Móricz Pál s a többi nyomában. De menjünk, míg – lehet…

E dicső, gazdag történelmű úri népségtől lakott ország tegnap szerencsésen elérte a legbalkánibb nívót. Az a gyalázatosságában is mulattató komédia, mely ez ország keserves parlamentjében tegnap lefolyt, bele fog kerülni a történelembe. Egy futó percig szeretnék honáruló „nemzetiségi agitátor” lenni, hadd tudnám kellő érzékenységgel felfogni a magyar parlamentben lefolyt skandalumot. Ilyen megríkató baromság megérésére mégsem voltunk berendezkedve, pedig elkészültünk mi már minden megérhetőre.

Parlament kell ennek az országnak? Kancsuka, nem parlament. Azaz dehogy kancsuka. Kisdedóvó, gyermekkert és sok-sok türelem, ha e dicső erényből maradhatott volna valami a huszadik századra.

Vázsonyi Vilmos, az egyetlen magyar népképviselő, akit öntudatos nép választott, nem juthat szóhoz a magyar parlamentben. Nem engedik szóhoz jutni a gyermekek, akik haragusznak, mert kinizsisdi s malomkősdi játékukat megzavarta, a gyermekek, akik, hajh, tizenkilencmilliomod magunk szerencsétlen bőrén kockáznak és malomköveznek.

Az immár legbalkánibb parlamentnek ez a botránya irtózatos, kegyetlen világosságot adott a mi szemeinknek. Olyan titkot világított meg, amit jaj de jó lett volna sohasem tudni. Megtudtuk hogy a magyar parlamenti gyermekek mind egyformák: esküdjenek bár a kétfejű sas karmára, a Széll Kálmán harmatozó pattanására, Kossuth Lajos kalapjára, pápa csalhatatlan őszentsége papucsára, bármire. Obskurus agyuk velejének vastag burkát csak egy kicsit kell megkarcolni, ott zsibongnak előttünk a maguk siralmasan hasonlatos voltukban.

Kultúr-bestiákat mondott Vázsonyi? A kultúra isteni nevében vétózunk e címadományozás ellen. De a bestiák reputációja érdekében is, mert a bestiák mindig ki merik a fogukat mutatni, nem csak akkor, mikor demokrata képviselővel van dolguk.

Szeretett úri véreim, Ázsia ordított fel tegnap bennetek. A nosztalgia, a nomád, baromi ember méla vágyakozása rohamba tört ki. Nem voltam ott, de látom a képet. Középen az agyonhajszolt egyetlen intellektus. Sokat tud, sokra vágyik, merész a hite, elszánt a munkája, nagy a gyűlölete. És – óh szörnyűség – ősei a Jordánon átkeltek. Ez a kis zsidó óriás közöttük. Ezt az óriást fiatalon fölkapta szárnyaira a hír, imádja őt sok ezerek tömege, s tud… Ez, ez a legborzasztóbb! Ez az ember mer tudni közöttük, a tudatlanok között! De meg hogy ez az ember zsidó! Ott áll zavarodottan a középen. Egy harsány szitok hallszik. Lengyel Zoltán kiáltott, egy ifjú együgyű, ki hiányos intelligenciájával más, kultúr országban evőkészlet tisztító sem lehetne. Meg Leszkay úr, meg Rakovszky úr, meg a többi jólismert idióta. És Vázsonyi egy egyfogatú kocsin futtat el ebből a komédia házból, hova bekerülni idestova erkölcsi halál lesz.

Szeretett úri véreim, értsük meg egymást. Kinizsi fáj ugye és a malomkő? A keleti nomád lomhasága lázadt fel ugye, hogy semmisítsük meg ezt az embert még a Krimiából velünk hozott eszközökkel, mert tanulni, tudni, s az ő fegyvereivel állni vele szemben nem tudunk. Ugye így van szeretett úri véreim? Mert csak így lehet menteni ezt a világra szóló skandalumot.

Ha ugyan így is lehet. De aligha. Néznek bennünket kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk, ha nagyot akarunk csinálni, zsidót ütünk, ha egy kicsit már józanodni kezdünk, rögtön sietünk felkortyantani bizonyos ezeréves múlt kiszínezett dicsőségének édes italából, látják, hogy semmittevők és mihasznák vagyunk, nagy népek sziklavára, a parlament, nekünk csak arra jó, hogy lejárassuk. Mi lesz ennek a vége, szeretett úri véreim? Mert magam is ősmagyar volnék, s nem handlézsidó, mint ahogy ti címeztek mindenkit, aki különb, mint ti. A vége az lesz, hogy úgy kitessékelnek bennünket innen, mintha itt sem lettünk volna.

Legyünk ez egyszer számítók. Kerekedjünk föl, s menjünk vissza Ázsiába. Ott nem hallunk kellemetlenül igazmondó demokratákat. Vadászunk, halászunk, verjük a csöndes hazai kártyajátékot, s elmélkedhetünk ama bizonyos szép ezredéves álomról.

Menjünk vissza, szeretett úri véreim. Megöl itt bennünket a betű, a vasút, meg ez a sok zsidó, aki folyton ösztökél, hogy menjünk előre. Fel a sallanggal, fringiával, szentelt olvasókkal, kártyákkal, kulacsokkal, agarakkal, versenylovakkal és ősökkel! Menjünk vissza Ázsiába!…"

Schmitt Pálra fröcsögök (pedig nem is vagyok tollforgató terrorista ; talán ha nyikhaj vagy senkiházi, ez majd kiderül)

Kárpát-medence becses földjének Plagi bá’-ja, akitől egy ország tanulhatta meg, hogyan nem lehet kisdoktorit írni, újra itt van.

Schmitt Pál, az államelnöki negatív nívó megteremtője, most visszatért, hogy magához vegye jól megszolgált járandóságát, „ami jár, az jár, ami nem jár, az nem jár” alapon.

Ő az, ki legkitűnőbb példája annak, mert ő emelkedett legmagasabbra, hogy e derék hazában minél súlytalanabb valaki, annál feljebb szállhat. Lufikultúra – ahogy Gerő Andrástól hallhattuk.

    A lufikultúra mai változatában, a magát posztmodern betyárvezérnek láttató, egyébként totális kontrollt gyakorló Orbán Viktor, az agymételyező „kurucos” propagandájához, valamint az európai „labancok” ellen (fakarddal) vívott harcához követeli meg az aggálytalan lojalitást. Mindezért amolyan jól fizető politikusi életpálya-modellt, kvázi felemelkedést kínál cserébe.

Ebbe a szavazógombokat parancsra nyomogató, a centrális erőtér hívószavait vég nélkül hajtogató bioszerkezetek papagájkórusába, (jó lufiemberként) bekívánkozott Schmitt Pál is.

Elnyerte a bebocsátás kegyét. Neki nem gombot nyomogatni, hanem aláírnia kellett.

Meglátszik, hogy egykori sportemberről van szó, nagyon fitten csinálta végig a törvénykezés ámokfutását, fergeteges tempóban járt kezében a toll.

    És most itt áll az ajtóban, az öntudatos kuncsorgó tekintetével néz egyik főnökére (mert másik főnöke maga a Jóisten), zakója belső zsebében ott lapul legendássá lett pennája, az álamfői gojóstol, és tartja cinkos markát az orbáni júdásforintok reményében. Mit reményében? Hisz neki papírja is van róla; ő maga írta alá. Ettől lesz az egésznek olyan nagyon magyaros a bukéja.

    A sors kiszámíthatatlansága folytán, 10 nappal a plágium-botrány kirobbanása előtt, 2012 január elsején lépett életbe az a törvénymódosítás, ami arról rendelkezik, hogy történjen bármi ezzel az emberrel, érjen bármilyen szánalmas véget karrierje az „emberek embere” pozíciójában, az utolsó lélegzetvételéig biztosítva legyen számára a nagy lé (havi másfél milka), az állami négy kerék, a titkárság, illetve az ex-elnöki rezidencia. Tehát a juss.

Schmitt Pál úgy véli, nem csak aláírta, de rá is szolgált ezekre a juttatásokra. Főnöke és istápolója (és nagyon úgy tűnik, kihasználója és lejáratója) pedig ezzel kívánja honorálni azt a kifogástalan szolgálatot, melyet azzal tett a nemzetnek, hogy kritikátlanul aláírt mindent, amit csak elé raktak.

      Egyébként nem lenne semmi probléma ezzel a bőkezű jutalmazással. Teljesen jogos illetménye ez egy országot a világban reprezentáló köztársasági elnöknek. Csak éppen Plagi bá’-nál egy kicsit elcsúszott ez a dolog. Vagy inkább ő maga hasalt el elég csúnyán, méghozzá az igazmondás vizsgáján. Keresztényi szófordulattal élve, eltévelyedett lelke beleveszett a bűn posványába.

Nota bene: ez azért nem olyan nagy ritkaság. Mindannyiunkkal megesik néhányszor (vagy éppen rengetegszer) életünk során.

Persze, sokkal érzékenyebb a dolog, ha egy olyan személy keveredik násztáncba a bűnnel, akinek - elvileg – Krisztus tanai vezetik élete hajóját, és aki mindössze két főnököt ismer el maga fölött, amiből az egyik a Jóisten.

Aki cölibátust prédikál, legyen maga is szűz!

 

    Egyébként is érzek némi disszonanciát Schmitt Pál két, magának választott főnökének karaktere között. Arra gondolok, hogy az egyik, az „itteni”, saját maga által deklaráltan mást mond, mint amit tesz. Ehhez képest az Úrra inkább a szavatartás jellemző.

    Szögezzük le mindjárt, hogy „SP” földi főnökétől, lévén politikus, egyáltalán nem meglepő, ha tettei sok esetben köszönő viszonyban sincsenek szavaival. Ilyen a politika, zengi a közhely. Bárcsak más lenne – súgja a vágy.

   Talán Schmitt Pál, eddig fel nem ismert szellemi nagysága, éppen e két főnök ellentétes természetével való együttélésben mutatkozik meg a maga teljességében. Bármilyen álságosnak is tetszhet egy kívülálló számára a földi főnök árnyékában szenteskedve a Jóistenhez fohászkodni, úgy tartom, végül is ez „SP” magánügye. Ami viszont nem az, sőt, igen széles körű hatással van az ország életére, hogy elvállalta a Nagy Aláíró, az Alkotmányozás Hajthatatlan Hajtóművének szerepét; ez egyébként sok mindent tollba mond a személyiségéről. Ezzel nagy sikerrel zúzta le reputációját abba a mélységbe, ahol jelentősége már csak egy fröccsentett műanyag kulcstartófiguráéval mutathat egyenlőséget. A kulcs, amin szegény pára lifeg, természetesen a Kormányfő zsebében lapul.

Nem más volt ő, mint dísz a golyóstollon.

Na, még egyszer: lufikultúra.

    Schmitt Pál pontosan olyan jellemző eleme a Nemzeti Együttműködés Rendszerének (NER), mint egy „sufnituningolt” Lada visszapillantó tükrére aggatott plüss dobókocka-pár. Nekünk pedig, akiknek valamiért ebben a verdában kell utaznunk (tán mert ez a fura autó a mi hazánk is), baromi ciki és kényelmetlen mindez.

    De mit tehetnénk? Ezzel az autóval kell szelnünk az (egyelőre) európai utakat, hiszen együtt kell működnünk a nemzettel.

 

    Mint láthatjuk, „dobókocka fejű” Plagi bá’ eléggé harácsoló egy kulcstartófigura. Van plüss a pofáján, az biztos!

Mit neki, a hónapokon át tartó kamuzása a „legjobb tudása szerint” megírt kisdoktorijáról, a nem egy esetben alkotmányellenesnek bizonyult, vakon (vagy éppen a főnökkel történő összekacsintás alatt) aláírt törvények, a magyar nyelv ápolása érdekében végzett kontár „nyelvújítása” (álamelnök, ártatlanság védelme), azaz a vitathatatlan, bombabiztos bukás, ő mindezért jutalmazást vár. Hiszen aláírta vagy nem írta alá? „Ami jár, az jár, ami nem jár, az nem jár”, nem igaz?

    De, ha megmerítkezünk egy kicsit a Nemzeti Együttműködés Rendszerének vizében (más néven centrális erőtér, más néven Schmitt Pál földi főnökének akarata), és onnan kortyoljuk szellemi szomjoltónkat, az egész sokkal logikusabbnak mutatkozik.

Az ország totális kontrolljához magának teljes körű jogot vindikáló úr, azaz Schmitt Pál földi főnöke, olyan embert AKART az úgynevezett legfőbb közjogi méltóság posztjára RAKNI, aki mindent (de tényleg mindent) aláír, valamint azt, úgy és akkor tesz, amit, ahogy és amikor ő AKAR. Az utóbbi két év tapasztalatai vitathatatlan tisztasággal mutatják meg, a centrális erőtérnek nevezett patológiás tünetegyüttes kiagyalója nagyon tud akarni. Mindent, ide, most, nekem – e négy szó bűvöletében alkotta meg rendszerét.

    Schmitt Pál földi főnöke úgy irányította akaratának erejével Schmitt Pált, hogy annak láttán bármely hipnotizőr elégedetten csettintene nyelvével. A hipnotizőr és a lufikultúrában fúvódott hipnotizáltja, titkos, mefisztói egyességben rögzítette, „mi jár” a láthatatlan akaratmadzagon való függésért.

Egyébként Schmitt Pál főnöke a mefisztói alkuk kapcsán szavatartó ember – talán éppen emiatt választotta urának, parancsolójának és persze, hipnotizőrének az emberek ex-embere. Mert jól fizet.

Abból, amit most művel, arra következtetek, hogy „SP”-nek nem kellett hosszas éjszakai hánykolódás mellett győzködnie magát arról, aláírja-e ennek az ördögi alkunak a kodifikált változatát, vagy sem. Nyilván a mondást is ismeri az elszálló szóról, illetve az írás „megmaradó” természetéről.

Élelmes telhetetlensége azt üzente számára, úgy biztos, ha papírja van a Kísértővel kötött megegyezésről. 

    Ez a stílustalan, félrebeszélő lózunggyár, az egész nyálverő magyarkodásával, szóval ez a kicsinyes, a magyarokat jellemző provinciális gondolkodásra rájátszó elmebeteg kuruckodás, Plagi bá, az ő főnökei, a kupeckedő alkuk, a NER elnevezésű néphülyítő betegség, a lufikultúra, és az összes többi téboly-elem, nem érdekelné a fenét sem, ha nem felettünk és a mi kontónkra csinálnák ezt a világra szóló Nagy Magyar Show-t.

De úgy hozta az isten verte magyar sors, hogy Schmitt földi főnöke lett a mi főnökünk is. És ha valaki, hát ő nagyon AKAR főnök lenni. És ÖRÖKKÉ az is AKAR maradni.

    Talán az lenne a legjobb, ha ő is megtalálná a maga kísértőjét, akivel aláírnák a maguk paktumát, aztán tovahaladna valahová (esetleg a pokolba?), ahol kevésbé van hatással a magyar emberek (zemberek?) életére. Fizetnénk neki ezért. Még ennél is többet. Sokkal, de sokkal többet. Csak vissza ne jöjjön.