Televíziók műsoraiban és újságok oldalain találkozhatunk azon (Popper Péterrel szólva) hályogkovácsokkal, akik fenenagy magabiztossággal képesek kifürkészni a sors legtöbbünk számára ismeretlenbe tartó útjait.
Egyesek ezt ilyen hirdetésekkel igyekeznek bizonyítani: "80% a sors, 20% a szabad akarat".
Nem tagadom, van némi előítéletem az efféle sorokkal a szolgáltatásukat népszerűsíteni kívánókkal szemben, és élek a gyanúperrel, hogy ezek a "sorselemzők", váteszek, varázslók, kártyavetők nem lennének képesek meggyőzni a sors és a szabad akarat témakörével kapcsolatos kompetenciájukról azokat, akik életük irányítását nem a babonák mákonyos világát viszonylag gazdag fantáziával, ám határozottan szegény szókinccsel hirdető prédikátoraira bízzák.
Természetesen nem ringatom magam abban a képzetben, hogy a hályogkovácsok sajátos jövőkutatását igénybe vevők közönsége körében Heidegger gigászi alkotása, a Lét és idő az alapmű. Nem gondolom, hogy mikor Marika néni elköszön (nem tudom én) Angyallátó Zsuzsától, a kivételes érzékenységű médiumtól és lerakja a telefont, beleveti magát a Kant-i metafizikába, mert már régen túl van Kierkegaard Vagy-vagy-án.
De mégis: elgondolkodtató, hogy az emberek még mindig mennyire nem hajlandóak megérteni és elfogadni, hogy nem túl bonyolult, ám annál kívánatosabb dolog kezükben tartani életük lovát vezető gyeplőt. Saját maguk helyett, kis lapok színes képeiben keresik életük értelmét.
Mikszáth Kálmán művében az igencsak egyszerű gondolkodású vidéki kovács Pestre érkezik, hogy ott, neves professzorok előtt ismételje meg a barkácsmódszerrel végrehajtott zöldhályog-eltávolító műtétet, amit lakóhelyén egyszer már sikerrel elvégzett. Az utat gyalogszerrel teszi meg, hogy elkerülje azt a bizonytalanságot, amit a vonatutazás keltene benne. Oktondi magabiztosságát az orvosok által feltárt fiziológiai összefüggések és a műtét esetleges sikertelenségéből fakadó negatív következmények ismerete lohasztják le.
A kovács, böcsületes neve szerint Strázsa János térde megremeg, s felismerve "mibe is keveredett", valamint az azzal járó felelősséget, félbehagyja a beavatkozást.
Úgy vélem, ez a "professzori-módszer" megoldást jelenthetne ezen magukat ezoterikus gondolkodásúként bemutató bioködgépek hatástalanítására is. Javaslom, hogy munkáltatóik, akik pár garast már kerestek ezen, az univerzális emberi szolidaritás nevében képezzék tovább őket. Így lehetnének kártyavetőkből (például) filozófussá, pszichológussá, neurológussá, kvantuumfizikussá (és most nem sorolom tovább a számításba jövő lehetőségeket), azaz olyanná, akik valódi ismerettel bírnak a létezés, az ember, a világ természetét illetően.
Hátha...
Amíg ez így nem lesz, közzéteszek egy beszámolót:
AZ ELJÁRÁS
Mindig kíváncsi voltam, hogyan is áll a helyzet a lélekvándorlással. Munkahelyem a fémesen szürke falak, a sterillé szűrt levegő személytelen elegye, ahonnan rendszeresen menekítettem el magam képzelt előző életeimről való ábrándozásba.
Persze lelki szemeim előtt nagy hősök, jeles történelmi személyiségek képei jelentek meg – talán én voltam Napóleon, hisz’ mintha arcélemben lenne valami a francia császáréból.
Igazságosságom az egész panelsoron legendás, így akár Mátyás királyként is felbukkanhattam már, nem beszélve Spartacusról, a hírneves rabszolgalázadás bátor vezetőjéről - jó magam is több munkahelyi elégedetlenkedés kirobbantója és szóvivője voltam.
Egy napon elhatároztam, kivégzem fantáziáimat, teret engedek a realitásnak, s pontot teszek oly régóta álmodott mondatom végére: felkeresek egy lélekvándorlási szakembert, egy olyat, akiről szinte tömegesen állítják a környékbeliek, hogy megmutatta nekik a „rejtett tudást”.
Három hetet kellett várnom, mire bejuthattam Fehér úrhoz, hogy alávethessem magam az úgynevezett előző életeket feltáró eljárásnak. Miután beléptem akkurátusan tiszta otthonába, s mindjárt lerendeztük a piszkos anyagiakat, azon nyomban az „eljárás” céljára rendszeresített és annak zavartalan lebonyolítására berendezett helységbe vezetett.
Ott egy viszonylag kényelmes heverőre kellett feküdnöm és lehunyt szemekkel relaxálnom. Miután maradéktalanul megvoltam mindezekkel, Fehér úr mágikus szólamok kíséretében porhintésbe kezdett.
Az eljárás elkezdett működni. Bezárt szemeim mögött, agyam sötétjében egyszerre fény gyúlt, s árasztott egyre nagyobb világosságot.
Hú – mondtam magamban, mikor észrevettem, hogy egy hatalmas mammut agyarának egyik atomja vagyok. Erre aztán tényleg nem lehettem felkészülve!
Ezután Nagy Sándor kedvenc fiújának legjobb barátja hátán voltam izzadságcsepp, s mindenféle arcpirító aktusok vizuális elszenvedője.
Majd vízcseppé váltam Kolumbusz hajójának oldalán, ahonnan elpárologtam, s mikor újra lecsapódtam, már páraként ültem Freud szemüvegének üvegén. Mondanom sem kell, ez a létformám sem tartott túl sokáig, a mester hamar letörölt, mert zavartam kokain vezérelte íráskényszerének kiélésében. Ezután végre magam mögött hagyhattam víz-formámat.
Következő pillanatban érzem, repülök. Először madárnak hittem magam, de amint végignéztem testemen, felfedeztem, hogy fémből vagyok, áramvonalas, nagyon pici és elképesztő sebességgel szelem a levegőt. Puff! Becsapódtam. Meleg van, sötét, vér- és hússzag.
Ne! – kiáltottam fel magamban - Pisztolygolyó vagyok egy testben!
Tizedmásodperc múlva jött a felismerés: velem ölték meg Ferenc Ferdinándot!
Aztán egy szódáslegénynek a lova voltam, testem sebhelyekkel tele. Utána légyként éltem egy piacon, de kíváncsiságomat és éhségérzetemet mindenki szemtelenségként értékelte, így folyamatos menekvés volt rövid kis életem. Szépen érett barackok között ért utol a légycsapó.
De még nem volt vége, sőt, az események egyre gyorsabban áramlottak: láttam egy cseresznye belsejét, mert kukac voltam. Éreztem, milyen éhező korcsként hetvenhárom centis láncra verve tengetni napjaimat, de voltam feketerigó, aki egy Kormi nevű fekete kandúr fogai közt leheli ki lelkét. S a második világháború befejezésének abszolút jeleként értelmezhető „gombafelhőt” is sikerült igen közelről szemlélnem: egy hirosimai kisfiú és családjának kedvenceként, egy makákó szemével.
Feketeség. Kevés fény, több fény. És újra az ismerős szürkeség. Szemeim kipattantak, s tulajdonképpen nem is igen bántam. Visszatértem „jelen életemhez”.
Talán kissé mereven és gépiesen, de azért udvariasan megköszöntem mindent, s határozottnak tettetett lépésekkel, s elégedettnek maszkírozott ábrázattal vonultam egészen hazáig. Aznap nem is tettem már semmi érdemlegeset.
Következő napon a munkahelyem tompa szürkeségében próbáltam fakó elmémmel megvilágíttatni a tegnapi, előző életeimet feltáró eljárás rejtett mondanivalóját. Hosszasan hümmögtem, s közben vakartam a fejem, de a megváltó felismerés fénye csak nem jött.
Két dolog volt csak, ami valódinak mutatkozott épp’ hogy derengő elmémnek: a külvilág szürkesége, s az, mennyire beleolvadok én ebbe a színbe.
