2014. március 21., péntek

Hang és rend

     „Megvan!” – szisszent fel magában KTK. Aztán újrahallgatta a felvételt. Különös öröm volt ez számára, hiszen már oly régóta kereste. Most, hogy végre rátalált, nem is igen merte elhinni. Leellenőrizte még egyszer. És újra. Döntése két szó volt: „ez az”. Megvette, elvitte. Hazafelé menve a siker kacér elégedettsége, csakhogy kérkedjen egy keveset önmaga előtt, felidézi benne, milyen sokszor járta keserű csalódottsággal a Hangok Piacát. A hangot kereste, ami igazán neki szól. Ami azt és úgy mondja, amit és ahogy hallani szeretne; ami egyszerre kínálja az azonosulás lehetőségét és a magány elmúltát.

      „Lyukra futások”; így nevezte a Valódi Hanggal kapcsolatos tévedéseit; ezek vésték tudatába, mennyire magára hagyottá teszi az embert a csalódás.  
A harmadik, és mindezidáig utolsó, ahogy ő mondta, „pofára esés” után, az önvédelem józan számítása hatványozottan óvatossá tette szívét. Megkeményedett, s hitét magába zárta. Elhatározta, csak a legindokoltabb esetben engedi felszínre kerülni.
       Azonban a „rátalálás” megváltó öröme mániás fokozatba kapcsolta KTK elméjét. Ahogyan a nagyvárosi beton alig-nyelve mondja, „rákattant” a Hangra. Kizárólagos lakójává lett otthona hanglejátszójának.
Egyszerűen szólva, KTK-nak végre jó volt.

      Nos, a jó vége, annak a körülménynek köszönhetően következett be, hogy KTK mámoros öröme egyúttal önuralmának leépítéséhez is vezetett. Az pedig óvatlansághoz. Márpedig a hangerővel óvatosan ajánlatos bánni KáTéKá világában.
      Méghozzá a lakosság miatt. Főleg ha a szomszédságot a lakosság archetípusai lakják. De kiváltképp a kikezdhetetlen erkölcsi fölényesség szerepében ragadt jobb oldali szomszédja miatt. Ő az, aki kifejezett nyugtalansággal őrzi a rendet. A Rendet, amit - értelmezése szerint - népe a Teremtő bölcs jóságából kapott. És a Jóisten e rend szent őrzőjének megtette e nép királyát. Tehát Felkent e király; Messiás. Azt hiszem, ehhez már nem is kell hozzátennem semmit.                                                                
      Mondhatjuk: Isten tökéletes jóságának szilárdsága sejlik át az ember teremtette rend illékony szövetén. Túlságosan nem meglepő módon sokan kötöttek megbékélő alkut e gondolattal, és éltek kifogástalan beletörődéssel a Rendben. Eltespedett, kritikátlan szellemek ők: a Lakosság. KTK sorsának tragikus vonása abban rejlett, hogy neki ez a tágra nyílt szemű tehetetlenség nem ment. Még a Teremtő Istenért sem. Megpróbálta: leküzdötte magát az önmarcangolás mélységeibe, csakhogy higgyen. De ő nem hitt, csak remélt. A Valódi Hangot remélte a Messiás helyett. Majd megfeszítette a bűntudat emiatt, de tenni nem tudott ellene. Folyton csak a belső ellenállás szorongató érzése érkezett az elfogadás feloldozása helyett.

   Úgyhogy visszatért kényszeréhez, a Valódi Hang kutatásához. E kényszer által űzötten hallgatta kedvencét akkor is, mikor az említett szomszéd úr hatósági személyek társaságában megjelent az ajtaja előtt, hogy a törvény vak karjának ereje tekerje ki lelki békéjének kezéből az imádott hangot. Mindössze egy „hatósági végzés lefoglalásról” elnevezésű okirat maradt azután, ami nem sokkal előtte még a teljességet jelentette KTK számára.
   A Szegény Szerencsétlen újra belevettetett a végtelen csalódottság keltette űrbe. De nem súlytalannak érezte magát, sokkal inkább valamiféle sosem múló örök tehernek, az abszolút hiány világegyetemének legnagyobb fekete lyukának; egy semmivé sűrűsödött, szétfeszülő, pontszerű mindenségnek. Klausztrofób szorongás, frusztrált elfojtás, magányos kisemmizettség, ezek tömörödtek akkor KáTéKá-ban. Léte újra a nyomorúság szikföldjén való lődörgésé lényegtelenült. Mint aki meghalt, de túlélte.

      Nem úgy a szomszéd; ő a maga földhözragadt módján szárnyalt. Élvezte az elismerő pillantásokat, az éltető gratulációkat, és hogy végre tevőlegesen is szolgálhatta a Rendet. Aztán igazán megszeretett interjúkat adni. Olyankor csak egyetlen érzés pumpálta ereiben a forró vért, és ez a fontosság volt. Legjobban a Királyi Televízió reggeli műsorában, a „Hogy van ma reggel, Felség?” felvételén érezte magát, ahol is tobzódva sütkérezett a felmagasztalt alattvaló szerepének szűrt fényében; tulajdonképpen az volt élete tetőpontja. Úgy élte meg, mint megannyi megfelelés és lemondás után hitének beigazolódását; hogy végre bebizonyította, alattvalóként hűséges, és tisztelettel elfogadja helyét a Rendben, és akire bizton lehet számítani. És persze, hogy személye is építőkő, ergo: fontos. Méghozzá a rend fenntartásának szempontjából fontos.

      Alig telt el egy hét, a világ rendjének megfelelően a médiaérdeklődés is alább hagyott, így a szomszéd úrnak ismét több ideje lett mások életével foglalkozni. Minthogy vizslatermészete a legfelsőbb szférákból nyert igazolást, szabadon eresztette hát tolakodó kíváncsiságát a lakóközösség tagjai között. A rendbontás jeleit kutatta az egyébként túligazodott lakossági figurák viselkedésében, s közben újabb tv-stúdiók vendég-foteljeibe vizionálta magát. Fékevesztett ábrándozásainak egy pontján már a Rendfenntartó Miniszter kezéből vett át kitüntetést. 

      Ebben, a rend szolgálatába állított segítőszándék meghatározta légkörben tűnt fel neki a csend, amibe KTK lakása az utolsó héten burkolózott. „Gyanúsan nagy a kuss” – mondogatta maga elé.
      Mivel a kiszámítható világ ábrándjának szerelmese volt, nem hitt abban, hogy ez a véletlen műve lenne. Nem, rajta nem lehetett kifogni: szándékot sejtett mögötte. Ártó, a Rendre ártalmas szándékot. Hosszas tanakodás, hallgatózás, megfigyelés, valamint az ezekből szerzett információk rendszerezése után arra a következtetésre jutott, hogy kötelessége lépést tennie az ügyben. Ugyanis azt gondolta, KTK arra használja fel a teljesen Rend-ellenes csendet, azért zár ki minden ingert, hangot és zajt, hogy a legnagyobb nyugalomban emlékezhessen vissza azokra az időkre, amikor még a Valódi Hang töltötte be otthonát. Tehát KTK a gondolataiban továbbra is életben tart egy olyan hangot, amely ellensége a Teremtőnek és a királynak csakúgy, ahogyan a Rendnek is. 
Azért ezt mégsem tűrhetem” – figyelmeztette félóránként önmagát.

       Nos, a szomszéd úr oly módon nem tűrte KTK gyászoló némaságát, hogy egy, a direktíváknak gondosan megfelelő, két napon keresztül fogalmazott bejelentéssel fordult a Rendészeti Minisztérium titkosszolgálati részlegéhez, amelyhez ahogyan azt kell, hozzácsatolta az úgynevezett megfigyelési naplót is. Természetesen nem mulasztotta el kifejteni alaposan elaborált teóriáját sem, amelyben végső soron azt állította, hogy KTK „elnémulásának” egyetlen, de mélységesen elítélendő oka a zavartalan emlékezés lehetőségének megteremtése. Ez pedig szankcionálandó Rend-ellenes tevékenység.
Kiegyenesítette hátát és vett egy nagy levegőt, amikor megnyomta a feljelentést elküldő gombot. Arca jelentőségteljességről árulkodott, a testében pedig fel-le járt a fontosság érzetének finoman csiklandó bizsergése. Alig telt el két perc, a szomszéd úron egyfajta várakozó izgatottság lett úrrá. Újra részt akart venni. Érezni, hogy fontos. Hallani a Tekintély dicsérő hangját.
   Nem kellett sokat várnia a hatóságiakra, ami egyszerre volt pillanata ez izgalom múlása felett érzett csalódásnak, valamint az előtérbe lépett alattvalói szerep izgalmának. Mintha a Hatalom Előszobájában jutna neki egy csipet a Főnök pillantásából; áldás és hála.


     Így hát KTK-t elvitte a rettegett rózsaszín autó. Azon a hírhedt helyen végződött kalandja a Valódi Hanggal, amit az emberek csak Mosodának mondanak. Ott aztán alávetették a legmarkánsabb „tisztító kúrának”, hivatalos nevén: memória annuláló mechanizmus. Miután KTK mintegy megtisztulva, friss és pozitív gondolatokkal feltöltekezve elhagyta a Mentális Rekreáció Intézetet, eléggé ki volt cserélődve. Ő ugyan semmit nem tudott arról, hogy sokkal kevesebbet szorong, mint azelőtt, hiszen nem emlékezett arra, hogy pár napja még a Valódi Hang volt számára a valódi hang. Ekkor már nagyon boldogan elvolt a Rend hangjaival. Tova szállt a mániás kutatás, az elégedetlenkedés nyugtalansága: KTK rendben volt a Rendben.
     És a szomszéd úr? Ő buzgó volt, és boldog. Berendeződött az élete. KTK megtisztítása az ugródeszkájává vált. Bőséges juss lett jutalma: egyfelől felkerült az egyébként igencsak előnyösen sikerült arcképe a Rendészeti Minisztérium honlapjára a dicséretben részesített alattvalók közé, másfelől egy teljes évre kitehette az ajtajára, a Rendért rajongó alattvalók által jelentős becsben tartott „tisztán gondolkodó, rendes lakó” táblácskát. Ahányszor elment otthonról, mindannyiszor büszkén pillantott rá e kis, fehér táblára. Derék tettére emlékeztette.