„Megvan!” – szisszent fel magában KTK. Aztán
újrahallgatta a felvételt. Különös öröm volt ez számára, hiszen már oly régóta
kereste. Most, hogy végre rátalált, nem is igen merte elhinni. Leellenőrizte
még egyszer. És újra. Döntése két szó volt: „ez az”. Megvette, elvitte. Hazafelé menve a siker kacér elégedettsége,
csakhogy kérkedjen egy keveset önmaga előtt, felidézi benne, milyen sokszor
járta keserű csalódottsággal a Hangok Piacát. A hangot kereste, ami igazán neki
szól. Ami azt és úgy mondja, amit és ahogy hallani szeretne; ami egyszerre
kínálja az azonosulás lehetőségét és a magány elmúltát.
„Lyukra
futások”; így nevezte a Valódi Hanggal kapcsolatos tévedéseit; ezek vésték
tudatába, mennyire magára hagyottá teszi az embert a csalódás.
A harmadik, és mindezidáig
utolsó, ahogy ő mondta, „pofára esés”
után, az önvédelem józan számítása hatványozottan óvatossá tette szívét.
Megkeményedett, s hitét magába zárta. Elhatározta, csak a legindokoltabb
esetben engedi felszínre kerülni.
Azonban
a „rátalálás” megváltó öröme mániás fokozatba kapcsolta KTK elméjét. Ahogyan a
nagyvárosi beton alig-nyelve mondja, „rákattant”
a Hangra. Kizárólagos lakójává lett otthona hanglejátszójának.
Egyszerűen szólva, KTK-nak
végre jó volt.
Nos,
a jó vége, annak a körülménynek köszönhetően következett be, hogy KTK mámoros
öröme egyúttal önuralmának leépítéséhez is vezetett. Az pedig óvatlansághoz.
Márpedig a hangerővel óvatosan ajánlatos bánni KáTéKá világában.
Méghozzá
a lakosság miatt. Főleg ha a szomszédságot a lakosság archetípusai lakják. De
kiváltképp a kikezdhetetlen erkölcsi fölényesség szerepében ragadt jobb oldali
szomszédja miatt. Ő az, aki kifejezett nyugtalansággal őrzi a rendet. A Rendet,
amit - értelmezése szerint - népe a Teremtő bölcs jóságából kapott. És a
Jóisten e rend szent őrzőjének megtette e nép királyát. Tehát Felkent e király;
Messiás. Azt hiszem, ehhez már nem is kell hozzátennem semmit.
Mondhatjuk: Isten tökéletes jóságának
szilárdsága sejlik át az ember teremtette rend illékony szövetén. Túlságosan
nem meglepő módon sokan kötöttek megbékélő alkut e gondolattal, és éltek
kifogástalan beletörődéssel a Rendben. Eltespedett, kritikátlan szellemek ők: a
Lakosság. KTK sorsának tragikus vonása abban rejlett, hogy neki ez a tágra
nyílt szemű tehetetlenség nem ment. Még a Teremtő Istenért sem. Megpróbálta:
leküzdötte magát az önmarcangolás mélységeibe, csakhogy higgyen. De ő nem hitt,
csak remélt. A Valódi Hangot remélte
a Messiás helyett. Majd megfeszítette a bűntudat emiatt, de tenni nem tudott
ellene. Folyton csak a belső ellenállás szorongató érzése érkezett az elfogadás
feloldozása helyett.
Úgyhogy visszatért kényszeréhez, a Valódi
Hang kutatásához. E kényszer által űzötten hallgatta kedvencét akkor is, mikor
az említett szomszéd úr hatósági személyek társaságában megjelent az ajtaja
előtt, hogy a törvény vak karjának ereje tekerje ki lelki békéjének kezéből az
imádott hangot. Mindössze egy „hatósági
végzés lefoglalásról” elnevezésű okirat maradt azután, ami nem sokkal
előtte még a teljességet jelentette KTK számára.
A Szegény Szerencsétlen újra belevettetett a
végtelen csalódottság keltette űrbe. De nem súlytalannak érezte magát, sokkal inkább
valamiféle sosem múló örök tehernek, az abszolút hiány világegyetemének legnagyobb
fekete lyukának; egy semmivé sűrűsödött, szétfeszülő, pontszerű mindenségnek. Klausztrofób
szorongás, frusztrált elfojtás, magányos kisemmizettség, ezek tömörödtek akkor
KáTéKá-ban. Léte újra a nyomorúság szikföldjén való lődörgésé lényegtelenült. Mint
aki meghalt, de túlélte.
Nem
úgy a szomszéd; ő a maga földhözragadt módján szárnyalt. Élvezte az elismerő
pillantásokat, az éltető gratulációkat, és hogy végre tevőlegesen is
szolgálhatta a Rendet. Aztán igazán megszeretett interjúkat adni. Olyankor csak
egyetlen érzés pumpálta ereiben a forró vért, és ez a fontosság volt. Legjobban
a Királyi Televízió reggeli műsorában, a „Hogy
van ma reggel, Felség?” felvételén érezte magát, ahol is tobzódva
sütkérezett a felmagasztalt alattvaló szerepének szűrt fényében; tulajdonképpen
az volt élete tetőpontja. Úgy élte meg, mint megannyi megfelelés és lemondás
után hitének beigazolódását; hogy végre bebizonyította, alattvalóként hűséges,
és tisztelettel elfogadja helyét a Rendben, és akire bizton lehet számítani. És
persze, hogy személye is építőkő, ergo: fontos. Méghozzá a rend fenntartásának
szempontjából fontos.
Alig
telt el egy hét, a világ rendjének megfelelően a médiaérdeklődés is alább
hagyott, így a szomszéd úrnak ismét több ideje lett mások életével foglalkozni.
Minthogy vizslatermészete a legfelsőbb szférákból nyert igazolást, szabadon
eresztette hát tolakodó kíváncsiságát a lakóközösség tagjai között. A rendbontás
jeleit kutatta az egyébként túligazodott lakossági figurák viselkedésében, s közben
újabb tv-stúdiók vendég-foteljeibe vizionálta magát. Fékevesztett
ábrándozásainak egy pontján már a Rendfenntartó Miniszter kezéből vett át
kitüntetést.
Ebben,
a rend szolgálatába állított segítőszándék meghatározta légkörben tűnt fel neki
a csend, amibe KTK lakása az utolsó héten burkolózott. „Gyanúsan nagy a kuss” – mondogatta maga elé.
Mivel
a kiszámítható világ ábrándjának szerelmese volt, nem hitt abban, hogy ez a
véletlen műve lenne. Nem, rajta nem lehetett kifogni: szándékot sejtett
mögötte. Ártó, a Rendre ártalmas szándékot. Hosszas tanakodás, hallgatózás,
megfigyelés, valamint az ezekből szerzett információk rendszerezése után arra a
következtetésre jutott, hogy kötelessége lépést tennie az ügyben. Ugyanis azt
gondolta, KTK arra használja fel a teljesen Rend-ellenes csendet, azért zár ki
minden ingert, hangot és zajt, hogy a legnagyobb nyugalomban emlékezhessen vissza
azokra az időkre, amikor még a Valódi Hang töltötte be otthonát. Tehát KTK a
gondolataiban továbbra is életben tart egy olyan hangot, amely ellensége a
Teremtőnek és a királynak csakúgy, ahogyan a Rendnek is.
„Azért ezt mégsem tűrhetem” – figyelmeztette félóránként önmagát.
Nos,
a szomszéd úr oly módon nem tűrte KTK gyászoló némaságát, hogy egy, a
direktíváknak gondosan megfelelő, két napon keresztül fogalmazott bejelentéssel
fordult a Rendészeti Minisztérium titkosszolgálati részlegéhez, amelyhez ahogyan
azt kell, hozzácsatolta az úgynevezett megfigyelési
naplót is. Természetesen nem mulasztotta el kifejteni
alaposan elaborált teóriáját sem, amelyben végső soron azt állította, hogy KTK
„elnémulásának” egyetlen, de mélységesen elítélendő oka a zavartalan
emlékezés lehetőségének megteremtése. Ez pedig szankcionálandó Rend-ellenes
tevékenység.
Kiegyenesítette hátát és vett
egy nagy levegőt, amikor megnyomta a feljelentést elküldő gombot. Arca
jelentőségteljességről árulkodott, a testében pedig fel-le járt a fontosság
érzetének finoman csiklandó bizsergése. Alig telt el két perc, a szomszéd úron
egyfajta várakozó izgatottság lett úrrá. Újra részt akart venni. Érezni, hogy
fontos. Hallani a Tekintély dicsérő hangját.
Nem kellett sokat várnia a hatóságiakra, ami
egyszerre volt pillanata ez izgalom múlása felett érzett csalódásnak, valamint
az előtérbe lépett alattvalói szerep izgalmának. Mintha a Hatalom Előszobájában
jutna neki egy csipet a Főnök pillantásából; áldás és hála.
Így hát KTK-t elvitte
a rettegett rózsaszín autó. Azon a hírhedt helyen végződött kalandja a Valódi
Hanggal, amit az emberek csak Mosodának mondanak. Ott aztán alávetették a
legmarkánsabb „tisztító kúrának”, hivatalos
nevén: memória annuláló mechanizmus. Miután KTK mintegy megtisztulva, friss és
pozitív gondolatokkal feltöltekezve elhagyta a Mentális Rekreáció Intézetet,
eléggé ki volt cserélődve. Ő ugyan semmit nem tudott arról, hogy sokkal
kevesebbet szorong, mint azelőtt, hiszen nem emlékezett arra, hogy pár napja
még a Valódi Hang volt számára a valódi hang. Ekkor már nagyon boldogan elvolt
a Rend hangjaival. Tova szállt a mániás kutatás, az elégedetlenkedés
nyugtalansága: KTK rendben volt a Rendben.
És a szomszéd úr? Ő buzgó volt, és boldog.
Berendeződött az élete. KTK megtisztítása az ugródeszkájává vált. Bőséges juss
lett jutalma: egyfelől felkerült az egyébként igencsak előnyösen sikerült
arcképe a Rendészeti Minisztérium honlapjára a dicséretben részesített
alattvalók közé, másfelől egy teljes évre kitehette az ajtajára, a Rendért
rajongó alattvalók által jelentős becsben tartott „tisztán gondolkodó, rendes
lakó” táblácskát. Ahányszor elment otthonról, mindannyiszor büszkén pillantott rá
e kis, fehér táblára. Derék tettére emlékeztette.
