Kirohanás a filozófia ellen

Röviden: a filozófia szar!

Transz

     Becsukom a szemem; a fény hiánya sötétséget okoz ugyan, de egyáltalában nem teszi nem-létezővé a világot, éppen csak a világ dinamikus és formálódó képét tünteti el előlem. Mikor kinyitom továbbra sincs világos, viszont egy nyüzsgő látvány mutatja meg magát: 
emberek mindenfelé, és megannyi légszeletelő ringlispíl. Attól, ami megjelenik előttem, úgy érzem magam, mintha véletlenül toppantam volna be egy végtelen vásárba. A távoli horizontig elterülő látható-világ szolid mezején, mint kalapjukat hiperaktívan pörgető másvilági varázsgombák  mutatkoznak a szerteszét szórt ringlispílek. A kalapjaik állandóan változó vonalait a körhinta lánccsápjai végére függesztett üléseiben helyet foglaló emberszerű lények tengely körüli forgatása rajzolja meg.

Amíg az égbolt egy végtelenbe nyúlóan elterpeszkedett cirkusz sátor, addig az apró izzók levegőben megkapaszkodó szövevényes hálózata csillagtengerként fénylik felettem.

     Oldalra fordítom a fejem, ahol egy semmibe nyíló és sehova sem vezető bejáratszerű át-járat előtt ott áll a Bohóc nevetve, és szélesen gesztikulálva invitálja betérésre a seregnyi arrajárót. Kezében az abszurd bölcsesség szimbóluma, egy tréfásan túlméretezett lufikalapács; már csak a poénok nyomatékosítása végett is. 

     A népség természeténél fogva tétova. És különben is: a Belső Cirkusz mulatságait választani annyi, mint a szorongás kényelmetlenségét választani. Én magam is csak a kíváncsi megfigyelő óvatos szándékával közelítek lassan felé, nem vezet tapasztalni vágyó eltökéltség.

Közben emberek egyre terebélyesedő, ugyanakkor sehová sem haladó sora kígyózik már a fokozatosan előtűnő, ugyanakkor még mindig illékonyan áttetsző alakot öltő sátor mellett. Az egy helyben toporgó, izgatott tétovaság élő szoborcsoportját alkotó figurák nem tudják, mihez kezdjenek. És ettől valahogy önmagában pulzál minden. Mindez nem meglepő, hanem abszolút valóságos.

    Úgy fest, a Bohóc hiába csalogatja betérésre az embereket. Az sem segít rajta, hogy minden fogvillantó mosolya bevételező pénztárgép hangot hallat, azzal a jól ismert csengetéssel; hogy a vicc légsúlyú lufikalapácsáról ne is beszéljek. A vad vihar áztatta lócitrom konfrontatívan átható illata, amely e Belső Cirkusznak természetéből fakadóan sajátja, erősebben nyom a latban. 
"Mennék én, de hát ott az a penetráns szag"; néhányan suttogva megvallják a mellettük állónak, hogy ez nem több kifogásnál. Ők ily módon szereznek restségükhöz cinkostársat maguknak. A sor nem mozdul. 

Én is várok. No, nem rájuk, többiekre. Inkább arra, hogy egy másik értelmet találjak az Egyértelműnek. Lehetséges ez? Lehet diadal a bukás?

    Aztán a Bohóc árnyéka leválik ihletőjéről és önállóan lépkedni kezd. Először egyetlen különbség tűnik fel a Bohóc és az árnyéka között, a fegyverük. Az árnynál vízipisztoly van, a maga melankolikus mozdulataival megmutogatja majd' mindenkinek; és az elfogadó közöny halk, mégis határozott hangján többször is kijelenti, "nem félek ám használni". Amikor közel ér az emberek kígyózó alakzatához, külön-külön mindenkinek a szemébe néz, és sír. Izegnek-mozognak, a kényelmetlenségtől ficeregni kezdenek a kígyó pikkelyei. 
A Szomorú Bohóc válaszra készteti őket. De se előre, se hátra; csupán néhány zsebkendő kerül elő. 
A Szomorú Bohóc nem veszi el egyiket sem, nem azért sír, hogy könnyeit zsebkendő eméssze fel.

    
     Mocorog a sor, de ugyanúgy áll. A cirkusz sátor ugyanolyan áttetsző, és egyáltalán nem anyagszerű. A háttérben kacagó Bohóc még mindig pajkos tekintettel áll az át-járat előtt, fegyvere, a vicc hanyag módon a vállára vetve. "Csak rajtad áll", ezt szuggerálja.

Van-e értelme átlépni? Ha van, mi az? Ha nincs, miért nincs? És mi értelme van nem átlépni? És egyáltalán:  minden dolognak van értelme? 

És ez így folytatódik tovább: megérkezett a kérdés eső.

Ha maradok, elver.

És ha átlépek?

És lőn karácsony

Az 
emberek

karácsonykor

egyszerűen

eljátsszák,

hogy

karácsony 
van

...