Mindig kíváncsi voltam, hogyan is áll a
helyzet a lélekvándorlással. Munkahelyem a fémesen szürke falak, a sterillé szűrt
levegő személytelen elegye, ahonnan rendszeresen menekítettem el magam képzelt
előző életeimről való ábrándozásba. Persze lelki szemeim előtt nagy hősök, jeles
történelmi személyiségek képei jelentek meg – talán én voltam Napóleon, hisz’
mintha arcélemben lenne valami a francia császáréból. Igazságosságom
az egész panelsoron legendás, így akár Mátyás királyként is felbukkanhattam
már, nem beszélve Spartacusról, a hírneves rabszolgalázadás bátor vezetőjéről -
jó magam is több munkahelyi elégedetlenkedés kirobbantója és szóvivője voltam.
Egy napon elhatároztam, kivégzem fantáziáimat, teret engedek a
realitásnak, s pontot teszek oly régóta álmodott mondatom végére: felkeresek
egy lélekvándorlási szakembert, egy olyat, akiről szinte tömegesen állítják a
környékbeliek, hogy megmutatta nekik a „rejtett tudást”.
Három hetet kellett várnom, mire bejuthattam Fehér úrhoz, hogy
alávethessem magam az úgy nevezett előző
életeket feltáró eljárásnak. Miután beléptem akkurátusan tiszta otthonába,
s mindjárt lerendeztük a piszkos anyagiakat, azon nyomban az „eljárás” céljára
rendszeresített és annak zavartalan lebonyolítására berendezett helységbe
vezetett.
Ott egy viszonylag kényelmes heverőre kellett feküdnöm és lehunyt
szemekkel relaxálnom. Miután maradéktalanul megvoltam mindezekkel, Fehér úr
mágikus szólamok kíséretében porhintésbe kezdett.
Az eljárás elkezdett működni. Bezárt szemeim mögött, agyam sötétjében
egyszerre fény gyúlt, s árasztott egyre nagyobb világosságot.
Hú – mondtam magamban, mikor észrevettem, hogy egy hatalmas mamut agyarának egyik atomja vagyok. Erre aztán tényleg nem lehettem felkészülve!
Ezután Nagy Sándor kedvenc fiújának legjobb
barátja hátán voltam izzadságcsepp, s mindenféle arcpirító aktusok vizuális
elszenvedője.
Majd vízcsepp voltam Kolumbusz hajójának oldalán, ahonnan elpárologtam,
s mikor újra lecsapódtam, már páraként ültem Freud szemüvegének üvegén.
Mondanom sem kell, ez a létformám sem tartott túl sokáig, a mester hamar
letörölt, mert zavartam kokain vezérelte íráskényszerének kiélésében. Ezután
végre magam mögött hagyhattam víz-formámat.
Következő
pillanatban érzem, repülök. Először madárnak hittem magam, de amint végignéztem
testemen, felfedeztem, hogy fémből vagyok, áramvonalas, nagyon pici és
elképesztő sebességgel szelem a levegőt. Puff! Becsapódtam. Meleg van, sötét,
vér- és hússzag.
Neee! – kiáltottam fel magamban - Pisztolygolyó vagyok egy testben!
Tizedmásodperc múlva jött a felismerés: velem ölték meg Ferenc
Ferdinándot!
Aztán egy szódáslegénynek a lova voltam,
testem sebhelyekkel tele. Utána légyként éltem egy piacon, de kíváncsiságomat
és éhségérzetemet mindenki szemtelenségként értékelte, így folyamatos menekvés
volt rövid kis életem. Szépen érett barackok között ért utol a légycsapó. De még nem volt vége, sőt, az események egyre gyorsabban áramlottak:
láttam egy cseresznye belsejét, mert kukac voltam. Éreztem, milyen éhező
korcsként hetvenhárom centis láncra verve tengetni napjaimat, de voltam
feketerigó, aki egy Kormi nevű fekete kandúr fogai közt leheli ki lelkét. S a
második világháború befejezésének abszolút jeleként értelmezhető „gombafelhőt”
is sikerült igen közelről szemlélnem: egy hirosimai kisfiú és családjának
kedvenceként, egy makákó szemével.
Feketeség. Kevés fény, több fény. És újra az
ismerős szürkeség. Szemeim kipattantak, s tulajdonképpen nem is igen bántam.
Visszatértem „jelen életemhez”.
Talán kissé mereven és gépiesen, de azért udvariasan megköszöntem
mindent, s határozottnak tettetett lépésekkel, s elégedettnek maszkírozott
ábrázattal vonultam egészen hazáig. Aznap nem is tettem már semmi érdemlegeset.
Következő napon a munkahelyem tompa szürkeségében próbáltam fakó
elmémmel megvilágíttatni a tegnapi, előző életeimet feltáró eljárás rejtett
mondanivalóját. Hosszasan hümmögtem, s közben vakartam a fejem, de a megváltó
felismerés fénye csak nem jött.
Két dolog volt csak, ami valódinak mutatkozott épp’ hogy derengő
elmémnek: a külvilág szürkesége, s az, mennyire beleolvadok én ebbe a színbe.
