NagyA kilép a lépcsőházból az utcára.
Kettőt lép, majd megáll.
NagyA néz jobbra, néz balra.
Aztán előre, utána maga mögé.
Felnéz az égre.
NagyA agya lassan beindul…
Belégzés, kilégzés.
Újra jobbra néz, majd ismét balra.
Lassan megszületik a gondolat.
Talán nemsokára meg is érti.
Zsebébe nyúl, rámarkol a cigis dobozra.
Belélegez, kilélegez.
Elmereng.
"Mit is kéne?!"
Kezét kihúzza.
Lepillant:
"Aha! Cigi!”
„Az jó lesz!”
Belélegez. Kilélegez.
Öngyújtó után nyúl.
Nem találja.
Nagyot sóhajt.
Aztán még egyszer – dühösebben.
És még nagyobbat.
Megtalálja.
Hú! - mondja
Rágyújt.
Belélegzi a füstöt.
Majd kilélegzi.
NagyA már nagyban füstöl.
Egyik kezét zsebébe teszi.
Másikban cigaretta.
„Mit is akartam?” – teszi fel magának.
NagyA tanácstalan.
Tudja, hogy akart –
De nem tudja, mit.
Nincs más:
Belélegez, kilélegez.
Még ég a cigaretta,
Még él a remény.
„Mi lehet? Mi lehetett az?”
NagyA agya kattan, kattan –
De nem, nem halad.
NagyA körbenéz:
Most egyetlen mozdulattal jobbra is és balra is.
„Hátha az égben lesz!” – próbál magán segíteni.
Nem, nem az égben van.
Belélegez – de most nehezebben, mint eddig.
Kilélegez – nehezebben, mint eddig.
NagyA-ban érzelmek ébrednek.
És harcra kelnek egymással.
A csalódottság győz.
NagyA csalódott.
NagyA az orrát lógatja.
Már nem néz jobbra, s nem néz balra.
Sem föl, csak le.
NagyA a földet nézi, a cipője orrát.
„Akartam, de nem tudom, mit. Pedig akartam tudni…”
Ezt állapítja meg.
NagyA bólint – csak úgy magának.
Eldobja elégett cigarettáját.
Belélegez, kilélegez.
Megfordul.
NagyA bemegy a kapun.
És csak reméli, hogy „azon” a kapun.
NagyA megfutamodott.
