Néhány napja a villamoson mellettem beszélgetett két excentrikus külsejű, civilizáltan űzött tekintetű figura, amikor is egy fülembe surrant mondat felelevenített elmémben egy érdekes alakot. Ahogy közeledik karácsony, egyre többet gondolok de Sade Márkira - ez volt a "varázsige".
Meg kell valljam, éreztem némi hálát, hogy az említett ünnepről nem - mondjuk - a Jingle bells-szel összefüggésben kellett hallanom, s ez a pozitív irányultságú érzés leszálltam után is meghatározta hangulatomat. Már hazafelé gyalogolva a márki és életműve járt a fejemben.
Egy ideje csak úgy gondolok de Sade
figurája, mint azon szerencsétlen sorsú alakok egyikére, akik fel-feltűnnek ugyan
a történelem egy-egy pontján, de az általuk produkált, felforgató jellegű
megnyilvánulások, rendre a társadalom testéből kimetszendő féreg
stigmáját sütik homlokukra. A történelem azt mutatja, hogy az efféle, külön utas
figurákat a tömeg nyomban kilökni igyekszik - általában tűzzel, vassal és
egyéb, a jó érdekérvényesítést lehetővé tevő eszközökkel. A többség mindig
degradálónak érzi, ha valaki másként él, mint ők; ugyanis az kíméletlen tükör, megmutatja:
hiányzik a bátorság másmilyennek lenni. Éppen emiatt nagy a többséget alkotó tömegekben a hajlandóság
arra, hogy mielőbb élőhalottként, vagy éppen praktikus módon, (igazi)
halottként szemlélhessék ezeket a kényelmetlen, élő felkiáltójeleket. Ehhez
minden kornak megvoltak és megvannak a megfelelő módszerei, s ha a szükség úgy
hozta, akár Isten áldása is; ez utóbbi, a bűntudat ellen lehet hatásos. Nem is
túl meglepő, hogy a márki több mint egy évtizedet töltött börtönben,
elmegyógyintézetben, valamint "házi őrizetben".
Él bennem egy olyan sejtés, miszerint ma
Sade (legalábbis szubkulturális körökben) ünnepelt alak lenne, egy nagy
sikerű "tizennyolcas karikás" valóság-show szériával a háta mögött.
Azt hiszem, Benkő Dániel neve komolyan fel sem merülhetett volna a
"fura", ösztöntörekvéseit palástolni nem igyekvő feleségvadász
szerepével kapcsolatban. Korunk kulturális (és egyéb) mélyrétegeit fejtegető
"életstílus-magazinok" címlapjai e férfi alakjával szemléltetnék
mindazon szellemi vívmányokat, amelyek követése nélkül az ember kiszorul abból
a sehová nem tartó, hosszasan kígyózó sorból, amelyben tétován sorakoznak a
"ma" tömegei. Persze, a márki "szerepeltetésével" nem Sade
és a fogyasztói tárgyfetisizmus, hanem sokkal inkább az effajta magazinok és a
felületes faszság baromság vonatkozásában vizionálok kapcsolatot.
Sade-ot abban az értelemben gondolom
korunk emberének, hogy ma a promiszkuitás társadalmi elfogadottsága oly
mértékű, ami közepette biztonsággal űzhette volna élvezettől csöpögő játékait. Azt éppen nem
mondom, hogy észrevétlen maradt volna. Sőt!
A soraiból kibontakozó teljesen amorális,
fékevesztett figura - véleményem szerint beilleszthető a pop-ikonná vált személyek
sorába. A de Sade Salon jól bevált márkanév lehetne a szexuális piacon,
és a Hugh Hefner házában történtek is nagyon erős konkurenciára
találhatnának a Sade-birtok véres huncutságaival való
összevetésben. de Sade szadistái a Hefner-i
playboyok ellen; micsoda szubkulturális esemény lehetne! És azt hiszem, az
utóbbi évtized női, férfi pornósztárjai sem lennének ugyanazok egy, a márkival megejtett
találkozó után. A dicsőség és siker ragyogó fényétől övezve folytathatná
testnedvektől csöpögő ügyködését manapság Donatien Alphonse Francois, Marquis de Sade.
Biztosan sokan utálnák, lennének ugyan irigyei, de ma könnyen és bőséggel
találna alanyt kedvenc és tulajdonképpen kizárólagos tevékenységéhez, és ha
bizonyos, a hajlamaiból következő túlkapásoktól tartózkodna (pl: női nemi szerv
cérnával történő összevarrása), a törvényektől sem igen lenne oka tartani.
Aztán otthon odasündörögtem a könyvespolchoz, amelynek fényei és árnyai közepette ráleltem egy Octavio Paz-kötetre (Az erotikus túlpart: Sade) , ahol is a következő, 1947-ben írt verset találtam.
A FOGOLY
...szeretném hinni, hogy amiként sírom is
jeltelen lesz a földön, úgy emlékemnek sem
marad nyoma az emberi elmékben...
SADE VÉGAKARATA
Mégsem enyésztél el,
Neved betűi még nem hegedtek be,
szégyenbélyegként égnek sok homlokon.
Nehéz, villogó farkú üstökös:
eszmék-rögeszmék hordozója,
úgy szeled át a tizenkilencedik századot,
kezedben az igazság kézigránátjával,
s napjainkhoz érve felrobbantod.
Mosolygó maszk a halálra ítélt szemhéjaiból
készült
rózsaszín maszk mögött,
ezer tűzszilánkra tört igazság,
mit akarnak elmondani ezek a gigantikus
töredékek,
ezek a tolladból kirajzó jéghegyek, melyek a
nyílt tengeren hosszú sorban úsznak
névtelen partok felé,
ezek az Isten fekélyét kivágni hivatott finom
orvosi műszerek,
ezek a fenséges elefánt-érvelésedet
megszakító sikolyok,
a törött óraműnek ezek az iszonyú ismétlései,
ez az egész elrozsdált kínzószerszám-készlet?
A tudós és a költő,
a bölcs, az írástudó, a szerelmes,
a mániákus és a baljóslatú valóságunk
pusztulásáról álmodó
ebként marakodnak a műved csontjain.
Te, aki mindenkinek az ellensége voltál,
most magasra emelt név vagy, vezéralak vagy,
lobogó.
Az élet fölé görnyedve, ahogy Saturnus hajolt
a fiai fölé,
meredt, szerelmes tekintettel pásztázod végig
az ondó, a vér s a láva kivájta égett
barázdákat.
Az ádáz csillagokként egymással farkasszemet
néző testek
ugyanabból az anyagból vannak gyúrva, mint
a napgolyók.
Amit mi szerelemnek vagy halálnak,
szabadságnak vagy végzetnek hívunk,
nem katasztrófa inkább, nem örök öldöklés?
Hol a határ a kéj vonaglása s a föld rengése,
a vulkánkitörés és a párzás között?
Kőkristály kastélyod foglya,
csarnokokban, lakószobákban, kazamatákban
bolyongasz,
hatalmas kastélyudvarokban, ahol a
naposzlopokra növényindák fonódnak,
bűbájos temetőkertekben, ahol mozdulatlan
nyárfák táncolnak.
Falakon, tárgyakon, testeken verődsz vissza.
Minden egyetlen tükörkép!
A képmásod üldöz.
Csend és tér lakja az embert.
Hogy csillapíthatnánk éhét,
hogy népesíthetnénk be az ember üres terét?
Hogy szabadulhatnék saját képmásomtól?
A másikban tagadom, állítom, ismétlem meg
magam,
csak a másik vére ad hitelt létezésemnek.
Justine és Juliette által él,
az áldozatok teremtik meg a hóhéraikat.
A testet, melyet ma feláldozunk,
holnap nem Isten áldozza-e fel újra?
A képzelet a vágy ostora,
birodalma oly kimeríthetetlen és végtelen,
mint ellentéte és ikertestvére,
az unalom.
Halál és kéj, étel és hányadék,
napok hullását utánzó ősz,
vulkán és nemi szerv,
szélzúgás, gabonát felperzselő nyár,
csillagok és tépőfogak,
iszonyattól égnek meredt sörényhaj,
vágy vörös tajtéka, vérfürdő a nyílt tengeren,
önkívület kék sziklái,
formák, képek, buborékok, létezés-éhség,
pillanatnyi öröklétek,
szertelenségek: embervoltod mérőeszközei.
Ne félj megtenni:
légy az íj és a nyílvessző, a húr és a jajkiáltás.
Az álom puskapor. Robbanj fel. Légy megint
napgolyó.
Gyémántkastélyodban képmásod
megsemmisül és újrarajzolódik,
lankadatlanul.
