Naiv ontológia

  A létezés. 

  Létezés...

   Mi jut eszembe a létezésről? – teszem fel magamnak.

Mondjuk az, hogy én létezem. És létezik az asztal is, aminek a tetején laptopomba pötyögöm ezeket a szavakat.

De mi vagyok Én, aki létezik? És bármi is vagyok, mi tesz létezővé? És egyáltalán, lehetnék-e nem-létező? Ha nem léteznék, ki lehetne-e jelenteni rólam, hogy nem létezem? Vagy csak egy létezőről van értelme azt mondani: létezik?

Teszem azt: a Gellért-hegy létezik. Ez tapasztalással könnyedén igazolható állítás.

De mégis: Ha Pegazus nem létezik (mert általános vélekedés szerint így van), akkor mi az, ami nem létezik? Mi a Pegazus? Pontosan mire gondolunk, amikor megegyezünk (vagy éppen nem egyezünk meg) abban, hogy a Pegazus nincs?

Egy kép rajzolódik ki előttem: egy szárnyas ló képe. Nagyjából ennyiben érzem a Pegazus lényegét: ló, és szárnya van. Ezzel a két tulajdonságával egyértelműen leírhatom. Az emberek fejében a Pegazus képe a szárnyas ló képe. Egyéb lényegi tulajdonsága előttem nem ismeretes. Valószínűsíthető, hogy normál ló méretű, de lehet akár kisebb is, de jóval testesebb is. A sörénye hossza sem egyértelműen meghatározott. Sem a fejformája.  Mégis, ha felvetődik, Pegazus, mindenki elméjében a szárnyakat viselő ló jelenik meg. És ezen senki nem ütközik meg ott belül.

Bezzeg, ha az utcán sétálna, ne adj Isten, repülne el előttünk egy ilyen szerzet! Garantált lenne a döbbenet.

Vajon mi szülné e döbbenetet? Az, hogy létezik a szárnyas ló, és mi mégsem tudtuk ezt róla, vagy pedig lehetetlen természetellenessége?

Az imént említettem a Gellért-hegyet, mint létezőt, ami tapasztalás útján egyszerűen bizonyítható. Tehát abban az esetben a tapasztalás, a felismerés nyugalmát hozta. Akkor miért van az, hogy a Pegazus esetében ennek a rezignált tudomásul vételnek (nagy valószínűséggel) az ellentéte teljesülne?

Ezek szerint nem a tapasztalás jelenti az emberi bizonyosságot? Pedig mintha ezt sulykolnák mindenfelé.

   Arra gondolok, hogy a két különféle tapasztalásra adott reakciókülönbség oka, a „dolog” bennünk őrzött képéből fakad. Vagy a bennünk őrzött képekről kialakított álláspontunkban. Abból, hogy a Pegazust nem-létezőnek véljük, míg a Gellért-hegyet létezőként tartjuk számon. És ez független attól, hogy bírunk-e közvetlen tapasztalással a Gellért-hegyről. Ha még sosem jártunk a Gellért-hegyen, vagy annak környékén, ha nem volt szerencsénk ez idáig képet látnunk róla, és senki nem mesélt nekünk ilyen-olyan történeteket, akkor is ráhagyatkozunk az emberek: (nevezzük így) kollektív tapasztalatára.  Ez a nagy „tapasztalatösszesség” van segítségére az embernek, hogy eligazodhasson a világban. A kollektív tapasztalásból létre jönnek a „konszenzusos képek”. Így számunkra a világot a konszenzusos képekbe gyömöszölt valóság jelenti.

A Pegazus elménkben tárolt képét a létezésnek abba a szegmensébe helyezném, amit a belső világ nem tapasztalható létezői népesítenek be. Ezeket a képeket az elme konstruálja, viszont a „külső világ” letapogatását végző tapasztalás nem igazolja vissza.

   De úgy hiszem ez az elmélkedés a Pegazusról, mint nem tapasztalható létezőről, már túl messzire vinne.

  Maradok inkább azoknál a létezőknél, amik tapasztalás útján „megfoghatóak”, azaz azoknál, amik „kívül” vannak, amelyek megjelennek előttünk.

Habár „külső” létezők, ezek is „belül” jelennek meg, ott, ahol a Pegazus képe is, csakhogy kívülről érkező tapasztalás erősíti meg bennünk a létezésüket.

A tapasztalás – ezek szerint – nem lehet más, mint a konkrét létezők emberen belül történő megjelenése. Tapasztalni csak létezőt tudunk, és csak úgy, ahogyan az megjelenik előttünk.

Vagy inkább a tapasztalás jeleníti meg előttünk a létezőket?  A tapasztalás valami hozzáadott értékkel járulna hozzá a létezőkről alkotott képhez? Esetleg maga a kialakított kép a „hozzáadott érték”?

   Azt mondják: nem a szemünk lát, hanem az agyunk.  Az agy a „képalkotás”, az értelmezés szerve.  És azt hiszem, ez a lényeg! A létezők jelenségek, amik tapasztalás után és „értelmezett” képekként mutatkoznak meg elménkben.

Csakhogy nem feledkezhetem meg arról, hogy milyen tökéletlen (és egyénenként mennyire eltérő) az emberi észlelés, s ugyanezt az emberi értelemről is elmondhatom. Így viszont felettébb kétséges, hogy az a kép, ami bennünk kialakul egy létező megjelenése kapcsán, mennyire valóságos. A valóságosság kritériumának ebben az esetben azt tartom, hogy a belül kialakult kép megfelel az észlelt konkrét létező önlényegének. Már amennyire van bármilyen önlényege is egy létezőnek…

   Bármennyire is igyekszik az ember, hogy a jelenségeket adekvát belső képekké alakítsa, ezt az észlelési- és értelmi képességei nem teszi lehetővé.  Az embernek emiatt nem lehet fogalma a létezés valódi természetéről. Csakis a létezés emberi értelmezését ismerheti.

Nietzsche valami ilyesmit ír: nem tudjuk, mi maradna a világból, ha az ember fejét eltávolítanánk.

És való igaz: csak az emberi „fej” az, ami kialakítja a létező valóságról bennünk élő képet.

   Ha ez így van, akkor még egy lépéssel sem jutottam előbbre azon a téren, hogy megválaszoljuk, mi a létezés. Vagy inkább: A Létezés.  Csak azt sikerült megállapítanom, hogy a Létezés „felszínét”, a „jelenséget” leképezzük a magunk emberi módján.

   Vegyük a Fa bennünk élő képét. Ez mindenkiben megvan. Ha azt halljuk, fa, egy kép, a Fa képe sejlik fel bennünk. Csak az a lényegi probléma, hogy ez a Fa-kép, egyszerre más és azonos bennünk, mint másokban. Az én bennem lévő Fa-kép biztosan eltérő egy másik ember Fa-képétől. Viszont kétségtelen, hogy mindkettőnk Fa-képében vannak azonos vonások. Ezek az azonos vonások a Fa konszenzusos képéből fakadnak. Ezek a konszenzusos képek nagyfokú stilizációs folyamaton mennek keresztül. Ez nem is lehetne másként, tekintve, hogy a fa, mint konkrét létezőnek, amelyik jelenségként mutatkozik meg az emberi tapasztalás és értelmezés előtt, minden egyes példánya más és más tulajdonságokkal, egyéni jellemzőkkel bír. A juharfa képe nem lehet más, mint az összes juharfa stilizált képe. Ez a stilizált kép egyrészről megfelel egy konkrét juharfának, másfelől komoly eltéréseket fog mutatni tőle. A juharfa stilizált képe, azoknak a tulajdonságoknak a halmaza, amik révén a juharfa eltér más fa fajtáktól, illetve azoknak az általános tulajdonságoknak, amik az összes fajta fában azonosnak tekinthető (a törzs-lomb szerkezet).

   De vajon hol ragadhatom meg ezeknek a jelenségeknek a közös lényegét, a tiszta létezést?

Mert az nyilvánvaló előttem, hogy a jelenségek sokszínű tagoltsága mögött (vagy azok alatt) ott kell lennie egy közös alapnak. A Létezésnek, mint minden jelenséget alapjaiban átszövő fundamentumnak.

   Milyen lehetőseim vannak arra, hogy megragadjam a létezőknek ezt a szubsztanciáját akkor, ha eddig azt találtam, hogy a tapasztalás útján csak a jelenségekhez férhetek hozzá? Mi alapján tehetek bármilyen ellenőrizhető kijelentést (megállapítást) a puszta Létezésről?

   Egy almát lerakok egy tetszőleges helyre. Mondjuk egy asztalra. És nézem. Azt mondom, az ott egy alma. Azt mondom, tíz cm magas, a legvastagabb részén 11 cm széles. 24 dkg a tömege, itt piros ott sárga, amott barna, emitt zöldes-pirosas-barnás. A tapintása kifejezetten kellemes, felülete sima.

Aztán eltelik egy hét. Megvizsgálom: tapasztalom. Az alma kissé alacsonyabb és vékonyabb. Az érintése fonnyadtságról, laza texturáról árulkodik. A színéből a piros felületek eltűntek, a barna szín kezd eluralkodni. Tehát ugyanannak a konkrét létezőnek két külön alkalommal történt tapasztalása eltérő. Lényegét tekintve azonban nem változott: alma maradt. Az, az alma. Jelzős szerkezetben fonnyadt alma.

Később, ahogyan az alma tovább áll kölcsönhatásban a környezetével, teljesen elenyészik: a környezet részévé válik.

   Tehát volt egy konkrét létező, ami később a környezete részévé, tulajdonképpen más konkrét létezőkké vált. Nagyon fontos, hogy az ember (én magam) is az alma környezete vagyok. Tehát egyszerre vagyok saját magam, mint konkrét létező, illetve (pl) az almának a környezete. Ráadásul, ahogy az idő telik, az alma, mint konkrét létező, „egyesül” a környezettel. Így, mivel én is e környezet része vagyok, akár magamba is „fogadhatok” valamit az almából. Az alma egy kis része az én egyik kis részemmé válhat. Miközben én ebből nem észlelek semmit.

Azt viszont észlelem, hogy a külső, tapasztalható megjelenésem (mint konkrét létezőé) folyamatosan változik. Persze ez alatt végig saját magamnak gondolom és tapasztalom magamat. Hozzáteszem, hogy mindig másként (de mindig a magam módján) vélekedek magam felől, de sosem kételkedtem abban, hogy én, Én vagyok.  Sőt! Abban sem, hogy vagyok: hogy létezem. Ez a létezés tapasztalása.  

  A "külső tapasztalás", ami a rajtunk kívül eső létezést, a „Világot” tárja fel. Az ember egyszerre része a külvilágnak, s alkot önálló, magában zárt egységet. Az önálló egység megtapasztalása, a csupasz, az általános lét tapasztalata. Azt hiszem, ez az Én-tudat; annak kikerülhetetlen, fundamentális tudata, hogy létezem. A puszta létezés megtapasztalása, maga az Én tudat..

Viszont ez felvet egy érdekes szempontot: amikor módosított tudatállapotban változik az Én-tudatunk, akkor az irreális, üres hallucináció avagy relevanciával bíró, valós tartalmakból létrehozott kép? 

  

A Létezést megtapasztalni a „belső tapasztalás” révén vagyunk képesek. Létezésünk tudata ebből a tapasztalásból fakad. Nem jelenthetünk ki róla egyebet, mint: „van”. "Van", de mindenki másmilyennek érzékeli és értékeli. Tehát mindenkiben a saját szubjektuma építi fel az egyéni "létezés-élményt". A Létezés lényegi, valamint "közös megegyezéssel bíró" jellemzője az, hogy „van”. És ennél többet nem is tudok leírni róla.

 

   Aldous  Huxley magyarul csak mostanság kiadott művét, a Loudun ördögei-t olvasván rábukkantam  egy részre, ami tisztább, szebb, lényeglátóbb nyelvezettel fogalmazza meg az én csetlő-botló, logikailag kissé recsegő ontológiai gondolatmenetemet.

Ebből idézek most néhány mondatok: „A világ” nem más, mint az ember tapasztalata, ahogy számára megjelenik, és ahogy az énje formálja. Ez az a kevésbé gazdag élet, melyet az elszigetelt létezés parancsának engedelmeskedve él meg az ember. Nem más, mint az a természet, amit vágyaink és undoraink természetellenessé torzítottak. A világ az, amikor a véges elszakad a Végtelentől. Amikor a sokféleség elkülönül nem-kettős Alapjától. Amikor az idő úgy jelenik meg, mint egyik átkozott dolog a másik után. Amikor a nyelvi kategóriák rendszere átveszi a valóságot alkotó, felfoghatatlanul gyönyörű és csodálatos egyedi dolgok helyét. Ez az a fogalom, amit „Isten”-nek neveznek. A világmindenség, melyet haszonelvű szókészletünk szavaival azonosítanak”

(A.   Huxley – Loudun ördögei 88.oldal)